Frölich Róbert országos főrabbi közleményt adott ki a MAZSIHISZ oldalán, melynek témája az immár Magyarországon is egyre látványosabban fellángoló antiszemitizmus, az anticionizmus köntösébe bújt zsidóellenesség.
A főrabbi szövege (részben) így szól: „A célzott kommunikáció, mely nem a nyilvánosság előtt zajlik, véleményünk, és a fentebb említett tapasztalataink szerint sokkal célravezetőbb. Cikkekkel, kardcsörtetéssel, hangoskodással azokat is magunk ellen fordíthatjuk, akik egyébként mellettünk lennének. Partnereket keresünk és gyűjtünk, akikkel kölcsönösen számíthatunk egymásra, pártoktól és vallási meggyőződéstől függetlenül”.
A főrabbi sorai világosok: mindenki maradjon csendben, és ha a zsidók jól viselkednek, akkor talán majd valahogy megússzák.
Erről két dokumentum-részlet jutott az eszembe:
1943-ban, kevesebb mint egy évvel a német megszállás előtt a Pesti Izraelita Hitközség a következő nyilatkozatot adta ki a hitsorsosok intésére: „Nyomatékos kéréssel fordulunk minden zsidó hittestvérünkhöz, hogy a mai komoly időkben, amikor helyzetünk a végsőkig feszülő áldozatosságra kötelez bennünket, legyen magatartásunk, viselkedésünk méltó e komoly idők parancsához. Viselkedjünk szerényen, fegyelmezetten, ne hangoskodjunk, ne árasszuk el a szórakozó, üdülőhelyeket, korzót, strandot és ne adjunk okot külső megjelenésünkkel, se viselkedésünkkel semmiféle megszólásra. (…) Ilyenkor komolyság, szerénység, fegyelmezett, csendes magatartás a mi kötelességünk, kerülnünk kell minden hivalkodást, minden feltűnést. (…).”[1]
1944 nyarán, a deportálások csúcsán pedig Török Sándor zsidó származású keresztény író írt levelet Révész Imre debreceni református püspöknek. A református Török arra akarta rávenni Révészt, hogy az egyház a nyilvánosság előtt, bátran ítélje el a deportálásokat. Révész válaszában azt írta, hogy bár megérti Török aggodalmát, de „ha az ezen ügyben három hónap óta szakadatlanul tett lépéseinkkel kezdettől fogva a nyilvánosság elé mentünk volna, amint azt a legközelebbről érdekeltek sürgették, ennek az eredménye egy olyan belső felfordulás és szakadás lett volna egyházunkban, amelyért a felelősséget senki sem vehette magára. Ezért az utolsó lehetőséget is ki kellett és ki kell merítenünk arra, hogy ebben a kérdésben a nyilvánosság kizárásával emeljük föl a kormány előtt kérő és intő szavunkat”.[2]
A Pesti Izraelita Hitközség és a debreceni püspök is azt gondolta, hogy kerülni kell a feltűnést, és inkább a színfalak mögött kell lépéseket tenni.
Ugye milyen jól sikerült?
[1] Budapest, 1943 május. A dokumentum Rubin Eszter családi gyűjteményében, másolat a szerző birtokában.
[2] Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára, I.1.e. 89. sz. d. 682/1944.
A szerző
Tisztelt VLB, a logikája csak annyiban hibádzik, hogy a zsidókat ugyanúgy deportálják vagy Dunába lövik, stb, ha hangoskodnak, mint mikor csendben maradnak. Hithű, vagy asszimilált, zsidónak tartja magát, vagy sem, ha csak a nagyanyja volt zsidó, akkor is. Úgyhogy az érvelése nem áll meg a lábán. Egy barátom szerint, egyetlen módon lehetett volna ténylegesen a zsidók részéről lassítani, netán elkerülni a deportálást, ha ellenállnak, megtagadták volna az együtt-vonulást, a vagonba szállást, stb. Mert egyáltalán így, megnehezítették volna, lassíthatták volna az eseményeket. Azonban egy másik barátom annyit tett hozzá: a férfiak munkaszolgálatban voltak, valahol frontközelben. Itthon csak asszonyok, gyerekek, öregek és a sebesültek voltak, ők hogyan állhattak volna ellent? A hivalkodás sosem szül jó vért, erre hovatartozás nélkül kellene gyermekkortól kezdve mindenkit nevelni. (Lásd a Birkin-táska hatását a társadalmi megítélésre)