Lapunk rendszeres szerzője, Veszprémy László Bernát történész, holokauszt-kutató a Regio folyóirat legfrissebb számában azt panaszolta fel, hogy Karsai László történésznek, az MTA doktorának, a Szegedi Tudományegyetem professor emeritusának egy írásába „átszüremlettek” saját kutatási eredményei. Veszprémy a Regio folyóiratban jelentette meg írását, melyet az alábbiakban teljes egészében közlünk:
Nagy érdeklődéssel olvastam Karsai László történész recenzióját a Regio folyóirat 2025/1. számában Molnár Judit és Frojimovics Kinga legújabb forráskiadásairól.[1] Még boldogabbá tett, amikor a recenzióban olvashattam Fischer Simon kápó szegedi népbírósági peréről – melyről egyébként a recenzeált kötet nem szólt. Olyan téma volt, amelyről legjobb tudomásom szerint ez idáig részletesen, az eredeti periratok alapján csak én publikáltam a Nemzeti Emlékezet Bizottságánál megjelent 2023-as monográfiámban, melynek címe Kápók a múlt fogságában, s mely teljes egészében elérhető online. A szöveget olvasva azonban lassacskán rá kellett jönnöm, hogy azért tetszik annyira, mert az én tudományos eredményeimet közli. A hasonlóság voltaképpen oly mértékű, hogy egy pillanatra azt hittem, talán én írtam a cikket — majd gyorsan ráébredtem, hogy ha így lenne, nyilván feltüntettem volna a forrást.
A másodlagos felhasználó általában önmagát buktatja le, és nem történt ez másképp most sem. Karsai azt írja Fischer Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) előtti peréről: „Fischert minden vád alól felmentették és szabadlábra helyezték”.[2] Hivatkozási alapja a Délmagyarország 1946. október 2-i száma. Ez nagyon meglepett, mert mint saját monográfiámban kifejtem, a NOT-ítéletről a korabeli sajtó egyáltalán nem adott hírt! Mint könyvemben tisztázom: „Felmentésének hírét a szegedi baloldali lapok – amelyek cikkek sorozatában foglalkoztak első tárgyalásának és elítélésének ügyével – nem írták meg.”[3] Ez egyébként gyakori szokása volt a korabeli lapoknak: az elmarasztaló elsőfokú ítéletekről hírt adtak, a másodfokon történő felmentésről pedig nem. Ám Karsai nem találhatta meg a Délmagyarország kérdéses számában a NOT-ítéletet, ugyanis az általa hivatkozott cikk még az ítélet előtt született, és nem felmentésről ír, hanem szabadlábra helyezésről (ti. szabadlábon is lehetett védekezni).
Felmerül a kérdés, hogy ha Karsai nem ismerte és nem olvasta a kérdéses könyvemet, akkor honnan tudta meg, hogy a NOT felmentette Fischert? A jelek szerint nem a levéltári anyagból, mert arra nem hivatkozott, sőt, maga írja le a szövegében, hogy „csak az eredeti vizsgálati anyagok, kihallgatási jegyzőkönyvek, a vádirat és a népbírósági, illetve NOT-tárgyalás jegyzőkönyvei alapján kísérelhetjük meg majd eldönteni, hogy Fischer valóban ártatlan volt-e, vagy más szempontokat figyelembe véve mentették fel”.[4] Ergo a levéltári anyagot nem olvasta. Ráadásul – hogy még megmosolyogtatóbb legyen Karsai írása – még a NOT-ítélet dátumát is rosszul sikerült belőnie. Nem 1946. október 1. a helyes dátum, mint ahogyan azt ő írja – gondolom, véletlenszerűen beírt egy dátumot, mert az eredeti levéltári iratokat nem nézte meg, én pedig csak hónapra adtam meg a felmentés idejét a könyvemben.
Izgalmas a kitétel recenziójában, miszerint eredetileg azzal vádolták Fischert, hogy megvert bizonyos Neumann-nét, majd „az egykorú újsághírekből úgy tűnik, hogy a »terhelő tanúk sora« egyszerűen »elfelejtkezett« a Fischer által állítólag agyonvert Neumannéról [sic!]”.[5] Merész feltételezés, amelyet a szerző vagy tényleg az alapján kockáztat meg, hogy miről nem szólnak szegényes, online is elérhető sajtóforrásai, vagy pedig elolvasta a következő mondatot a könyvemben: „Neumann-né később »elfelejtődött«, és egy ponton túl nem került elő, neve egyik ítéletben sem szerepel.”[6] Hasonlóan lenyűgöző szerencsével állapította meg Karsai, hogy a NOT újra meghallgatta az első tárgyaláson részt vett tanúkat – erről ugyanis sajtóforrásai nem szólnak. Ez nem is volt magától értetődő: a NOT a bizonyítás kiegészítésére szolgáló tárgyalást csak akkor tartott, ha „nyomatékos kétsége van a törvényszék itéletének alapjául szolgált ténybeli megállapitások helyességére nézve”. (1896. évi XXXIII. tc. 402. §). Ha a NOT nem vitatta a tényállást, csak pl. a büntetés mértékét, akkor ezt elhagyták – következésképp a tanúkat sem hallgatták meg újra –, és csak megsemmisítették az elsőbíróság ítéletének vonatkozó részét, illetve új büntetés szabtak ki. Források hiányában hogyan jutott mégis – egyébként helyes – megállapítására Karsai? Talán csak szerencséje volt, de az bizonyos, hogy könyvemben pont erről írok.[7]
Úgy gondolom, hogy a források feltüntetése nem puszta udvariassági gesztus, hanem az intellektuális tisztesség alapja. Ez különösen fontos annak érdekében, hogy a szerző a későbbiekben elkerülje azt a kínos helyzetet, amelyben saját írásának eredetiségét kell magyaráznia. Bízom benne, hogy a jövőben a szerző nemcsak a gondolataimat, hanem a hivatkozási gyakorlatomat is nagyobb sikerrel sajátítja el. A folyóirat szerkesztőinek pedig köszönöm, hogy lehetőséget biztosítottak.
[1] Karsai László: Strasshof és az 1944-ben “jégre tett” magyar zsidók. Regio, 2025/1. 219-233.
[2] Karsai, i. m. 229.
[3] Veszprémy László Bernát: Kápók a múlt fogságában. Náci koncentrációs táborok magyar-zsidó funkcionáriusai a népbíróság előtt. Bp., NEB, 2023. 156.
[4] Karsai, i. m. 229.
[5] Uo.
[6] Veszprémy, i. m. 150.
[7] Veszprémy, i. m. 158.
Karsai ugyancsak a Regio hasábjain válaszolt:
„Téved Veszprémy, a „Gyilkos irodák” c. igen nívótlan könyve óta egyetlen sorát sem olvastam, ezért nem is idézhettem. Kedvemet sűrűn publikált könyvei elolvasásától elvette többek között Bárd Károly, aki csak a „Gyilkos irodák”-ról 46 oldalas tanulmányt írt.”
Karsai és Veszprémy László Bernát nem először keverednek vitába.
Karsai vitamódszerére jellemző, hogy akivel egy adott kérdésben nem ért egyet, annak a becsületébe gázol. Néhány idézet:
„Karsai László, aki a volt csendőrparancsnokot felkutató Efraim Zuroffot (zsidó történész, a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi vezetője – a szerk.) „megélhetési nácivadásznak” tartja”
Pelle János történésszel, blogunk szerzőjével így „vitatkozik”: „Tényektől nem befolyásolt tisztánlátással ítélkezik élők és holtak, publikált és nem publikált művek felett.”
Más Holokauszt-kutatókról: „Michael Marrus neves amerikai Holocaust-szakértő történész néhány évvel ezelőtt elismerően veregette meg saját és szintén a Holocausttal foglalkozó kollégái vállát.” „Goldhagen az ótestamentumi próféták dühével támad azokra a történészekre, akik más véleményen vannak mint ő, abban is hasonlítva a prófétákra, hogy ő is inkább csak ismételgeti, de nem bizonyítja állításait.”
De politikai kérdésekben is markáns véleménye van azokról, akik másképp látják a világot, mint ő: „Trump és magyar hívei Putyin hasznos idiótái”
Ugyanakkor rendkívül érzékeny arra, ha vele szemben járnak el úgy, ahogyan ő szokott:
„Heindl vitamódszerére jellemző, hogy idéz a cigány holokauszttal vagy a zsidó holokauszttal foglalkozó könyvemből néhány sort, majd közli, hogy amit írok, az nem igaz, hiányos, elfogult, előítéletes stb. Nem cáfol, nem bizonyít, csak minősítget.”
Karsai egy írásában a 19. század végi „Brit-Palesztináról” ír, noha a brit mandátum csak 1920-ban jött létre. Aki ekkorát téved, lehetne kicsit szerényebb, megértőbb mások vélt vagy valós tévedései iránt.
De térjünk vissza az alapkérdéshez: ha Karsai nem plagizált, akkor honnan vette a recenziójában felsorolt tényeket?
Írását – hogy vitapartnerét hiteltelenítse – a negatív kritikák felemlegetésével kezdi, miközben nem tér ki az ugyancsak létező pozitív ismertetésekre. Majd tudatlannak is próbálja beállítani – de ebből nem derül ki, honnan is vette a Veszprémy által felsorolt tényeket, ha nem a Kápók a múlt fogságában c. könyvből. Ezek:
A Népbíróságok Országos Tanácsának felmentő ítélete Fischer Simon ügyében és annak dátuma
Az állítólag agyonvert Neumanné ügyében nem született ítélet
Karsai előadja, hogy Fischer ügyében Bálint Imre DEGOB-jegyzőkönyve fennmaradt. A jegyzőkönyv tény, de nem esik benne szó Fischer ügyéről. Tehát mit is akart Karsai ezzel bizonyítani?!
A többiről annyit állít, hogy „az 1946. szeptember 17-i Délmagyarország-ban leírják, hogy ismét kihallgatják a Fischer-ügy tanúit. Még az általa most „idézett” újságcikket sem volt képes még most sem figyelmesen elolvasni. Ha Veszprémy ismerné a magyarországi népügyészségi és népbírósági gyakorlatot, akkor tudná, hogy egy olyan vádlottat, akit első fokon súlyos, nyolc év börtönre ítélnek, azt csak akkor helyeznek szabadlábra, ha már a NOT felmentette.”
Az utolsó mondat állítása nem igaz: például dr. Méhelӱ Lajost népellenes bűntett vétségében bűnösnek találták, amiért főbüntetésként 10 évi börtönbüntetésre ítélték. 1947. május 5-én a Népbíróságok Országos Tanácsa elrendelte Méhelӱ szabadlábra helyezését, lakáselhagyási tilalom meghagyásával. A NOT csak 1949. június 2-án tartotta meg a fellebviteli tárgyalást!
De térjünk vissza Karsaihoz: a Délmagyarország valóban beszámolt a tanúk meghallgatásának megkezdéséről. Ebből azonban messze nem következik, hogy „Fischert minden vád alól felmentették és szabadlábra helyezték”. Az ítéletről ugyanis nem számolt be a sajtó, és Karsai a válaszában csak arra hivatkozik. Még itt sem állítja, hogy a periratoknak utánanézett volna. Újra inkább szidalmazásba menekül, ahelyett, hogy leírná az ítélet dátumát. Veszprémy könyvében ez szerepel: „a témában az utolsó cikket a Szegedi Népszava közölte, miszerint a NOT-ítélet előtt szabadlábra helyezték »a bergen-belseni tábor embertelen jupóját«”. (Szegedi Népszava, 1946. október 2. 4)
Karsai kísérletet sem tesz az ellentmondás feloldására, ehelyett úgy tesz, mintha az újságcikkből egyenesen következne, hogy Fischert felmentették. A valóságban a folyamat még hónapokon át tartott, sőt, Fischer ügye még évekig elhúzódott. Tehát logikailag nem marad erre más forrás, mint Veszprémy könyve.
Neumanné ügyével kapcsolatban Karsai pedig semmilyen magyarázattal nem állt elő.
Marad tehát a kérdés: plágium, megvilágosodás vagy más?
Utószó:
A judaizmusban a vita fontos helyet kap. Bölcseink vitában alakították ki álláspontjukat. Még a Mindenhatóval is szabad vitatkozni, az is a hit bizonyítéka – ahogy Ábrahám vitatkozott Szodoma sorsáról vagy Mózes a küldetéséről. A vita hajtóereje nem az egó táplálása vagy a másik legyőzése, hanem az igazság keresése. Jonathan Sacks rabbi szerint „a judaizmus a vita kultúrája – ebben rejlik ereje. Ezen a földön az igazság nem és soha nem is lehet a teljes igazság”.
A szerző
