Karsai László és a történelmi tények

A Szombat c. folyóiratban jelent meg a zsidó sajtóban először  egy petíció közel 300 magyar zsidó, „köztünk ateisták, keresztények és vallástartó zsidók” aláírásával, amelyben Izraelt népirtással vádolják, és szerintük „igenis lehetünk egyszerre zsidó- és palesztinpártiak”. Az aláírók közül legutóbb Karsai László történész igyekezett megindokolni, miért írt alá. Tévedéseit, hamisításait szerzőnk, Veszprémy László Bernát, történész igazítja helyre.                                                                                                                                                                                                                           A szerkesztő

Megszólalt a Szombat folyóirat hasábjain Karsai László történész, Gábor György filozófusnak írt válaszával. A szöveg alapvetően azért kritizálja Gábort, mert szót merészelt emelni a „háromszázak petíciójával” szemben. Az alábbiakban szeretném történészként, a cionizmus történetének kutatójaként korrigálni legnagyobb tévedéseit írásában.

Kezdjük azzal, hogy Karsai írásában egészen odáig alacsonyodik, hogy egy hamis idézettel érvel. Az idézet, miszerint cionista küldöttek meglátogatták Palesztinát a mozgalom korai éveiben, és azt táviratozták haza, hogy „A menyasszony gyönyörű, de sajnos már eljegyezte egy másik férfi”, a szakirodalom szerint nemes egyszerűséggel koholmány, hamisítvány.[1] Az egyik legsúlyosabb gond, hogy Karsai írásában nem ír az arab-muszlim antiszemitizmusról, az 1920-as, az 1921-es, az 1929-es, 1936o-s és az 1938-as pogromokról; nem ír az 1947-es jeruzsálemi zavargásról és az 1947 decemberi haifai tömeggyilkosságról, ahol 39 zsidó civilt öltek meg az arabok; nem ír a kfar-ecioni mészárlásról és nem ír a Scopus hegyen történt tömegmészárlásról sem. Így Karsai úgy mutatja be Izraelt, mint “bűnben fogant országot”.

Elevenítsük fel röviden ezeket az eseményeket! 1920. április 4-7-e között Jeruzsálemben 5 zsidót öltek meg a zavargó arabok és 200-nál több zsidót sebesítettek vagy erőszakoltak meg. A tömeg azt ordította, hogy „Mohamed vallása a kard vallása!”.[2] 1921. május 1-7-e között Jaffában tört ki pogrom, 47 zsidót öltek meg az arabok. 48 arab is meghalt, ők főleg támadók voltak, akikkel a brit biztonsági erők végeztek. A visszaemlékezők szerint a kisgyerekek fejét baltával vágták szét. Ekkor ölték meg a neves héber költőt, Joszéf Cháim Brennert.[3] 1929. augusztus 24-én Hebronban 64 zsidót öltek meg az arab pogromisták, több tucat ember megsérült, nemi erőszak is előfordult. Idézzük egy brit rendőr vallomását: „Amint sikoltozást hallottam egy szobából, felmentem egyfajta alagútszerű folyosón, és megláttam egy arabot, amint éppen egy gyermek fejét vágta le egy karddal.”[4] 1936. április 19-21 között Jaffában új pogrom tört ki, ahol 9 zsidót öltek meg, majd 1938. október 2-án Tibériásban öltek meg az arab pogromisták 19 zsidót, köztük 11 gyereket.[5] 1947. december 2-án Jeruzsálemben 8 zsidót öltek meg pogromisták, 28 nappal később Haifában 39 zsidót mészároltak le egy gyárban arab „kollégáik”, 1948. április 13-án 79 zsidó civilt (köztük orvosokat, betegeket) mészároltak le a Scopus-hegyen lévő Hadassza orvosi konvojnál, Kfar Ecionban pedig 127 zsidó katonát, köztük 15-öt, aki már megadta magát. A fentieken kívül még egy sor más támadást, pogromot és pogrom-kísérletet idézhetnék a brit Mandátum időszakából.

Karsai legtöbb tévedését az alábbi bekezdésébe sűríti bele:

„Nem kellett volna esetleg kioktatásunkat az arab-palesztin-zsidó-izraeli konfliktus legalább 19. századi történetének vázolásával kezdeni? Mondjuk jó lett volna szólni néhány szót arról, hogy Ben Gurion utasítására már 1937-ben kidolgozták az Avnir-tervet, amely Palesztina teljes elfoglalását, katonai megszállását, »felszabadítását«, araboktól való »megtisztítását« irányozta elő. A Dalef-terv 1943 márciusában már több hadműveletben az arab lakosság elűzéséről szólt. Stratégiai fekvésük miatt 1948 áprilisában Deir Yassin faluban, majd 1948 júliusában pedig Lydda és Ramla falvakban cionista fegyveresek mintegy 300-500 embert legyilkoltak, 50-70.000 embert − arabot, palesztint – elűztek. Az arab államok az ENSZ Izrael létét elismerő határozata, és főleg az elmenekült palesztinok otthonainak szisztematikus lerombolása után avatkoztak be, indították meg hadseregeiket. Miután »mi«, zsidók győztünk, kb. 750.000 palesztin menekült el, űzték el őket addigi lakóhelyükről.”

Lenyűgöző mennyiségű tévedés, pontatlanság és torzítás van ebben az egyetlen bekezdésben, de a történész nem teheti meg, hogy nem javítja ki mindet. Tehát akkor egyesével:

A „palesztin” nemzeti identitás nem létezett a 19. században. A filasztin szó legelső (és egyetlen) említése ebben a kontextusban a 19. század legvégén (1898) Halíl Beidász arab szerzőtől származik, „széles körben” az egyébként keresztény, francia nacionalista hatás alatt álló szerkesztők által kiadott Falasztin lap kezdte használni 1911-től. Persze kérdéses, hogy ennek milyen hatása lehetett a helyi arab lakosságra, melynek a 90%-a analfabéta volt. Azonban a „palesztin” szóért ekkor még versengtek a zsidókkal, olyannyira, hogy az államalapításig a zsidó sajtóban is használták a jisuv lakosaira a „palesztin” kifejezést.[6]

Ha már analfabetizmus: Karsai cikkében a „Dalef” tervet emlegeti, mely szerinte az „arab lakosság elűzéséről” szólt. A tervről mindjárt írok, de muszáj kiemelnem a tényt, hogy Karsai itt összekeveri az „alef” és „dalet” héber betűket, megalkotva egy nem létező betűt, a „dalefet”. (A kérdéses négy terv a héber ábécé első négy betűjéről lett elnevezve: „alef”, „bet”, „gimel”, „dalet” tervek). Azt eddig is tudtuk, hogy Karsai holokauszt-kutató létére nem tanult meg németül, de a jelek szerint a héber nyelvet olyannyira nem ismeri, hogy még a betűk nevét is elrontja. S – minden tisztelettel egykori kollégáim iránt – nem tudok megjegyzés nélkül elmenni azon tény mellett, hogy ezt a hibát a Szombat folyóirat szerkesztői nem szúrták ki: senki nem beszél ott héberül?

Ami az izraeli terveket illeti, a négy kérdéses terv pontos szövegéről, végrehajtási utasításáról, céljáról és eredményéről tengernyi irodalom van, angolul is, amit Karsai is el tudott volna olvasni.[7] A Karsai által emlegetett 1937-es terv a szakirodalomban „Elimelech-tervként” szerepel, megalkotója, Elimelech Avner után. Nem szerepel viszont a szakirodalomban (az általam elolvasott egyetlen könyvben – Morris, Segev, Sternhell, Shapira, Gelber, Kimmerling, Pappé – sem!) „Avnir-tervként”. Így szerepel viszont a Wikipédián. Ebből kénytelen vagyok levonni a következtetést, hogy Karsai a Wikipédiáról ollózta össze a cikkét, és egyetlen könyvet sem vett le a polcról.

Nos, nézzük mi szerepelt az „Elimelech-tervben” (Karsainál: Avnir-terv.). A terv célja még a legkritikusabb elemző (Pappé) szerint is: „a palesztin politikai vezetés likvidálása; a palesztin uszítók és pénzügyi támogatóik likvidálása; a zsidókra támadó palesztinok likvidálása; a vezető palesztin tisztviselők és tisztek likvidálása; a palesztin közlekedési eszközök megrongálása; a palesztinok napi életvezetése kellékeinek – kutak, malmok, stb. – megrongálása; a várhatóan palesztin támadásokhoz asszisztálni készülő palesztin falvak megtámadása; a palesztin klubok, kávézók, találkahelyek, stb. megtámadása”.[8] Mondanom sem kell, hogy a többi, idézett szerző még ennyire sem tartja súlyosnak a terv szerepét – sőt, a tervet később el is törölték. Mi az, ami nem szerepel a tervben? Pont az, amit Karsai „idézett” belőle: az ország arab lakosságtól való „megtisztítása”.

Karsai a „dalet” tervet 1943 márciusára datálja, noha a szakirodalom már megnyugtatóan tisztázta, hogy a tervet 1948 márciusában készítették. A dátum egyáltalán nem mindegy: Karsai narratívájában a zsidók még a második világháború alatt, bármilyen különösebb ok nélkül „tervezik” az arab lakosság „elűzését”. Valójában a terv eleve háborús-polgárháborús kontextusban jött létre. A terv maga Karsai szerint „az arab lakosság elűzéséről” szólt.

Nézzük akkor pontos szövegét![9] „Ezen terv célja, hogy irányítást nyerjen a héber állam területei felett és megvédje határait.” A terv később is tisztázza, hogy nem tervez „műveleteket a héber állam határain túl”. Számol viszont a lehetőséggel, hogy ha támadás éri a zsidó lakosságot a „héber állam” határain kívülről, akkor ott a Hagana beavatkozik. A tervben az egyetlen utalás a „kiűzésre” azokra a településekre vonatkozik, amelyek fegyveresen ellenállnak a zsidó erőknek. És akkor jöjjön a legfontosabb részlet, ami kimaradt Karsai írásából: a szakirodalom szerint a terv örökre vázlat maradt, azt sosem adták ki utasításba, nem képezte alapját az 1948-49-es hadműveleteknek, arra érdemi utalás az elérhető katonai iratanyagban nincsen.[10] Tény, hogy 1948-ban terv született arra, hogy Izrael elfoglalja az arab településeket, melyek a „héber állam” határain belül lettek volna, de ennél többet ez a terv-vázlat sem bizonyít.

Karsai a következőkben három arab többségű vagy jelentős arab lakossággal rendelkező település 1948-as sorsát említi: ezek Dír Jasszin falu, illetve Lidda (Lydda, Lód) és Ramla (Ramlah) települések. Mint írja, itt 300-500 „embert legyilkoltak”, és utóbbiakból elűztek 50-70 ezer embert. Dír Jasszin kapcsán: a szakirodalom konszenzusa, hogy az Irgun és a Léchi cionista milíciák áldozatainak száma maximum néhány fővel haladhatta meg a százat.[11] Természetesen ma már nem lehet megállapítani, hogy ebből hány fő volt civil és hány fő volt arab harcos, de bizonyos, hogy a településen súlyos harci cselekmények is zajlottak. (Ez persze nem szépíti az arab civilek leölését).

Különösebb Karsai megjegyzése Lidda és Ramla kapcsán. Ramlát ugyanis tömeges atrocitások kapcsán a szakirodalom egyáltalán nem említi! Innen (is) menekültek el arab civilek, de itt tömeggyilkosságról a szakirodalom sem tud. Lidda esetében valóban történt tömeges atrocitás a helyi Dahmas mecsetben, ahol – a források eltérnek – vagy a mecsetben összegyűlt menekült arab civilekre tüzeltek az izraeli erők, vagy gránátokat dobtak be. Az izraeli hadsereg iratai szerint „kb. 250” ember halt meg. Tegyük hozzá – bár ez nem szépíti a mészárlás tényét – ez is háborús kontextusban történt, az Arab Liga ostroma alatt, miközben helyi önkéntes arabok is csatlakoztak az ostromló erőkhöz. Ezt követően az izraeli vezetés valóban utasítást adott arra, hogy a katonakorú férfilakosságot telepítsék ki, és a többieknek adjanak lehetőséget a távozásra, „ha menni akarnak”. Ezt az izraeli katonák úgy értelmezték, hogy mindenkit ki kell telepíteni, illetve több ezren maguk távoztak.[12] Azonban érthetetlen, hogyan jutott arra Karsai, hogy akár 70 ezer embert is kitelepítettek innen. A két település lakossága a pár évvel korábbi brit források szerint együtt nem adta ki teljesen az 50 ezer főt.[13] Nem tudom, honnan szedte a számot, de ismét nem lehet nem megemlíteni, hogy a Wikipédián történetesen pont az általa idézett, 70 ezres szám szerepel!

Karsainak kronológiai bonyodalmai akadnak azzal kapcsolatban is, hogy mikor léptek be a környező arab országok a konfliktusba. Szerinte, hadd idézzem újra, „az arab államok az ENSZ Izrael létét elismerő határozata, és főleg az elmenekült palesztinok otthonainak szisztematikus lerombolása után avatkoztak be, indították meg hadseregeiket”. Itt még a tévedésén belül is tévedés van, talán nem az „ENSZ Izrael létét elismerő határozatára” gondolt, hanem az izraeli függetlenségi nyilatkozatra, hiszen azt követően indultak meg a reguláris arab erők a környező országokból, és kezdődött meg az izraeli függetlenségi háború. Az azt megelőző polgárháborús helyzetben azonban nem „csak” helyi arab erőkkel küzdöttek a zsidók, hanem a környező országok által verbuvált, kiképzett, felfegyverzett, fizetett és tisztikara által vezényelt „önkéntesekkel” is. Tehát a kronológiai sorrend, hogy előbb a szomszédos arab országok fegyveres önkénteseket küldtek be, ezt követte pl. Dír Jasszin, majd az ország kikiáltása és az arab államok támadása.

Benny Morris izraeli történész szerint: „A legnagyobb és legjobban szervezett arab formáció, mely Palesztinában harcolt az 1948 májusi pánarab invázió előtt, az ALA [Arab Liberation Army, Dzsais al-Inkád al-Arabi] volt, melyet főleg szír, iraki és palesztin önkéntesekből állított össze a szíriai Arab Liga. Az önkénteseket Damaszkusz mellett képezték ki szír katonai táborokban 1947 novemberétől kezdve, és az ALA hivatalosan 1948. január 1-én jött létre, Fauzí al-Kavukdzsi vezetésével. Ő önkéntesei előtt arról beszélt, hogy »dzsihádra indulunk az üldözött arabok megsegítésére Palesztinába. Ki kell űznünk a zsidókat arab Palesztinából és egy apró területre kell szorítanunk őket, ahol majd mi őrizzük őket. A háborúnk szent. […]«. Szíria adta kezdetben a pénzt és a fegyvereket. De a következő hónapoktól kezdve a többi arab ország hozzájárult a fenntartáshoz. A csúcson, 1948 áprilisában és októberében az ALA 4-5000 katonát tartott fenn és több száz helyi önkéntest tudott behívni műveleteihez. A hadsereg tisztjeinek többsége nyugalmazott szír és iraki állományból, illetve néhány jordániaiból, libanoniból, egyiptomiból és bosnyákból állt. Század- és zászlóaljnagyságú ALA-egységek léptek be Palesztinába Libanonból és Jordániából 1947 decemberétől 1948 januárjáig, és szétterjedtek a vegyes lakosságú városokba, hogy megerősítsék a helyi palesztin milíciák kontingenseit, valamint Szamária és Júdea hegyvidékén.”[14]

Végül arról a vádról, hogy az izraeli erők és a kormány célzatosan űzte el az arab lakosságot. Természetesen létezik egy szélsőséges, a történettudomány szabályait figyelmen kívül hagyó álláspont, mely szerint végig az volt az izraeli vezetés intenciója, hogy kiűzze a palesztinai arab lakosságot. Ennek az irányzatnak nincsenek szükségei forrásokra, a források nélkül is felállítják narratívájukat. A témát legjobban körüljáró Benny Morris szerint azonban: „A menekültproblémát a háború okozta, melyet az arabok indítottak. És a háború volt az, mely a legtöbb, otthonát elhagyó egyént a menekültsorsra kényszerítette. A legtöbben akkor menekültek el, amikor településeiket megtámadták a zsidók. El akarták kerülni a harcokat. Először, 1947 decembere és 1948 márciusa között a közép- és felsőosztály menekült el, majd áprilistól a városi és vidéki tömegek. A többség nyilván arra számított, hogy néhány hét vagy hónap múlva visszatérhetnek a győzedelmes arab hadseregek mögött.” Az arab lakosok az esetek többségében maguktól menekültek el: „A legtöbb helyen az IDF nem kényszerült kiutasító rendeletek alkalmazására. A lakosok, az egyiptomiak tanácsára, vagy anélkül, elmenekültek, amikor közeledtek az izraeli erők. A legtöbb falut üresen vagy szinte üresen találta az IDF, amikor bevonultak”. Morris kiemeli, hogy a megvizsgált iratanyagban az „explicit kiutasítási rendeletek ritkák”. De a szerző hozzá teszi, hogy a szomszédos arab országok nem voltak hajlandók letelepíteni ezeket az arab tömegeket – nyilván, hogy folyamatos nyomást gyakoroljanak Izraelre a „visszatérés” erőltetésével.[15] Egyébként 1949 áprilisában Izrael nyitott lett volna arra, hogy fizesse az arab menekültek környező országokban való rendezett, végleges letelepedését – ezt az arab országok elutasították. Izrael továbbá hajlandó lett volna hazaengedni maximum 65 ezer arab menekültet, ha az arab országok fizetik ennek a költségét – erre az arabok országok ismét nem bizonyultak nyitottnak.[16]

Az izraeli felső vezetéstől származó iratok egyébként egyáltalán nem utalnak arra, hogy ki akarták volna űzni a palesztinai arab lakosságot. Golda Meir, a Zsidó Ügynökség politikai részletének ügyvezető elnöke az arabok tömeges menekülését egyenesen „borzalmasnak” nevezte.[17] Az államalapító David Ben-Gurion így írt a naplójába, melyet nagy műgonddal vezetett: „Egyáltalán nem zavar, hogy nem foglaltuk el a Nyugati Partot.” Történetesen rendelkezünk az Elhagyott Tulajdonok Miniszteri Szintű Bizottságának jegyzőkönyvével a liddai és ramlai eseményekről. Bechor-Salom Sitrit későbbi első izraeli rendőrség-ügyi miniszter közölte, hogy „azok a lakosok, akik maradni akarnak, maradhatnak”. Rendelkezünk az IDF belső utasításával is 1948 júliusából: „Tilos elpusztítani, leégetni vagy lerombolni arab városokat vagy falvakat, vagy kiűzni arab lakosokat otthonaikból”, kivéve, ha erre adott esetben konkrét utasítást kapnak harci cselekmény részeként. A kihágók számára büntetést helyzetek kilátásba.[18] Sőt, a későbbi legnagyobb izraeli kormánypárt (Mápáj) egyes tisztviselői arra próbálták rávenni a menekülő arab lakosokat 1948 májusában Haifában, hogy maradjanak az országban, nehogy távozásuk rossz benyomást keltsen a nyugati sajtóban![19]

Konklúzióm, hogy a Karsai cikkéből az izraeli-arab konfliktus korai történetéről kapott kép egyoldalú, szakmaiatlan, történelmietlen és hamis.

[1] Shai Afsai: “The bride is beautiful, but she is married to another man” – Historical Fabrication and an Anti-Zionist Myth. Shofar: An Interdisciplinary Journal of Jewish Studies, 2012/3. 35-61.

[2] Tom Segev: One Palestine, Complete. Jews and Arabs under the British Mandate. Owl Books, 2001. 141.

[3] Segev, One Palestine, 173-190.

[4] Segev, One Palestine, 314-327.

[5] Segev, One Palestine, 366.

[6] Baruch Kimmerling–Joel S. Migdal: The Palestinian People. A History. Cambridge-Massachusetts-London, Harvard University Press. 93, 59, xxvii.

[7] A teljesség igénye nélkül lásd: Yoav Gelber: Palestine 1948. War, Escape and the Emergence of the Palestinian Refugee Problem. Brighton–Portland, Sussex Academic Press, 2001. 131. skk.; Yoav Gelber: Nation and History. Israeli Historiography Between Zionism and Post-Zionism. London, Vallentine Mitchell, 298. (egy jó példa az izraeli történészek vitáira a témában!); Benny Morris: The Birth of the Palestinian Refugee Problem Revisited. Cambridge, Cambridge University Press, 2004, 163-164.

[8] Ilan Pappé: The Ethnic Cleansing of Palestine. Oxford, Oneworld, 2006. 28. A szövegben a szerző a „palesztin” szót használja, de nem kizárt, hogy az eredetiben „arab” volt.

[9] A teljes héber szöveg: Szefer toldot hahagana. Szerk. Jehuda Szlutszki. 1972. 3. köt. 48. sz. melléklet. 1955-1960. Angol fordítás pl. itt: https://palestina-komitee.nl/wp-content/uploads/2017/11/Plan-Dalet-March-1948.pdf

[10] Lásd: Gelber, i. m. 131. („A tervet sosem aktivizálták”), vagy éppen Benny Morris: 1948. A History of the First Arab-Israeli War. New Haven–London, Yale University Press, 2008. 119. („A D tervet magát sosem indították el […]. A hatalmas Hagana-iratanyag […] egyetlen utalást sem tartalmaz a D terv bevezetésére”).

[11] Gelber, i. m. 99.

[12] Morris, i. m. 289-290.

[13] National Archives (Kew), CO 733/456/7.

[14] Morris, i. m. 90.

[15] Morris, i. m. 331, 410-411.

[16] Tom Segev: 1949. The First Israelis. New York, Metropolitan, 1998. 33.

[17] Morris, i. m. 299.

[18] Segev, 1949. 14, 25-26.

[19] Joram Nimrod: Hat’havut dafúsim sel jései Jiszrael–Áráb 1947–1950. Jeruzsálem, n. k. 1985. 286. Az idézett példa 1948. május 1-i.