Az anticionista zsidók tragédiája nem az, hogy kritizálják Izraelt. Izraelt lehet, sőt kell is kritizálni. A zsidó hagyomány nem az engedelmes bólogatás műfaja, soha nem is volt az. A vita, az önvizsgálat, a morális felelősségvállalás a zsidó élet része.
A probléma ott kezdődik, amikor valaki a politikai kritikát összekeveri a zsidó önrendelkezés megtagadásával, majd ezt még erkölcsi bátorságnak képzeli.
Mert az anticionizmus nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy ez vagy az az izraeli kormány hibázik. Nem ugyanaz, mint vitatni egy háború szükségességét, egy miniszter nyilatkozatát vagy az aktuális kormány valamely döntését.
Az anticionizmus azt mondja ki, hogy a zsidó népnek, egyedüliként a népek között, nincs joga saját állami önvédelméhez ősei földjén. (Az anticionizmus a zsidók saját államhoz való jogát is vitatja, nem csak az önvédelemhez való jogát. A szerk.) Ez nem kritika, hanem politikai alapon megfogalmazott történelmi amputáció.
Az anticionista zsidó ebben a történetben különösen hasznos szereplő Izrael ellenségei számára. Nem azért, mert többet tud, hanem mert identitása és származása felmentő pecsétként működik.
Ő lesz a jól mutogatható bizonyíték arra, hogy „lám, még a zsidók is ezt mondják”, és innen kezdve az Izrael-ellenes mozgalmaknak már nem kell különösebben magyarázkodniuk. Elég előretolni egy zsidó arcot, mögé tenni a régi antiszemita vádakat új szókészlettel, és a démonizálás máris társadalmilag szalonképesebbnek tűnik.
Ez az álságos rész.
Mert az anticionista zsidó rendszerint azt hiszi, hogy ő a tisztább lelkiismeret képviselője. Valójában éppen azoknak szolgáltat erkölcsi fedezetet, akik soha nem a zsidó élet jobbításában voltak érdekeltek, hanem a zsidó szuverenitás felszámolásában.
Ő azt képzeli, hogy humanista gesztust tesz. A valóságban sokszor azt az üzenetet közvetíti: a zsidók akkor elfogadhatók, ha lemondanak az önvédelemről, a népiségről, a történelmi jogfolytonosságról, és végső soron arról, hogy többek legyenek egy üldözhető vallási kisebbségnél.
Ez a régi asszimilációs reflex új jelmezben. Régen úgy hangzott: „ne legyünk túl zsidók, akkor majd békén hagynak”. Ma úgy hangzik: „ne legyünk túl cionisták, akkor majd elfogadnak”. A történelem egyik változatot sem igazolta.
De a zsidó történelem is olyan, mint egy rosszul kezelt, elhúzódó családi konfliktus: ha nem tanulunk a múltból, mindig előkerül ugyanaz a hiba.
A legveszélyesebb önáltatás az, amikor az anticionista zsidó azt hiszi, hogy ő a béke oldalán áll. A „béke” nem a zsidó önvédelem felszámolásával kezdődik.
A béke nem abból születik, hogy a zsidó államot egyedüli illegitim államként kezeljük egy olyan régióban, ahol diktatúrák, teokráciák, milíciák és terrorszervezetek döntik el, ki élhet és ki halhat.
Az aktuálpolitikai és történelmi ismeretek hiánya, a jóhiszeműség vagy a naivitás sem lehet felmentés az anticionista zsidó számára, mert az efféle tájékozatlanság nem elvont eszmei tévedés: következményei valódi emberi életekben mérhetők.
A béke nem kezdődhet azzal, hogy Izraeltől elvárjuk saját védelmi képességének felszámolását, majd ezt az öngyilkos követelést „igazságosságnak” nevezzük.
Az anticionista zsidóknak érdemes lenne végre megérteniük: nem attól lesz valaki erkölcsös, hogy a saját népével szemben mindig mások vádiratát olvassa fel.
Nem attól lesz valaki bátor, hogy akkor rúg Izraelbe, amikor a világ jelentős része már amúgy is teljes lelkesedéssel rugdossa. Nem attól lesz valaki humanista, hogy a zsidó nép egyetlen menedékét morális fölénnyel delegitimálja.
Aki Izrael kormányát bírálja, vitapartner. Aki Izrael létjogosultságát tagadja, az már nem egyszerűen politikai kritikát gyakorol, hanem a zsidó nép kollektív biztonságának alapját támadja.
Ezt lehet szép szavakkal, palesztin zászlóval, akadémiai terminológiával, „felszabadítási” retorikával és könnyes humanizmussal csomagolni. A tartalma ettől még ugyanaz marad: a zsidó önrendelkezés kivételessé tett megtagadása.
Itt volna ideje némi józanságnak.
A zsidó nép nem azért hozta létre Izraelt, mert unatkozott a diaszpórában. Nem azért, mert hiányzott neki egy újabb konfliktus a Közel-Keleten. Hanem azért, mert kétezer évnyi kiszolgáltatottság, pogrom, kiűzetés, vérvád, gettó, numerus clausus, deportálás és tömeggyilkosság után világossá vált: az a nép, amelynek nincs saját védelmi képessége, végső soron mások jóindulatára van bízva.
A történelem pedig meglehetősen szegényes bizonyítványt állított ki arról, mennyit ér a zsidók biztonsága, ha kizárólag más népek, államok és rendszerek jóindulatán múlik.
Az anticionista zsidó nem csupán téved. Ennél rosszabbat tesz: erkölcsi csomagolásban teszi újra vonzóvá a zsidó kiszolgáltatottságot.
Úgy beszél „felszabadításról”, hogy közben saját népét fosztaná meg attól az egyetlen intézményes garanciától, amely a modern korban valóban képes volt zsidókat megvédeni.
Ezért kell kimondani, minden fölösleges finomkodás nélkül: az anticionista zsidó véleménye nem ártatlan különvélemény. Nem kellemetlen, de tiszteletre méltó belső vita, hanem veszélyes önfeladás, amelyet a zsidóellenes mozgalmak boldogan használnak fel saját céljaikra.
A zsidó közösségnek nem több performatív bűntudatra van szüksége, hanem több történelmi emlékezetre. Nem több önfeladó pózra, hanem több önbecsülésre. Nem olyan zsidókra, akik mások tapsáért cserébe lemondanak Izraelről, hanem olyanokra, akik értik: Izrael nem hibátlan állam, hanem történelmi szükségszerűség.
Nem a zsidó történelem kényelmetlen melléklete, hanem annak fájdalmasan kiküzdött következtetése.
Aki ezt nem érti, az nemcsak a jelent olvassa félre, hanem a múlt legfontosabb tanulságát is megtagadja.
A szerző
