Max Nordau neves cionista író és politikus (1849-1923) Pesten született Südfeld Miksa néven. Élete nagy részében Franciaországban működött, német nyelven írt mint orvos, újságíró, szépíró, filozófus. Herzl Tivadar egyik első híve lett, vele együtt alapította meg a Cionista Világszervezetet. Alábbi, 1905-ös írásában (melyet fordításban közlünk) a cionizmus alapvető céljait mutatja be, és a fő rágalmakat cáfolja meg a mozgalommal szemben.
A cionizmus olyan szó, amely aligha lehet teljesen ismeretlen bármely művelt ember számára, aki némi figyelemmel követi korunk fontosabb mozgalmait. Általánosan ismert, hogy szellemi irányzatot jelöl, amely az utóbbi években számos követőre talált a zsidók körében világszerte (…). Mégis viszonylag kevesen vannak – akár zsidók, akár nem zsidók –, akik világos képpel rendelkeznek a cionizmus céljairól és módszereiről. A nem zsidók azért, mert a zsidó ügyek nem érintik őket eléggé ahhoz, hogy első kézből származó forrásokból tájékozódjanak a részletekről; a zsidók pedig azért, mert a cionizmus ellenségei szándékosan félrevezetik őket hazugságokkal és rágalmakkal – vagy mert még a hűséges cionisták között is kevesen vannak, akik felismerik a cionizmus teljes szellemi jelentőségét, és hajlandók vagy képesek lennének világos és érthető módon bemutatni azt túlzások és heves vitatkozás nélkül.
Bízom benne, hogy olvasóimnak nincsenek előzetes, elfogult véleményeik, csupán őszintén érdeklődnek aziránt, hogy megbízható tájékoztatást kapjanak egy korunkhoz tartozó történelmi jelenségről. Arra fogok törekedni, hogy a tényeket a lehető legrövidebben és leghiggadtabban, úgy mutassam be, ahogyan valójában vannak – nem úgy, ahogyan egy zavaros elmében tükröződnek, vagy ahogyan a rágalmazók elferdítik és meghamisítják őket.
A cionizmus új szó egy igen régi dologra – csupán a zsidó nép Cion iránti vágyódását fejezi ki. A második templom Titus általi elpusztítása, valamint a zsidók szétszóratása óta ez az ősi nép szüntelenül és szenvedélyesen vágyott a visszatérésre őseinek elveszett földjére, és rendíthetetlen reményt táplált iránta. A zsidók Cion iránti vágyakozása, a Cionba vetett remény a Messiásba vetett hitük kézzelfogható, mondhatni földrajzi megnyilvánulása volt – ez a hit a vallásuk szerves részévé vált. A messianizmus és a cionizmus csaknem kétezer éven át valójában azonos fogalmakat jelentettek, és nehéz lenne finomkodás nélkül elválasztani a zsidó liturgiában a Messiás megígért eljöveteléért mondott imákat attól a nem kevésbé megígért visszatérésért mondott könyörgéstől, amely a történelmi haza földjére irányul. Ezen imák szó szerinti értelmét minden zsidó így értette még néhány nemzedékkel ezelőtt is – ahogyan ma is így értelmezik az egyszerű, hívő zsidók. A zsidóknak nem volt más elképzelésük önmagukról, mint hogy egy nép, amely bűnei miatt elveszítette örökölt földjét, s ezért idegen országokban, jövevényként kell élnie, s amelynek súlyos szenvedései csak akkor érnek véget, amikor a nemzet újra összegyűlik a Szentföld megszentelt talaján.
Csak a 18. század közepe táján, amikor a felvilágosodásnak nevezett mozgalom – melynek első hírnökeként a népszerű filozófust, Moses Mendelssohnt tartják számon – kezdett behatolni a zsidóságba, változott meg ez az állapot. A hit közömbösségnek adta át helyét; a műveltebb rétegek – amennyiben teljesen el nem fordultak – vallásuk előírásait racionális értelemben kezdték felfogni. Számukra a zsidó nép szétszóratása a sors megváltozhatatlan ténye lett; a Messiás és Cion fogalmait kiüresítették minden konkrét tartalmukból, s egy különös tanítást alkottak meg maguknak, amely szerint a zsidóknak ígért Cion kizárólag lelki értelemben értendő: szerintük Cion a zsidó monoteizmus világméretű elterjedéseként, illetve a zsidó etika győzelmeként értelmezendő a többi nép kevésbé nemes erkölcsi tanítása felett.
A mendelssohni felvilágosodás a 19. század első felében következetesen „reformzsidósággá” fejlődött, amely végleg szakított a cionizmussal. A reformzsidó számára a „Cion” szó éppoly értelmetlen, mint a „szétszóratás.” Nem érzi magát diaszpórában élőnek. Tagadja, hogy létezne zsidó nép, vagy hogy ő annak tagja lenne. Ő kizárólag annak a nemzetnek kíván a tagja lenni, amelynek kebelében él. Számára a zsidóság pusztán vallási fogalom, amelynek semmi köze a zsidó nemzetiséghez. Hazája az ő szülőföldje, és más hazáról tudni sem akar. A Palesztinába való visszatérés gondolata dühíti vagy nevetésre készteti. Válasza a jól ismert ostoba szellemesség: „Ha a zsidó államot valóban visszaállítanák Palesztinában, én szívesen lennék a párizsi nagykövete.”
De a gondolkodó zsidók előbb-utóbb kénytelenek voltak felismerni, hogy a reformzsidóság féligazság — és mint minden féligazság, magában hordozza a bomlás csíráját, hiszen a logikus kritikának egyetlen pillanatig sem képes ellenállni. Kit is elégíthetne ki a reformzsidóság? A hívő zsidót? Ő a legmélyebb undorral veti el magától. A hitetlent? Ő képmutatásnak és üres szólamoknak tartja. A zsidót, aki valóban meg akarja szakítani kapcsolatát népe múltjával, és beolvadni keresztény környezetébe? Őt sem elégíti ki a reformzsidóság: ő egy lépéssel továbbmegy — a megkeresztelkedés felé vezető úton. Még kevésbé elégíti ki azokat a zsidókat, akik meg akarják őrizni a zsidóságot a hanyatlástól és mint etnikai egyéniséget fenn akarják tartani. Számukra a nemzeti remények kifejezett megtagadása egyet jelent a zsidó nép lassú, de biztos önkéntes halálra ítélésével. A cionizmus nélküli reformzsidóság — vagyis a zsidó nép újraegyesítésének kívánsága és reménye nélküli reformzsidóság — nem bír jövővel. Legfeljebb egy kissé görbe útnak tekinthető, amely a kereszténységbe vezet át. Aki ezt a célt kívánja elérni, ma már rövidebb és közvetlenebb utakat is találhat hozzá.
Így aztán a Mendelssohn-féle retorika és felvilágosodás – a reform és asszimiláció – hatása alatt álló nemzedékeket a 19. század utolsó húsz évében egy új nemzedék követte, amely arra törekedett, hogy a cionizmus kérdését más megvilágításba helyezze, mint a hagyományos szemlélet. Ezek az „új zsidók” vállvonással fogadják a rabbik és írók száz éve divatos beszédeit a „zsidóság küldetéséről”.
Ez a küldetés állítólag abban áll, hogy a zsidóknak mindig szétszórva kell élniük a nemzetek között, hogy erkölcsi tanítómestereik és példaképeik legyenek, fokozatosan tanítva őket a tiszta racionalizmusra, az emberi egyetértésre és egy eszményi kozmopolitizmusra. Az új nemzedék ezt a küldetést beképzeltségnek vagy ostobaságnak tartja. Hozzáállásuk modernebb és gyakorlatiasabb: nem kérnek mást a zsidó nép számára, csak a jogot arra, hogy saját ereje szerint fejlődhessen, s jellegének természetes határai között bontakozhasson ki. Rájöttek azonban, hogy ez a szétszórtság állapotában lehetetlen, mivel ilyen körülmények között az előítélet, a gyűlölet, a megvetés állandóan üldözi és elnyomja őket, ami megbénítja fejlődésüket, vagy „etnikai utánzásra” készteti őket: ahelyett, hogy önmaguk maradnának, és saját létükhöz méltó eredetiséget képviselnének, ez a kényszeres utánzás idegen minták középszerű vagy siralmas másolataivá formálja őket. Ezért e nemzedék tagjai tudatosan azon dolgoznak, hogy a zsidó nép ismét normális néppé váljék: olyanná, amely saját földjén él, és betölti a civilizált népekre jellemző gazdasági, szellemi, erkölcsi és politikai funkciókat.
(…) Az új cionizmus, amelyet politikai cionizmusnak neveznek, abban különbözik a régi vallásos-misztikus messiási cionizmustól, hogy elutasít minden miszticizmust, és nem csodától várja a Palesztinába való visszatérést, hanem eltökélt szándéka, hogy azt saját erejéből valósítsa meg.
- A zsidóság nemzeti öntudata
Az új cionizmus részben a zsidóság belső indítékaiból fakad: a modern művelt zsidók lelkesedéséből történelmi mártírjaik iránt, nemzeti alkalmasságuk tudatának felébredéséből, abból a törekvésből, hogy ezt az ősi népet a lehető legtávolabbi jövőig megőrizzék, és hogy őseik méltó tetteit méltó utódi cselekedetek kövessék.
- Külső indítékok
De részben külső hatások következménye is: egyrészt azé a nemzeti eszméé, amely fél évszázada uralja Európa gondolkodását és érzelemvilágát, s meghatározza a nemzetközi politikát; másrészt az antiszemitizmusé, amelynek kisebb-nagyobb mértékben minden ország zsidói ki vannak téve.
A nemzeti eszme minden népet öntudatra nevelt; megtanította őket arra, hogy sajátosságaikat értékes tényezőkként becsüljék, és szenvedélyes vágyat ébresztett bennük a függetlenség iránt. Ez az eszme nem maradhatott hatás nélkül a művelt zsidókra sem. Önvizsgálatra ösztönözte őket, arra késztette, hogy újra érezzék azt, amit már elfelejtettek, és hogy maguk számára is követeljék a népekhez méltó, „normális” sorsot. Ennek a nemzeti egyéniségük újrafelfedezésére irányuló feladatnak a teljesítését – bár nem volt mentes a fájdalomtól – megkönnyítette számukra a többi nép magatartása: ezek ugyanis idegen elemként különítették el őket, és nem haboztak hangsúlyozni a zsidók és nem zsidók közti valódi vagy vélt ellentéteket – pontosabban különbségeket.
A nemzeti eszme túlzásai során különféle irányokba torzult. Elferdült sovinizmussá, átalakult ostoba idegengyűlöletté, s önimádó, nevetséges torzképpé züllött. A zsidó nacionalizmus mentes ezektől az önmagát karikírozó formáktól. A zsidó nacionalista nem szenved hiúságtól; épp ellenkezőleg, úgy érzi, szüntelenül dolgoznia kell azon, hogy a „zsidó” név ismét becsületet jelentsen. Mértéktartóan elismeri más népek jó tulajdonságait, és igyekszik azokat elsajátítani, amennyiben összhangban állnak saját természetes adottságaival. Tudja, milyen súlyos sebeket ejtett eredetileg büszke és egyenes jellemén a jogfosztottság és a szolgaság évszázados története, s ezeket az önnevelés szigorú munkájával igyekszik orvosolni.
De a zsidó nacionalizmus nemcsak, hogy védett az eltorzulástól, hanem természetes állomása is annak a fejlődési folyamatnak, amely a barbár, önző individualizmustól az emberi méltóságig vezet – olyan állomás, amelynek jogosságát és szükségességét csak az tagadhatja, aki mit sem tud az organikus fejlődés törvényeiről, és teljesen híján van a történelmi érzéknek.
Az antiszemitizmus szintén sok művelt zsidót tanított meg arra, hogyan találjon vissza saját népéhez. Olyan próbát jelentett, amelyet a gyengék nem állnak ki, de amelyből az erősek megerősödve – pontosabban: élesebb öntudattal – kerülnek ki. Nem helytálló azt állítani, hogy a cionizmus pusztán dacos gesztus vagy kétségbeesett válasz az antiszemitizmusra. Kétségtelen, hogy sok művelt zsidót éppen az antiszemitizmus kényszerített arra, hogy ismét a zsidósághoz forduljon – s ha keresztény honfitársai barátként fogadnák el, ismét eltávolodna tőle. Ám a legtöbb cionista esetében az antiszemitizmus csupán ösztönző szerepet játszott: elindította őket azon az úton, hogy elgondolkodjanak viszonyukon más nemzetekhez – s ez az elmélkedés olyan eredményekhez vezette őket, amelyek értelmi és lelki értelemben maradandó birtokukká váltak, még akkor is, ha az antiszemitizmus teljesen eltűnne a világból.
(…)
Megpróbáltam a lehető legrövidebben és legobjektívebben bemutatni, mi a cionizmus, mit akar, hogyan keletkezett, és eddig hogyan fejlődött. Többször utaltam arra is, hogy maga a zsidóság körében is felbukkantak rendkívül heves ellenfelei. Ezen szenvtelen tanulmány feladatának alig tartom, hogy vitába bocsátkozzon velük. Ilyen vita eredménytelen lenne, és taszító azok számára, akik csupán tájékozódni kívánnak. Ezért az ellenfelekre csak néhány lényeges megjegyzés jut.
Sokan az ellenfelek közül arra korlátozódnak, hogy rágalmakat és sértéseket vessenek oda a cionista mozgalom vezetőinek. Ezt a fajta ellenségeskedést megvethetik azok, akiket rágalmaznak. Azok az ellenfelek, akik ilyen fegyverekkel harcolnak, erkölcsileg annyira alacsonyak, hogy nem kerülnek azok látókörébe, akiket támadnak. Mi, cionisták a legcsekélyebb előny nélkül, a legtisztább, legönzetlenebb szeretetből balsorsú testvéreink iránt, elődeink iránti tiszteletből és az emberiesség általános érzéséből a legtöbb áldozatot hozzuk pénzben, időben, egészségben és erőben népünk felemeléséért és több millió ártatlanul üldözött zsidó legkeservesebb nyomorúságból való megmentéséért. Így joggal vállat vonhatunk, mosolyogva, amikor felelőtlen fanatikusok önérdekkel vagy hiúsággal vádolnak minket.
Az alárendelt ellenfelek között vannak olyanok is, akik nem csupán hamis állításokat és rágalmakat fogalmaznak meg, hanem érvelni is próbálnak. Szeretik összehasonlítani a cionizmus apostolait a hamis Messiásokkal — olyanokkal, mint a hírhedt Sabbatáj Cévi — akik túl gyakran jelentek meg a zsidó történelemben, és mindig a legsúlyosabb bajokat hozták azoknak a zsidóknak, akiket megtévesztettek. A cionizmus összehasonlítása Sabbatáj Cévihez hasonló hamis Messiások túlkapásaival vagy csalásaival nagyfokú tudatlanságot vagy pőre rosszhiszeműséget feltételez. A cionizmus egyik legfőbb jellemzője, hogy teljesen mentes minden misztikus elemtől. Követőinek nem ígér csodákat; éppen ellenkezőleg, mindig hangsúlyozza, hogy az elviselhetetlennek érzett helyzetből való megszabadulás csakis saját munkájuk eredménye lehet, hosszan tartó, komoly és átfogó erőfeszítés gyümölcse.
A cionizmust álomnak nevezik, és megkérdőjelezik gyakorlati megvalósíthatóságát. Az ilyen jellegű kifogásokat a cionisták már százszor meggyőzően megválaszolták. Az egyszerűen negatív jellegű kritikát nyugodtan félre lehet tenni. Egyetlen helyes cáfolata azok a tettek, amelyeket a cionizmus már végrehajtott, és amelyeket továbbra is el kíván érni.
Az egyetlen pont, amely valószínűleg örökre kizárja a megegyezés lehetőségét a cionisták és az anticionista zsidók között, a zsidó nemzetiség kérdése. Aki azt állítja és hiszi, hogy a zsidók nem nemzet, az valójában nem lehet cionista: nem csatlakozhat egy olyan mozgalomhoz, amely csak azért igazolható, mert egy nép számára kíván normális létezési feltételeket teremteni, amely abnormális körülmények között él és szenved. Ezzel szemben viszont, aki meg van győződve arról, hogy a zsidók nemzet, annak szükségszerűen cionistának kell lennie, mert csak a saját földünkre való visszatérés mentheti meg a zsidó népet — amelyet egyetemes gyűlölet, üldöztetés és elnyomás ér — a testi és lelki hanyatlástól.
Sok zsidó, különösen Nyugaton, már teljesen szakított a zsidósággal, amennyiben a hit kérdéséről van szó, és valószínűleg hamarosan a külsőségekben is megteszik ezt, vagy ha nem ők, akkor gyermekeik vagy unokáik. Teljesen be akarnak olvadni keresztény honfitársaik közé. Komoly aggodalom tölti el, ha más zsidók közöttük nyíltan hirdetik külön nemzetiségüket, és ragaszkodnak ahhoz, hogy világosan megkülönböztessék magukat a többi nemzettől. Attól tartanak, hogy honfitársakként idegenként kezelik majd őket, ahol szabad állampolgárok. Attól félnek, hogy ez még inkább így lesz, ha a zsidó nép jelentős része nyíltan követeli magának egy független nép jogait, különösen, ha valahol a világban politikai és kulturális központ jönne létre a zsidóság számára, amely köré milliók tömörülnének, nemzetiségi kötelék által összekapcsolva.
Könnyű megérteni az asszimiláns zsidók ezen érzéseit. Saját nézőpontjukból nézve igazuk is van, de aligha követelhetik, hogy a cionizmus önként feláldozza magát miattuk. A zsidó nép nagyjából hatodát, mintegy kétmilliót tesznek ki azok, akik elégedettek és boldogok szülőföldjükön, és dühösen elutasítják a felvetést, hogy azt el kellene hagyniuk. A fennmaradó öt hatod, tízmillió azonban egyáltalán nem elégedett tartózkodási helyével, és mindemellett minden okuk megvan erre az érzésre. Aligha javasolható ennek a tízmillió embernek, hogy szolgaságukat örökkön tűrjék ellenállás nélkül, hogy feladják minden törekvésüket a nyomorúságukból való szabadulásra, pusztán azért, hogy a kétmillió boldog és elégedett zsidó kényelmét egy elképzelt veszély ne fenyegethesse.
A cionisták határozottan meg vannak győződve arról, hogy az asszimilált zsidók aggodalma alaptalan. A zsidó nép egyesülése Palesztinában nem fogja elhozni azt a következményt, amitől félnek. Ha lesz egy zsidó ország, a zsidóknak lehetőségük lesz eldönteni, hogy odaköltöznek vagy megmaradnak jelenlegi hazájukban. Bizonyára sokan maradnak, és akik maradnak, választásukkal azt mutatják, hogy a szülőföldjüket jobban szeretik, mint a nemzetüket és a nemzeti hazát. Lehetséges, hogy még akkor is az antiszemiták gúnyosan odavetik nekik a „idegenség” megszégyenítő vádját. De azok, akik valódi keresztények a honfitársaik között, akik az evangélium tanításai és példái szerint gondolkodnak és éreznek, meg fogják érteni, hogy ezek a zsidók nem tartják magukat idegeneknek a saját hazájukban, hanem megfelelő módon kifejezik önkéntes lemondásukat a saját zsidó hazájukhoz való visszatérésről, valamint hűségüket otthonukhoz és keresztény szomszédaikhoz.
A cionisták tisztában vannak vele, hogy példátlan nehézségű feladatot vállaltak magukra. Soha nem próbáltak még meg több millió embert békés úton, rövid idő alatt különböző országokból áttelepíteni egy másik területre; soha nem történt még meg az sem, hogy milliók, akik fizikai állapotukban lecsökkent, városi proletárok – boltosok, kereskedők, ügynökök, házicselédként élők –, akik elidegenedtek a természettől, újra megtanuljanak földművelőkké és állattenyésztőkké válni, hogy ismét megismerkedjenek az eke és a tápláló anyaföld használatával. Szükség lesz arra, hogy a különböző származású zsidókat egymáshoz szoktassák, gyakorlatilag nemzeti egységre neveljék őket, és ezáltal leküzdjék az emberfelettihez közelítő nehézségeket, amelyek a nyelvi különbségekből, eltérő kultúrából, gondolkodásmódból, előítéletekből, hajlamokból és idegen nemzetiségekhez kötődő ellenszenvekből fakadnak, melyeket magukkal hoznak szülőföldjükről.
A cionistákat mégis erre a herkulesi munkára ösztönzi a meggyőződés, hogy szükséges és hasznos feladatot végeznek, szeretetből és műveltségből fakadó munkát, az igazságosság és bölcsesség művét. Meg akarják menteni nyolc-tízmillió testvérüket az elviselhetetlen nyomorúságtól. (…) Meg akarják menteni ezeket az áldozatokat az antiszemitizmustól, amely mindenütt aláássa a közmorált és felerősíti a legrosszabb ösztönöket. Azt akarják, hogy azok a zsidók, akiket jelenleg parazitaként bélyegeznek meg, értékes termelőkké váljanak. Meg akarják öntözni izzadságukkal azt a földet, amely ma még pusztaság, és kezükkel megművelni, hogy ismét buja kertté váljon, amilyen egykor volt. Így lesz a cionizmus egyaránt szolgálat az elkeseredett zsidóknak és a keresztény nemzeteknek, a civilizációnak és a nemzetközi gazdaságnak – és a szolgálat, amelyet nyújthat és nyújtani fog, elég nagy ahhoz, hogy reményt adjon arra, hogy a keresztény világ is megbecsüli és aktív szimpátiájával támogatja majd a mozgalmat.
A szerző
