A CDU külügyminisztere ott folytatja, ahol a zöld Baerbock abbahagyta
A zöld Annalena Baerbock dilettáns – többek között „anticionista” – külpolitikai fellépései után sokan abban reménykedtek, hogy a CDU párttag Johannes Wadephul kinevezése a német külügyminisztérium élére pozitív változást hozhat a német külpolitikában. Bár, ha figyelembe vesszük Wadephulnak a német parlament védelmi tanácsában, illetve külügyi tanácsában végzett eddigi tevékenységét, akkor erre a reményre nem sok okot fogunk találni. 2023-ban például azt követelte, engedélyezzék Ukrajnának, hogy német fegyverek bevetésével támadhassa meg Oroszországot. Ezen álláspontja a mai napig érvényes.
De 2023-ban a Hamász izraeli tömegmészárlását még élesen elítélte, ezért volt remény arra, hogy legalább Baerbock Netanjahu ellenes bosszúhadjáratának véget vet, és végre normalizálni fogja a kapcsolatokat Izraellel. Alig néhány nappal felesketése után Wadephul el is utazott Izraelbe és úgy tűnt, hogy a hozzá fűzött remények e tekintetben teljesültek. Netanjahuval viszonylag normálisan kijött, természetesen béketárgyalásokat sürgetett a Hamásszal és a már rég eltemetett kétállami megoldást éltette, de amúgy megismételte a német mantrát, miszerint Izrael biztonsága német államérdek.
De már Izraelben ködös utalásokat tett, mondván, hogy „nem biztos, hogy Izrael minden stratégiai célját el fogja érni, és az sem biztos, hogy ez a háború hosszú távon Izrael biztonságát szolgálja.” Majd teljes egyértelműséggel hozzáfűzte: „A humanitárius helyzet Gázában időközben elviselhetetlenné vált”, és Izraelnek Németország irányába garantálnia kell, hogy „nem lesz etnikai tisztogatás Gázában, és nem fogják Gázát tartósan megszállni.” Hogy miért tartoznék Izrael Németországnak ebben vagy akár bármilyen más kérdésben bármilyen garanciával? A miniszter valahogy úgy érezhette, hogy ez a természetes állapot.
Pár nappal később azonban már egyértelműen kiderült, hogy itt nem mellékes megjegyzésekről volt szó. Wadephul május végén részt vett a re:publica elnevezésű, digitális vásárnak álcázott szélsőbaloldali rendezvényen, ahol a következőket mondta radikális nézőinek szájíze szerint: „A német kormány harca az antiszemitizmus ellen, valamint Izrael állam létjogosultságának és biztonságának támogatása nem legitimálhatja a Gázában folyó háborút és harcmódot. Bármilyen nehéz is ott a helyzet, a német kormány nem hagyja magát nyomás alá helyezni, és nem hagyja magát kényszerszolidaritásba erőszakolni. Ez semmilyen formában sem történhet meg.”
Ezen a politikai szinten eddig alig beszélt valaki hasonló őszinteséggel a németek zsidókhoz fűződő viszonyáról. A Wadephul által használt „kényszerszolidaritás“ fogalma bármilyen hosszú magyarázat hiányában is leleplezi a vég nélkül ismételgetett német „történelmi feldolgozás” (Geschichtsbewältigung) és színpadias megbánás mélységesen hazug voltát. A kényszerszolidaritás fogalma pontosan a következőket jelenti: csak azért, mert elődeink zsidók millióit mészárolták le, nem vagyunk kötelesek az élő zsidókkal bármilyen szolidaritást is vállalni – ami egészen pontosan leírja a német baloldal és kevés kivétellel az egész német politikai elit érzelmeit és Izraelhez való viszonyát.
A továbbiakban Wadephul nem másra, mint magára a szintén kereszténydemokrata kancellárra, Friedrich Merzre hivatkozott, amikor azt állította, hogy az izraeli hadviselés azért nem támogatható, mivel teljesen aránytalanná vált.
„Merz kancellár és én magam is rámutattunk, hogy a gázai izraeli hadviselés módját rendkívül kritikusan látjuk, és a hadijog megsértésének komoly veszélyét látjuk. Ha ez igaznak bizonyul, akkor a jövőbeli Izraelbe irányuló fegyverszállítások kérdése minden bizonnyal téma lesz a szövetségi biztonsági tanács titkos ülésén”, mondotta ugyanott Wadephul. Az izraeli hadsereg túlmegy azon, ami arányos lenne, „mind a hadműveletek hosszát, keménységét, valamint konzekvens eljárásmódját illetően”. Majd így folytatta: „Mi Izrael állam oldalán állunk, de ugyanúgy a gázai lakosság oldalán is.” Vagyis azon lakosság oldalán, amelyik többségében a mai napig támogatja a Hamász terroristáit és a háborút kiváltó vérengzést.
Néhány nappal később Wadephul a baloldali Süddeutsche Zeitungnak adott interjúban még egyszer megerősítette, hogy meg fogják vizsgálni, hogy a gázai események megfelelnek-e a nemzetközi humanitárius jognak, és ha az eredmény az, hogy nem, akkor a kormány nem fogja engedélyezni, hogy Németország továbbra is fegyvereket szállítson Izraelnek. Itt csak zárójelben jegyeznénk meg, hogy jelenleg főleg Németország vásárol fegyvereket Izraeltől, mivel Izrael a védelmi rendszerek területén világméretben vezető technológiával rendelkezik.
A fegyverembargóból aztán végül semmi sem lett, mert úgy látszik, Wadephul kirohanásai már néhány CDU párttagnak is túl messze mentek. Főleg a keresztényszocialista CSU-ban többen is tiltakoztak az új külügyminiszter Hamász-párti fellépése ellen. Többen felhívták a külügyminiszter figyelmét arra, hogy ha a Hamász békét akarna, elég lenne a túszokat szabadon engednie. Roderich Kiesewetter, szintén CDU képviselő, nyugalmazott magasrangú katonatiszt, akit Merz kancellár rendhagyó külpolitikai nézetei miatt éppen pár napja degradált, Wadephulnak ellentmondva Izrael pártjára állt, mondván, hogy a Hamász „megsemmisítő háborút folytat Izrael ellen, miközben teljesen kíméletlen a gázai lakossággal szemben”.
A masszív párton belüli kritika nyomán Wadephul időközben némileg visszakozott, de ezzel nem tudta megoldani a CDU és Merz kancellár alapvető problémáját: A CDU koalíciós partnere, a szociáldemokrata párt nyíltan Izrael-ellenes politikát képvisel, képviselői több ízben hangoztatták, hogy a Fatahhal „közös értékeket” képviselnek. Ralf Stegner, az SPD hasznos különce, aki mindig kész valamilyen határátlépésre, rögtön jelentkezett és azt állította, hogy az izraeli kormány „állandóan megszegi a humanitárius alapelveket” és „a háborúban semmilyen tekintettel sincs a gázai civil lakosságra”, és ebből következik, hogy tulajdonképpen „az izraeli politika kergeti a szerencsétlen fiatal palesztinokat a szélsőséges radikálisok karjaiba”, vagyis a háború létrejöttében Izrael kétszeresen és végső soron egyedül vétkes.
És hogy a kórus teljes legyen, idézzük még Angela Merkelt, a német politika nagyasszonyát, aki a napokban Prágában kelt a CDU külügyminiszterének védelmére, azzal vádolva Netanjahut, hogy „könyörtelenül jár el a gázai civil lakossággal szemben”.
A CDU még a választások elött azt ígérte, hogy véget fog vetni a zöld külpolitikának és többek között az iszlám országokból folyó bevándorlásnak is. Ebből semmi sem valósult meg, és nem is fog. Az Izraellel szembeni változatlanul ellenséges külpolitika jó kiegészítője, hogy Wadephul Merz ígéretével ellentétben tovább folytatja a hírhedt afgán menekültprogramot, melynek keretében hetente repülővel hoznak be az országba – eddig többezer – kideríthetetlen múltú afgánt. Akik Németországba megérkezvén, kiemelkedő szerepet játszanak az antiszemita bűncselekmények elkövetésében. A kényszerszolidaritásba ez is belefér.
A szerző
