Háború a félelem, a működési zavarok és a mélyállam ellen

Miközben a legtöbb szem a gázai háborúra szegeződik, kevesen veszik észre, hogy az igazi csatát Izrael jövőjéért Netanjahu és Trump az árnyékban vívja, és ez lehet a legszenzációsabb történet, amit még nem hallottál.

Netanjahu miniszterelnök legutóbbi washingtoni útja – idén már a harmadik, és a második találkozója Donald Trump elnökkel ezen az úton – heves találgatásokat váltott ki: Gázáról volt szó? Iránról? Egy jövőbeli regionális megállapodásról?

Igen, mindezekről, de végső soron valami mélyebb dolog bontakozik ki.

Ezek a találkozók nem csak a katonai koordinációról vagy a diplomáciai nyomásgyakorlásról szólnak. Egy közös felfogást tükröznek: azt, hogy nincs külső győzelem a belső működési zavarokkal való szembenézés nélkül.

Mert Izrael két harcban vesz részt – egy háborúban egy iszlámonáci ellenség ellen, amelynek középpontjában Gáza áll, és egy belső szabotázsban otthon.

Nagyítsuk ki a képet. A háború kezdetétől fogva a magas rangú jogi tisztviselők, az IDF vezető tisztjei és a mainstream média szereplői – Izrael nem választott elitje – összehangolt blokkja szisztematikusan azon dolgozott, hogy eltérítse a háborús narratívát, destabilizálja Netanjahu kormányát, és megakadályozza a döntő győzelmet Gázában.

Ahelyett, hogy a nemzet túlélése köré tömörültek volna, ezek az intézmények belső pszichológiai hadjáratot indítottak. Fegyverként használták a túszválságot, hogy lerombolják a közhangulatot, félelmet keltsenek, és idő előtti engedményekre kényszerítsék a kormányt. A médiabeli szövetségesek és a felkent szakértők szüntelenül defetista üzeneteket erőltettek: „A katonák a semmiért halnak meg”, „Nincs katonai megoldás”, „Hozzák haza a túszokat bármi áron”. A cél nem humanitárius volt, hanem politikai: Netanjahut tűzszünetre kényszeríteni, amely leállítja a háborút és megbuktatja a kormányát, de nem a választások által, hanem a közakarat megtörésével.

Netanjahu, aki megértette ezt a dinamikát, olyan háborús stratégiát követett, amely korlátozott, taktikai tűzszüneteket tartalmazott – nem megadásként, hanem életek megmentésének módjaként, miközben aláásta a túszkérdésre ráakaszkodó tiltakozó mozgalmat. Az eredmények egyértelműek: ami egykor megbénította az országot, mára marginális üggyé vált, mivel a közvélemény egyre inkább átlát a valódi fájdalom politikai haszonszerzésre való kihasználásán.

A felszínen a Hamasz ellen harcolunk. De a színfalak mögött a jogi, katonai és bürokratikus elit egy nem választott rétege hátráltatja a kormány politikáját, megbénítja a döntéshozatalt, és aláássa háborús erőfeszítéseinket. Sok izraeli ösztönösen ódzkodik az olyan kifejezésektől, mint a „mélyállam”. De mi másnak neveznénk azt, amikor egy kormányzati döntést nem a választók, hanem olyan tisztviselők hiúsítanak meg, akiket soha nem is választottak meg?

Hallgassuk csak meg Erez Wiener dandártábornokot, az IDF déli parancsnokságának korábbi tervezési vezetőjét, aki elárulta:

„Gáza város kiürítésével kellett volna kezdenünk. De nem tettük meg. Mert a katonai fő jogtanácsos azt mondta: „Nem kényszeríthetsz civileket az evakuálásra – és továbbra is segélyezned kell őket. Aztán azt mondják nekünk: menjetek be és harcoljatok, de ezekkel a feltételekkel. Az eredmény? Még több elesett katona.”

„És most még az új vezérkari főnök is megadta magát a meg nem választott elit diktátumának: Nican Alon azt mondja: »Veszélybe sodorhatjátok a túszokat«. Yifat Tomer-Jerusalmi, a katonai fő jogtanácsos azt mondja: »nem tehetitek, nem szabad« – jogi nonszensz. Ghasszan Alian, a COGAT (kormánytevékenységek koordinátora a területeken, a védelmi minisztérium szervezete) vezetője azt mondja, hogy „a segélyt tovább kell folyósítanunk…”. Ez őrültség”.

Ez nem politikai vélemény. Ez operatív valóság valakitől, aki a háborús erőfeszítéseket segítette.

És ugyanaz a nem megválasztott jogi elit, amely megbénította a háborús erőfeszítéseinket, keresztes hadjáratot folytat az IDF katonái ellen, beleértve azokat is, akik a Szde Teiman börtönben szolgáltak. A jogi elit visszaéléssel vádolta őket, egy olyan vallomásra támaszkodva, amelyre egy Hamász-terroristát bírtak rá, és egy olyan videóra, amelyről kiderült, hogy manipulált, és amely semmilyen bizonyítékot nem szolgáltatott a vétkességre. A vérvádat mégis világgá kürtölték. Ugyanez a jogi elit azonban figyelmen kívül hagyta a saját soraiban elkövetett sokkal aggasztóbb visszaéléseket. Nem folytattak vizsgálatot a jogász bennfentesek ellen, akik állítólag részt vettek a rabokkal való bánásmódról készült videó módosításában és kiszivárogtatásában, amelyet ezüsttálcán adtak át a médiának. A klip világszerte több milliárd nézőhöz jutott el, és egy modernkori vérvádat szított fel; néhány nappal ezelőtt az ENSZ különmegbízottja, Francesca Albanese annak „bizonyítékaként” hivatkozott rá, hogy az izraeli katonák rendszeresen szexuálisan zaklatják a fogva tartott Hamász-terroristákat.

A videó kiszivárgása nem csak bemocskolta Izrael nevét, hanem veszélyeztette globális legitimitásunkat, demoralizálta katonáinkat, és diplomáciai győzelmet hozott a Hamásznak. Mégis, miközben a katonákat nyilvánosan keresztre akarják feszítwni, a jogrendszeren belül azok, akik lehetővé tették ezt a nemzetközi botrányt, érintetlenek maradnak, és éppen azok a jogi intézmények védik őket, amelyek most azt állítják, hogy az „etikát” és a „jogállamiságot” védik. Miféle igazságszolgáltatási rendszer az, amely a katonákat lehetetlen szabályokra kötelezi egy igazságos háborúban folytatott harcban, de belülről védi azokat, akik szabotálják a háborús erőfeszítéseket?

Efraim Dimri izraeli ügyvéd nemrég egy interjúban azt mondta, hogy olyan bizonyítékai vannak, amelyek közvetlenül a Biden-kormányzatot kötik össze a Szde Teiman börtönben lévő IDF-katonák jogi üldözésével.

Ezek a nyilvánosság elől elrejtett hatalmas ügyek, amelyek egy nagyon mély problémát tárnak fel, amelyet a nyilvánosság elé kell vinni és meg kell szüntetni.

És ez nem csak a katonaságról szól. Az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma nemrégiben egy második hivatalos felszólítást adott ki a szélsőbaloldali izraeli Kék és Fehér civil szervezetnek, követelve a Biden-kormányzattól kapott több tízmillió dollár dokumentálását.

Miért? Mert ez az Egyesült Államok által finanszírozott izraeli civil szervezet központi szerepet játszott a Netanjahu-kormány elleni tüntetésekben, de nem a Hamász elleni nyomásgyakorlás, hanem a Netanjahu-kormány megbuktatása érdekében. Az igazságügyi reform elleni tiltakozó mozgalmat, majd a túszcsaládok fájdalmát politikai eszközként használva, ezek a kampányok Netanjahu kormányának delegitimálására és háborús politikájának meghiúsítására irányultak.

Ha ez igaz, akkor ez azt jelentené, hogy az amerikai adófizetők pénzéből finanszíroztak a kormány megbuktatására irányuló belső tiltakozó kampányt, ami egyúttal Izraelt is gyengítette háború idején. Ez nem csak ellenérzést kelt, hanem nemzetbiztonsági kockázatot is jelent.

És most még az izraeli aktivista jogrendszer ideológiai építészei is elismerik a tétet.

Aharon Barak, a Legfelsőbb Bíróság korábbi elnöke, aki az 1990-es években átalakította az izraeli igazságszolgáltatást, nemrég, a múlt héten azt mondta:

„Ha Netanjahu távozik a politikai életből, nem lenne indokolt a per folytatása… Ha visszavonul a politikától, szerintem nem rossz ötlet, hogy a per is véget érjen”.

Ez megdöbbentő kijelentés. Ha a Netanjahu elleni vádak valósak, akkor a politikától függetlenül folytatni kell. Ha pedig nem, akkor azonnal ejteni kellene őket. Ehelyett azt mondják nekünk, hogy ha Netanjahu elsétál, a rendszer csendben elengedi a vádakat. Ez nem joguralom, hanem politikai nyomásgyakorlás.

Ezért számít a Netanjahu-Trump összhang. Nem a személyiségek vagy a pártpolitika miatt, hanem azért, mert mindkét vezetőnek ugyanazzal a kihívással kell szembenéznie: a nem megválasztott mélyállami intézményekkel, amelyek messze sodródtak eredeti jogkörüktől, és önmaguk érdekében hatalmi központokként működnek.

Ez nem a jobb- vagy baloldalról szól, hanem a demokratikus elszámoltathatóságról. Amikor nem választott jogi tisztviselők felülbírálják a kormány élet-halál kérdésében hozott katonai döntéseit, az válság jele. Amikor az USA által finanszírozott civilszervezetek politikai nyomásgyakorló kampányokat folytatnak kormányunk megbuktatására, különösen háborús időkben, az fenyegetés. Amikor a katonai vezetők figyelmen kívül hagyják a kabinet kötelező érvényű döntéseit, az nem „függetlenség”, hanem engedetlenség.

Láttunk már ilyet korábban is. 1982-ben, az első libanoni háború idején a belső nyomásgyakorlás és a külföldi elítélés – amelyet a libanoni keresztények által elkövetett szabrai és satilai mészárlás táplált – oda vezetett, hogy Izrael idő előtt befejezte a háborút. Akkor is az áldozatok növekvő számát és a média nyomását használták fegyverként a háború megállítására a harc közepén. Netanjahu jól emlékszik erre a pillanatra. Eltökélte, hogy nem engedi megismétlődi a történelmet.

Már eddig is jelentős csapásokat mért Irán proxy-hálózatára, tönkre tette Irán nukleáris és ballisztikus fegyverprogramját, meggyengítette a Hamász katonai infrastruktúráját, és ellenállt az idő előtti tűzszünetre irányuló globális nyomásnak. De ahhoz, hogy befejezze a munkát, otthon is vissza kell vennie az irányítást.

Ez azt jelenti, hogy vissza kell állítania a katonai és jogi testületek feletti polgári ellenőrzést. Ez azt jelenti, hogy közvetlenül szembe kell szállnia az engedetlenséggel. És azt jelenti, hogy a nyilvánosságnak meg kell mondania a kemény igazságot: nem a Hamász ereje miatt küzdünk lassan Gázában, hanem a mélyállam vezető pozícióiban ülők miatt, akik gyengítik az elszántságunkat, megbéklyózzák a hadseregünket, és megpróbálják megosztani a népünket a háborúban.

Ez nem csak az alagutakban lévő terroristák elleni háború. Ez háború a félelem, a működési zavarok és a mélyállam gépezete ellen, mind Jeruzsálemben, mind Washingtonban, amely azon dolgozik, hogy aláássa Izrael választott kormányainak tekintélyét és szabotálják a cselekvőképességüket.

Most Netanjahu és Trump többet tesznek, minthogy összehasonlítják a jegyzeteiket, hanem közös stratégiát alkotnak, hogy szembeszálljanak és lebontsák azokat a nem választott hatalmi központokat, amelyek mindkét országban eltérítették a politikát. A párhuzamos hatalmi struktúrák, amelyek lehetővé tették, hogy az amerikai külügyminisztérium által finanszírozott civlszervezetek szabadon, felügyelet és elszámoltathatóság nélkül működhessenek Tel-Avivban és Jeruzsálemben, végre véget érnek.

Itt nem arról van szó, hogy egyik vagy másik vezetőt védjük. Hanem magának a demokráciának a védelméről, a szabad nemzetek azon jogáról, hogy azok kormányozzák őket, akiket az emberek választanak, nem pedig azok, akiket a rendszer véd.

Ne legyen jogi vétó a háborús politika ellen. Ne legyen külföldről pénzelt beavatkozás. Ne legyen nem választott elit, amely bénultságba és vereségbe taszítja a nemzeteket.

A Washington DC-ben tartott találkozókra úgy emlékezhetünk, mint a demokratikus ellenőrzés visszaszerzésére irányuló összehangolt erőfeszítések kezdetére, a szabotázs megállítására, a szuverenitás védelmére és az erőn, nem pedig a behódoláson alapuló út kijelölésére.

A világ figyel. És ezúttal az embereknek kell győzniük, nem pedig a nem választott mélyállami bürokratáknak.