Noha egy időben amolyan „folyosói pletyka” volt a Síp utca 12-ben, hogy Seifert Géza ügyvéd a Budapesti Izraelita Hitközség (BIH) „forradalmi bizottságának” elnöke volt az 1956-os forradalom napjaiban, a téma eddig nem került feldolgozásra a szakirodalomban. Seifertre, aki ebben az időszakban a BIH alelnöke volt, sokkal inkább úgy emlékeznek, mint a MIOK későbbi, 1966 és 1976 közötti elnökére, keményvonalas kommunista kollaboránsra, s – mint azt a szakirodalom már rögzítette – az állambiztonság ügynökére „Sárosi” fedőnéven.[1] Az, hogy egyáltalán szerepe lehetett az ’56-os forradalomban, idáig teljesen elsikkadt, s így érdemes megvizsgálni a kérdést levéltári források alapján.
1956 októberében az elmúlt tíz év terrorja és visszaélései kiváltották a végül elbukott forradalmat, melynek általános története jól ismert. Itt nincsen lehetőségünk részletesen bemutatni a zsidóság szerepét a forradalomban – a barikádok mindkét oldalán. A MIOK elnöke ekkor Heves Lajos, Heves Kornél néhai szolnoki neológ főrabbi fia volt, aki 1953-tól töltötte be a pozícióját, s akivel az ÁEH iratai szerint egyáltalán nem voltak elégedettek, mert állítólag nem képviselte elég erősen az Izrael-ellenes vonalat.[2] Rögtön szükséges tisztázni, hogy a fenti ügyben – vagyis Seifert szereplésének kérdésében – lényegében nem rendelkezünk egykorú dokumentumokkal, a vonatkozó adatok többsége Sós Endre – a MIOK elnöke 1957 és 1965 között – vádaskodásaiból és egy későbbi állambiztonsági nyomozásból ismert.
Sóst, Heves utódját a MIOK elnöki székében ugyan csak 1965-ben váltotta Seifert, ám láthatóan már évekkel korábban megneszelte, hogy az állampárt bizalma megingott személyében, és már 1962-ben levelek sorával kezdte fúrni kiszemelt utódját az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) vezetői előtt. Előkerült legkorábbi két ilyen levele 1962 áprilisából. A levelekben, miután megígérte, hogy mindenben támogatná Seifertet, ha megválasztanák őt a MIOK élére, rögtön át is tért az ügyvéd támadására: „Lelkiismereti kötelességem bizalmasan rámutatni arra, hogy sokkal jobb megoldás lenne, (…) (ha) dr. Seifert Géza csupán első alelnökként, vagy ügyvezető-elnökként működnék, mert az ő személyével kapcsolatosan változatlanul elég kedvezőtlen kép maradt az ország zsidó közvéleményében. Ne felejtsük el, hogy 1956 telén és 1957 elején a vidéki hitközségek tucatjával bélyegezték meg dr. Seifert Gézának és klikkjének magatartását.”[3]
Ezt követte Seifert ’56-os szereplésének leírása. Sós szerint „dr. Seifert Géza »ÁVÓ-ügynöknek«, »Horváth János ÁVO-ezredes hadsegédének« nevezte ordítva Heves Lajost”. Ezen kívül több verzióban kifejtette, hogy a hitközségi forradalmi bizottság erőszakkal vette át a hatalmat Hevestől ’56-ban. Sós egyik levelében arról írt, hogy „dr. Seifert Géza zsebkést rántott dr. Heves Lajos ellen a budapesti hitközség elnöki szobájában. Ennek tíz-húsz tanúja van”, többek között Benoschofsky Imre rabbi is. Másik levelében más verziót adott elő: e szerint „a Seifert-klikk” „majdnem megölte Heves Lajost”, amikor „Szilágyi-Spitzer bicskát rántott elő”, továbbá „ő (Benoschofsky Imre) esküt tett arra is, hogy bicska volt Seifert Géza sógorának a kezében is”. „Mindezeket a Síp utca egész tisztviselői kara tudja. Mit fognak mondani az emberek, hogy az egykori »forradalmi bizottság« elnökéből akarnak MIOK-elnököt csinálni?” Ezt a levelét is azzal zárta, hogy „lelkiismeretem szavát követem, amikor mindezeket jelentem és Önök elé tárom. Ismétlem: egyébként fegyelmezetten követem a hatóságok utasításait”.[4]
Sós itt láthatóan nem állt meg, támogatóin – elsősorban Péner Tibor MIOK-főtitkáron – keresztül figyelmeztető levelet küldött Seifertnek májusban: „Tudomásunkra jutott, hogy pályázik Sósnak a tisztségére. Eszébe ne jusson, mert a legnagyobb botrány lesz belőle. Elfelejtette, hogy 1956-ban a kitört ellenforradalom idején milyen szerepet játszott a BIH épületében? Összehívatta az összes dolgozót, és a nagyteremben az összeszedett vezérkarával együtt, mint az ellenforradalmi munkástanács elnöke, jogtalan, törvénytelen, meg nem bocsátható határozatokat hozott. Dr. Heves elnököt azonnali hatállyal tisztsége alól felmentette. És ekkor egy felbérelt suhanc két hatalmas pofont adott Heves elnöknek és az épületből kitaszították.”[5] Sós mozgolódását a legkevésbé sem titkolta, a levélből másolatot küldetett az ÁEH-nak is.
A fentiek tükrében tehát szükséges tisztázni: mit tudunk a hitközségi „forradalmi bizottság” tevékenységéről a forradalom napjaiban? A bizottság bizonyosan kiadott egy rádiónyilatkozatot, miszerint támogatják a forradalmat.[6] Hogy ennél többet tettek-e, kérdéses. Az „egykorú irat” fogalmához még a MIOK Szociális Végrehajtó Bizottságának 1956. december 10-i jegyzőkönyve áll a legközelebb, melyben a pozíciójába rövid ideig visszakerült Heves beszámolt az utolsó hat hét történéseiről. E szerint „a BIH-nél és a MIOK-nál szabálytalanul és erőszakosan megalakult forradalmi bizottság létrejötte után (…) november 1-jén felkeresett dr. Seifert, a BIH forradalmi bizottságának vezetője, és kijelentette, hogy ők vették át a vezetést, és kérte, hogy felekezeti (olvashatatlan) járó szubvenció összegeket folyósítsam. Közöltem, hogy a forradalmi bizottságot nem ismerem el, azonban a szociális intézmények fenntartásához megszavazott szubvenciót továbbra is folyósítom természetesen.” A beszámoló szerint ezt Seifert elfogadta és hazament.[7] Itt tehát fegyveres incidensről szó sincsen.
Még érdekesebb Róth Ernő rabbi levele, aki korábban a Rabbiképző társ-igazgatója volt, s aki 1956 decemberében disszidált. Már nyugati emigrációjából elevenítette fel 1961-ben a forradalom eseményeit a hitközségben. Utalva azokra, akik megdöntötték Heves hatalmát – magyarán a forradalmi bizottságra – kifejtette, hogy „nem voltak ezek »ellenforradalmárok«, csupán a helyzetet akarták kihasználni. Annyira ismeretes volt már a Heves-komplexus, hogy eltávolításában nem lehetett állampolitikai momentumot, ellenforradalmi akciót látni. Akik ezt a lépést tették, mindenképpen azt hitték, ennek nem lehet politikai következménye”.[8] E szerint tehát Seifert lépései mögött a legkevésbé sem forradalmi érzéseket, inkább egy belső hatalmi harc motivációit kell keresni.
Ezt erősítheti meg a tény, hogy Seifertet már 1957. július 19-én újra kinevezték a BIH elnökhelyettesének – ugyanakkor, amikor Sós MIOK-elnökké választását is ellenjegyezték.[9] Seifert érdekes módon nem titkolta, hogy milyen szerepe volt a Heves megbuktatására tett kísérletben. Egy az ÁEH iratanyagában fellelhető feljegyzés szerint „dr. Seifert Géza (1957.) november 10-én megjelent Sós Endre elnöknél és közölte, hogy ő nem tűrte dr. Heves Lajos diktatúráját, és nem nyugszik bele most Sós Endre klikkjének uralmába sem”.[10] Mindez egyébként nem akadályozta meg Seifertet abban, hogy 1963-ban Sóssal közösen írjanak meg egy Scheiber Sándor rabbit mószeroló levelet az ÁEH-nak – a jelek szerint a közös ellenfél összeboronálta az egyébként villongó kollaboránsokat is.
Végül Seifert 1966-ban valóban kiszorította Sóst a BM hathatós támogatásával, és az állampárt iránta táplált reményei gyümölcsöt hoztak: egyetlen más MIOK-elnökkel sem voltak olyannyira elégedettek, mint vele. Míg Stöckler Lajost, Hevest, Sóst, majd Seifert utódait, Héber Imrét és Losonczi Andrást folyamatosan kritizálták és néha felülről akadályozták tevékenységüket, Seiferttel láthatóan szinte teljesen boldogok voltak. Hat évvel halála előtt az ÁEH egy helyütt így jellemezte: Seifert „a szocializmus szilárd híve, aki kényes munkaterületén belföldön és külföldön sok szolgálatot tett a Magyar Népköztársaságnak”.[11] Ez így is volt: a fellelhető iratok alapján keresztbe tett Scheibernek, a partvonalra szorította Raj Tamást, asszisztált Beer Iván kizárásához a Rabbiképzőből, megvédte a külföldi vendégek előtt az állampárti vezetőket, illetve „Sárosi” fedőnéven fúrta kollégáit és jelentett a barátairól. S szemben Sóssal, nem lopott.
Visszatérve kezdeti kérdésünkhöz: tényleg egy meg nem értett ’56-os volt Seifert Géza? Elméletben nem lehetne kizárni, hogy valakit az ’56-os múltjával zsarolva szervezzenek be, ilyen példa a hitközségi életből is ismert. Sajnos nem került viszont elő „Sárosi” 6-os kartonja, így nem tudjuk, milyen alapon szervezték be. Annyi bizonyos, hogy – mivel Sós bukása után is tovább vádolta Seifertet – 1967-ben a BM kivizsgálta a vádakat, és arra jutottak, hogy azoknak nincsen valóságalapja: „Dr. Seifert Géza 1956-ban az izraelita hitközség »forradalmi bizottságának« elnöke volt, de a BM-szervek vizsgálata szerint sem ő, sem a bizottság bűncselekményt nem követett el. Dr. Seifert politikai, erkölcsi és anyagi szempontból megbízható.”[12]
A fentiek tükrében tehát annyit rögzíthetünk tényként, hogy Seifert valóban a BIH „forradalmi bizottságának” vezetője volt 1956-ban, és egy alkalommal valóban közölte Heves Lajossal, hogy nem fogadja el elnökségét. A történet többi része a fegyveres lázadásról valószínűleg csak mendemonda. Az emlékezet azonban még az előbbieket sem jegyezte fel, és a jelek szerint 1966-ra már Seifert is inkább elfelejtette volna 1956-os szerepét. Az év nyarán a Zsidó Világkongresszus tagja, Maurice L. Perlzweig amerikai rabbi tett látogatást Budapesten, ahol Seifert fogadta őt. A beszélgetésről engedelmesen több oldalas jelentést írt aztán az ÁEH-nak, melyben utalt rá, hogy a rabbi „provokatív kérdések tömegével halmozott el”, pl. megkérdezte, hány zsidó él Magyarországon, és milyen a zsidók élete itt. „Kérdezte ezután, hogy jó-e a zsidóknak, hogy itt még vannak szovjet katonák. Válaszom erre az volt, hogy az 1956-os eseményeket figyelembe véve, nekünk zsidóknak ez jó.” A jelek szerint ekkor már maga sem akart emlékezni arra, hogy közel tíz évvel korábban sajátos okokból, ideig-óráig maga is a forradalom oldalára állt
[1] Kovács András: „Az elvtársak nagyon jól oldották meg a bomlasztást.” Szombat, 2019. december 29.
[2] Heveshez lásd Deutsch Gábor cikkét.
[3] A két levélért lásd: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL), XIX-A-21-a-K-11-10/1962. és MNL OL XIX-A-21-a-K-2-29/1962.
[4] Uo.
[5] MNL OL XIX-A-21-a-M-11-10/c/1962.
[6] A forradalom hangja. Magyarországi rádióadások, 1956. október 23–november 9. Szerk. Kenedi János, Varga László. Budapest, Századvég-Nyilvánosság klub, 1989, 406.
[7] MNL OL XIX-A-21-a-M-43/1957. (8. d.)
[8] MNL OL XIX-A-21-a-1-8-1961.
[9] MNL OL XIX-A-21-a-M-170-8/1957. (8. d.)
[10] MNL OL XIX-A-21-a-M-170-27/1957.
[11] MNL OL XIX-A-21-a-M-11-3/1970.
[12] MNL OL M-KS 288.f. 22/1967/1-22.ő.e. 20.ő.e.
A szerző
„Kérdezte ezután, hogy jó-e a zsidóknak, hogy itt még vannak szovjet katonák. Válaszom erre az volt, hogy az 1956-os eseményeket figyelembe véve, nekünk zsidóknak ez jó.
A jelek szerint ekkor már maga sem akart emlékezni arra, hogy közel tíz évvel korábban sajátos okokból, ideig-óráig maga is a forradalom oldalára állt”
Nyilván azért mondta, mert néhány nappal (!) a forradalom kitörése után már számos helyen a „forradalmár” suhancok a zsidók ellen egyre durvábban léptek fel tettleges támadásoktól sem riadva vissza, amiknek a szovjetek behívása vetett véget. Ennek ismeretében nyilván helyes volt a válasza, ami nem mond ellent annak, hogy a forradalmi események kezdetén maga is a forradalom oldalára állt.