Dánok, hajók, zsidók

Bo Lidegaard dán újságíró, történész naplókra alapozva vizsgálta a többször feldolgozott, sikeres 1943 őszi zsidómentést. A sokak által már ismert tények mellett a személyes történelem válik fontossá, de alaposan feldolgozott eseménysort kapunk a magyar kiadásban, a Múlt és Jövő Kiadó gondozásában megjelent Honfitársak – a dán zsidók menekülése 1943 októberében című könyv révén.

Bo Lidegaard eredetileg dánul, 2013-ban kiadott könyve egy viszonylag hosszabb prológus fejezettel mutatja be az előzményeket és a könyvtémát adó történeti eseményeket. Egy rövid bombázást követően, 1940 áprilisában gyorsan kapitulált Dánia, amely a német megszállás első éveiben sikeresen megőrizte viszonylagos függetlenségét. A kollaborációt választotta túlélési stratégiának. Az 1864-es porosz-osztrák-dán háború okozta területvesztesség (Slesvig-Holsten) emléke már nem volt oly élénk de mindenképpen komoly németellenes attitűd élt még ekkor a dán társadalom többségében.

A középkorban Dániában – ellentétben sok más európai országgal – nem volt jelentős zsidó közösség. Az első zsidók hivatalosan csak a 17. században telepedhettek le IV. Keresztély király (1588–1648) uralkodása idején. A király gazdasági előnyöket látott a zsidók letelepítésében, különösen a kereskedelem és a pénzügyek területén. Az első zsidó családokat főként Hamburgból, Hollandiából és Lengyelországból hívták be, akik főként kereskedők, pénzváltók és kézművesek voltak. A 17. századtól főleg Koppenhágában telepedtek le. 1814-ben törvény biztosította a zsidók jogait.

A dán zsidók lélekszáma 1939-ben 6000 fő körül volt, de a harmincas években 1000-2000, főként német zsidó menekült érkezett ide. Őket a hatóságok – bár kértek állampolgárságot – hontalanná nyilvánítottak. A náci megszállók minden ellentmondás ellenére a helyükön hagyták a kormányzó dán szociáldemokratákat. Két dán munkásmozgalmi miniszterelnökük is kiszolgálta a Harmadik Birodalmat 1940 áprilisától. Bár 1941-ben a Szovjetunió elleni német támadás után a kommunistákat letartóztatták, a dán közvélemény néma maradt. Ám az asszimilálódott dán zsidók megmentése érdekében a politika és a lakosság is felemelte a szavát. Fontos hangsúlyozni, hogy a „vonakodó” dánok 1941-ben a hontalan zsidók egy „csekélyebb” részét nem védték, közel 21 főt átadtak a németeknek.

Ám a dán öntudat nem engedte a „saját zsidóik” korlátozását. Ennek részeként a hatóságok nem vezettek be radikális zsidóellenes törvényeket, és a dániai zsidók helyzete egészen 1943 őszéig viszonylag biztonságos maradt. A helyzet viszont megváltozott, és a zsidótlanítás a legdélebbi skandináv államot is elérte.

Fontos hangsúlyozni, hogy a környező megszállt országokban itt és a finneknél volt legkevésbé népszerű az SS-toborzás. A 3,9 milliós Dániában 6 000 (Frikorps Danmark), addig a 2,9 milliós Norvégiában 15 000, a 1,9 milliós Lettországban 140 000, az 1 milliós Észtországban 70 000, a 2,9 milliós Litvániában 3000, a míg a 3,8 milliós Finnországban 1500 fő lépett be az SS-be.

Erik Scavenius (1877–1962) szociáldemokrata miniszterelnök (1929–1942) igyekezett ellenállni a német kéréseknek, de végül mindig a teljesítés mellett döntött a kormányzat. Bár ellenezte és feltételekhez kötötte, de Dánia önként csatlakozott az antikomintern paktumhoz. Hasonlóan cselekedett Vilhelm Buhl (1881–1954) szintén szociáldemokrata (ügyvivő) miniszterelnök (1941/42–1943) is. Furcsa nászjátéka volt ez a szocdemeknek és a náciknak a Jylland félszigeten.

Bo Lidegaard igyekezett helyre tenni a mítoszokat X. Keresztély (1870-1947) dán király kapcsán. A sárga csillag viselése kapcsán fontos tisztázni, hogy az soha nem volt bevezetve az országban, így szolidárisnak sem kellett lenni. Buhl viszont egy a Göteborg Handels-och Sjöfartstidning c. lapnak, 1942-ben adott – és világszerte lapszemlézett – interjújában félreérthetően fogalmazott a király kapcsán, és ebből egy mára százszor cáfolt legenda született. (Az állítás az volt 1945 után pár évtizedig, hogy X. Keresztély dán király sárga csillaggal a mellén lovagolt ki a palotájából, hogy kimutassa szolidaritását a zsidókkal.)

Lidegaard könyve alaposan bemutatja a mentőakció előzményeit, a dán társadalom reakcióit, a szervezés részleteit, valamint azokat a dilemmákat és kockázatokat, amelyekkel az akkori lakosság szembesült. A könyv hangsúlyozza, hogy a dánok nem hősökként, hanem honfitársakként (vö.: a könyv címe) cselekedtek, akik erkölcsi kötelességüknek érezték embertársaik megmentését. Lidegaard ezáltal is a szolidáris dánok előtt tiszteleg könyvével, a könyv címével. Egy nem zsidó (baloldali) újságíró naplójából idézve foglalta össze a dán honfitársi öntudatot, a zsidókérdést és a nácik ténykedését összegző többségi társadalmi véleményt: „Senki sem szereti a zsidókat, de nem bánhatnak velük úgy, mint az állatokkal.” (Vilhelm Bergstrøm)

Nagyon fontos hangsúlyozni, és talán még inkább érhetőbbé válnak a dán és norvég zsidókkal kapcsolatos események és tényadatok: az 1942-es Wannsee-i-konferencián a nácik akként döntöttek, hogy „a végső megoldást” egyelőre nem terjesztik ki Norvégiára és Dániára. Ráadásul a „náci helytartó” személye is több mint ellentmondásos. Miközben német részről Ribbentrop külügyminiszter igyekezett felügyelni az eseményeket, addig a Cécil Karl-August Timon Ernst Anton von Renthe-Fink (1885-1964) német diplomatát váltó dr. Werner Best (1903-1989) (Obergruppenführer) teljhatalmú megbízott finoman szólva is kettős játékot űzött. A megszállt Dánia együtt is akart működni, de fenntartásai is voltak. A leendő mintaprotektorátus vonakodott is, de szinte mindent teljesített. Az akció teljes zavart okozott. Egyfelől a skadináv közvélemény megrémült a náci és kollaboráns zsidótlanítástól. Másfelől a zsidótlanító hivatalok is értetlenül álltak a tömeges embermentés előtt. A cionisták is aktivizálták magukat a zsidómentés érdekében. Sajnos, a könyv kevéssé foglalkozik ezzel. Ellenben az önmentés formáival annál inkább.

Sztálingrád után a náci hadigépezet végzetes helyzetbe került, de a zsidótlanítás tovább napirenden maradt. 1943 késő nyarára a tömeges deportálás már csupán az olyan hűséges háromhatalmi szövetségeseket és megbízható kollaboráns államokat nem érintette, mint Olaszország, Bulgária, Hollandia, Magyarország vagy Dánia. Az olasz kiugrási kísérlet viszont felgyorsította a folyamatokat. A dán ellenállás aktivizálódása, a szociáldemokrata kormány vonakodása cselekvésre késztette Berlint. 1943 augusztusára készen voltak a deportálási tervek az egykori viking állam területén. Hajón, vonaton vitték volna el a zsidókat a Harmadik Birodalomba. A terv Georg Ferdinand Duckwitz (1904-1973) tengerészeti, katonai attasé révén gyorsan kitudódott. Sokan a mielőbbi menekülést választották. Így csúszott ki a nácik kezéből Niels Bohr fizikus is, aki a svédeknél igyekezett közbenjárni a zsidóság érdekében. Ám őt már szállították is tovább nyugatra, hisz a szupertitkos Mannhattan-terv részeseként nagy feladatok várták az atombomba elkészítése körüli munkákban.

Hermann von Hanneken (1891-1981) tábornok, a dániai német erők parancsnoka szükségállapotot vezetett be, de nem volt hajlandó a zsidótlanításban részt vállalni. A mai napig nem világos, hogy dr. Best, vagy Duckwitz tengerészeti-katonai attasé miért nem cselekedett hatékonyabban, vagy például utóbbi miért kezdett tárgyalásokba a svédekkel. Az ottani kormánytagokkal, élen Per Albin Hansson (1885-1946) miniszterelnökkel megegyeztek többezer zsidó áthajózásának engedélyezéséről. Bár a szociáldemokrata kormányzat lemondott, a zsidótlanítás hírére a tárgyalásokban továbbra is részt vettek. A nácik és a dán kollaboránsok megkezdték a zsidók összeszedését, kisebb-nagyobb sikerrel. A házról házra kézre kerítés közel sem váltotta be a reményeket. De Hans Vilhelm Adolf Juhl (1904–1970) (beceneve: Gestapo-Juhl) (Kriminaloberassistent, a Gestapo biztonsági rendőrség vezetője révén a tengerpartra menekülők közül mintegy 190 főt elfogtak, köztük 85 főt egy templom padlásán. A keresztény/keresztyén egyházak is tiltakoztak. 1943. október elején az elfogottakat, közel 480 zsidót végül Theresienstadtba deportálták hajókon és vonatokon. Döbbenetes, amit olvashatunk az összegyűjtés kapcsán: „A hajóra egy magas, meredek és nagyon kényelmetlen létrán lehetett feljutni, brutális kiabálások és ütlegelések közepette. A korlát mögött néhány német katonai rendőr állt, kezükben hosszú bambuszrúddal, melynek egyik végére kampót erősítettek, azzal ragadták nyakon és húzták fel az áldozatokat, ha úgy látták, nem másznak fel elég gyorsan.”

Fontos tény, hogy Adolf Eichmann (1906-1962) RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) IV-B-4 (zsidóügyi) ügyosztályának vezetője beleegyezésével a 60 éven felüliek, „félzsidók” egy részét 1943 novemberétől hazaengedték. Ráadásul a dán kormányzat, illetve a Dán Vöröskereszt segélyszállítmányokat is eljutatott Theresienstadtba.

A deportáltakon kívül 16 személy lett öngyilkos a deportálás előkészítése idején. Közel 7800 dán és hontalan zsidó viszont a tengerpartok felé indult, mert elterjedt a hír, hogy hajókon – pénzért cserébe – elmehetnek, átszökhetnek. A nácik nem voltak elegen, hogy egy hathatós akció keretében ezt megakadályozzák, a kollaboránsok is csak kevéssé tudták akadályozni a tömeges zsidómentést.

A naplók ismertetésével az 1943. szeptember 26. és október 9. közötti időszakot alaposan és részletesen (újra) kielemzi a szerző. Kis Marcus, Allan Hannover, Poul Hannover, Adolph Meyer, Vilhelm Bergstrøms, Gunnar Larsen naplói adják meg a hangulatot, a kortanúk szemszögéből való más nézetét az eseményeknek. Bár Lidegaard igyekszik a történelmi tényeket is folyamatosan rögzíteni, de élesebben az egyéni sorsok rajzolódnak ki előttünk, ezek dominálják a szöveget.

Bonyolult tárgyalások, helyenként a mai napig homályos háttérmegbeszélések révén jutunk el 1943 szeptember végéig. A Dániában tartózkodó nácik, zsidótlanító szervek készülődtek a judenrein

1. Pánik, menekülés és bizonytalanság órái, napjai s hetei. Razziák, igazoltatások, elengedések, mentesítések, szökések és szöktetések. Várakozások a hajókra, a tengerparton az erdőben. Nincs film, regény, ami visszaadhatná azoknak a heteknek a borzalmas bizonytalanságát. Egyeseket már deportálnak, míg mások várják sorsuk jobbra fordulását. Néhány szerencsétlen eseményt is elénk tárnak, mint például a csónakjukkal elsüllyedt, de kimentett, végül egy gőzösről Helsingørben partra tett nyolc fős Oppenheim családét.

Családok vagy egyes személyek szemszögéből láthatjuk az európai holokauszt egyik leghihetetlenebb embermentését. Félelem, várakozás mellett olyan dolgok is előkerülnek, mint a tengeribetegség, a nem várt hatalmas hullámzások, mindenki és minden elázik, ellenőrzésektől való félelem, a távolból látható angol légi támadások fénye és hangja, tippelgetés az utasok között, hogy vajon melyik svéd kikötő fogadja őket stb. Rettegés, hogy Gestapo-Juhl elfogja őket (is).

Nagyon fontos önvallomások a gyakorlatilag szinte teljesen asszimilálódott, de zsidó származásúvá nyilvánítottak részéről a következők: „Zsidó vagyok – olyan otthonban nőttem fel, ahol a vallásról kevés szó esett. Emlékszem, amikor apámmal először mentünk templomba, megkérdeztem, miféle templom ez.” (Poul Hannover) „Odahaza a dán hagyományok szerint ünnepeltük a szentestét, karácsonyfát állítottunk és megajándékoztuk egymást. Joggal állíthatom, hogy sokkal inkább dánnak éreztük magunkat, mint zsidónak…” (Alan Hannover)

A szerző szerint tabudöntögető, de mégis érzékeny téma a pénz kérdése a zsidómentésért cserébe. Miközben a „szárazföldi” segítők magánszemélyek, orvosok, taxisok, gyógyszerészek, panziótulajdonosok általában nem kértek semmit, addig a tengerészek, hajósok túlárazva vitték a menekülő zsidókat. Busás díjazásban volt része általában mondjuk a kisebb halászhajók tulajdonosainak. Annyi pénzt kértek el egy útért, amiből végül még egy halászhajót tudtak venni. Még a dániai élelmiszerjegyeket is elvették az utasaiktól, a halál elől menekülőktől. Érdekes kép rajzolódik ki a svédekkel való kapcsolatok, majd a hazatérés után azok gyors megszűnése kapcsán is.

Kiemelendő, igaz nem (teljesen) Lidegaard kutatásaira alapozva, hogy a svéd területről hazatérőket nagy keserűség várta. Ismerőseiket sokan nem lelték. Míg mások a saját vagyonuk visszaszerzése érdekében tettek teljesen sikertelen lépéseket. Sőt, Dánia már 1945-ben (újra) korlátozta a hontalanok bejutását az országba. A naplóíró Hannover családnak nagy szerencséje volt. ismerőseik, szomszédaik megmentették vagyonukat, és házuk is épségben megmaradt.

A jelenlegi kutatások szerint 7742 ember menekült Svédországba a deportálás elől. Köztük volt 686 nem zsidó származású házastárs vagy családtag. Mintegy 1376 egykori német állampolgár volt a menekülők között.

Valódi epilógus „helyett” Lidegaard a főszereplők 1945 utáni életét vázolja fel röviden. Ezek viszont nem tartalmaznak nagy meglepetéseket a többi (Észak-, vagy Nyugat)-Európa területén maradt német, SS, politikus sorsa kapcsán. Nagyon érdekes leírásokat kapunk a szerzőtől a kormányzati, a hitközségi tisztviselők és a naplókat írók kapcsán is.

Természetesen talán a legérdekesebb, de ismerve az SS vezetők sorsát, nem meglepő módon Best sorsa volt. 1945 után Dániában háborús bűnök vádjával bíróság elé állították. 1948-ben halálra ítélték. 1949-ben a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet 12 év szabadságvesztésre módosította. 1951-ben feltételesen szabadon engedték. Az NSZK-ban a közismert Stinnes AG bányászati-szállítmányozási vállalat jogi tanácsadójaként helyezkedett el. 1969-ben újra letartóztatták a lengyelországi tömegmészárlásokban való részvétel és ezer ember meggyilkolásának vádjával, de 1972 augusztusában egészségi állapotra hivatkozva feltételesen szabadon bocsátották. Best 1989. június 23-án hunyt el Mülheimben, 85 éves korában. G. F. Duckwitz 1955 és 1958 között az NSZK első nagykövete volt az Egyesült Királyságban. 1967 és 1970 között külügyi államtitkár volt. Hanneken tábornokot háborús bűnök elkövetésével vádolta meg a dán igazságszolgáltatás. 1948-ban 8 év börtönbüntetésre ítélték, majd felmentették és kitoloncolták. Az NSZK-ban a nyugdíjazásáig vállalatok pénzügyi tanácsadójaként dolgozott.

A passzív rezisztenciába vonult Erik Scavenius 1943. őszétől nem járt be dolgozni, nem gyakorolta jogkörét. 1945. május 5-én adta be hivatalosan a lemondását. A dán közvéleményben mai napig megosztó a személye. Nyugdíjas évei alatt (is) fenntartotta kapcsolatát Besttel.

Nem teljesen világos, hogy a szerző miért hagyott ki olyan neveket, mint a szintén megosztó Vilhelm Buhl szociáldemokrata miniszterelnök. Ő például a dán „népbíráskodás” során perekben elnökölt is, és nem kis paradoxon, de konkrétan 45 kollaboráns dán halálra ítélése is a nevéhez fűződik. A dán baloldaliakat internáló, deportáló Cécil von Renthe-Fink német diplomata kapcsán sincs megjegyezni valója a szerzőnek, pedig ő is csupán a hatvanas években hunyt el. A náci deportálás egyik főmotorja, kopója, Hans Juhl, másnéven Gestapo-Juhl sem kapott elmarasztaló ítéletet, pedig Dániában vonták felelősségre. Ágyban, párnák között érte a halál 1970-ben, a dán határtól 7 kilométerre fekvő Flensburgban.

A források szintjén főként a visszaemlékezések, a naplók, az oral history források bevonása révén hoz újdonságot a könyv. A dán történelemmel foglalkozók számára már ismert szakirodalom alapján (Sofie Lene Bak: Da krigen var forbi. 2012., Knud J.V. Jespersen: Rytterkongen, et portræt af Christian 10. 2007., Hans Kirchhoff: Den gode tysker: G.F. Duckwitz – de danske jøders redningsmand. 2013, Hans Kirchhoff: „Endlösung over Danmark” in: „Føreren har befalet!”. Szerk: Hans Sode-Madsen. 1993., John T. Lauridsen: Werner Bests korrespondance med Auswärtiges Amt og andre tyske akter vedrørende besættelsen af Danmark 1942-1945. 2012., Christian Tortzen: Gilleleje oktober 1943. 1970., Leni Yahil: Et Demokrati på prøve. 1967. stb.), a már közismert dániai eseménytörténet rajzolódik ki. Lidegaard főként a személyes történelem révén kíván újat mondani, amellett, hogy az egyik legrészletesebben tárja elénk a dán holokauszt dicső és dicstelen napjait. Természetesen a dán királyi és holokauszt-történet szakirodalma nem megkerülhető, de talán bővebb levéltári források, főként a svéd és német iratok ismertetése komolyabb előrelépést jelenthetett volna. Jellemző, hogy a legtöbb forrás a Dán Zsidó Múzeum adattárából való.

Nagyon fontos kiemelni az életmódot, illetve a korszakot jól bemutató fotóillusztrációkat, a lezajlott szerencsés vagy sajnálatos eseménysorból „ránk néző” arcokat. Nem kicsit zavaró megállapítások is vannak a könyvben, kérdés, hogy nem fordítási hibát jeleznek-e. Így például: „az öregeket Theresienstadtba szállítják, Bécs mellé,” (101.); 1996-ban Daniel Goldhagen Hitler buzgó hóhérai címmel átfogó tanulmányt […] Goldhagen vészjósló munkájában bemutatja… (453.) A könyv egyébiránt jól szerkesztett, jól olvasható.

A szerző kortárs forrásokra, naplókra és hivatalos dokumentumokra támaszkodva írta meg a történetet 14 fejezetben. Mindegyik fejezet egy-egy napot követ végig. A kötet hangsúlyozza a közösség erejét és a demokratikus összefogás fontosságát a totalitárius veszélyek közepette. Ám X. Keresztély dán király állítólag így összegezte a német megszállás éveit, amikor a kollaboráns szociáldemokrata kormány 1945 májusában hivatalosan lemondott: „Végül is elértük, hogy Koppenhágát nem bombázták, és nem pusztították el az országot”. A szerző szerint a „végül is” a harc, a valós ellenállás hiányára és az elveszett dán becsületre (is) utal, de a kármentés legalább megtörtént. Az, hogy az együttműködés milyen fokú volt, amivel a nácik nagyon is elégedettek voltak, lehettek, azt igazán jól kifejezi az a számadat, hogy a 3,9 milliós országban 45 ezer dánt végeztek ki a német megszállás alatti ténykedésük miatt 1945 után. Az egodokumentumok, a homályos politikai játszmák, a skandináv és/vagy személyes történelem, illetve a Soá históriák iránt érdeklődők számára kötelező olvasmány Lidegaard műve.

Bo Lidegaard: Honfitársak – a dán zsidók menekülése 1943 októberében. Múlt és Jövő, Budapest, 2023. 503.