Négy földalatti zsidó fegyveres önvédelmi csoport létezett a mandátumi Palesztinában:
A Haganá
1920-ban alapították, és a Jisuv (az Izrael földjén élő zsidók közössége) és a Cionista Világszervezet vezetése alatt állt. Célja a zsidók megvédése volt az arab támadásoktól. A munkásmozgalomhoz állt közel.
A Haganá Leumit
Az 1929-es események hatására 1931-ben a Haganá két részre szakadt, mert nem sikerült megvédeni az elszigetelt településeket a lázadóktól. Az új frakció vezetője, Avraham Tehomi Zeév Zsabotyinszkijhez, a revizionista mozgalom vezetőjéhez állt közel. Több száz új tagot sikerült verbuválni, belépett Jair Stern és David Raziel is, a Lehi és az Ecel későbbi vezetői.
Az 1936-os pogrom után a Haganá Leumitot megosztotta a vita az arabok elleni harc legjobb módszereiről és Lord Peel felosztási tervéről. Tehomi az emberei felével visszatért a Haganához, míg a revizionistákhoz közelebb állók megalapították az Ecel, Irgun Cvai Leumi be-Erec Izraelt (nemzeti katonai szervezet Izrael földjén)
Az Ecel (Irgun)
az „önkorlátozás” politikájával szemben jött létre, amit a Jisuv erőltetett rá a Haganára. Az Ecel azonnal megtorló csapásokat mért az arabokra, nagy veszteségeket okozva. 1938-ban Zsabotyinszkij, az Ecel vezetője David Razielt nevezte ki főparancsnoknak.
A britek sok tagot letartóztattak, Slomó ben Joszefet elsőként ítélték kötél általi halálra.
A britek a mandátumot arra kapták, hogy a zsidó nemzeti otthon alapjait megteremtsék. Az arab ellenállás láttán visszakoztak volna, amivel a Jisuv felháborodását váltották ki. A Jisuv és a Cionista Világszervezet elvetette a fegyveres harcot, szemben az Ecellel.
David Razilt s britek letartóztatták, és Avraham „Jair” Stern vette át a helyét. Brit kormányzati épületeket, vasútakat, telefonvonalakat és postahivatalokat támadtak, és két brit tisztet is megöltek.
A II. Világháború kitörésekor a Jisuv és a cionisták vezetése a britek mellé állt a Hitler elleni harcban, bár a britek nem változtattak mandátumi politikájukon: a zsidó bevándorlás korlátozásán.
A Lehi
Zsabotyinszkij 1940 augusztusában meghalt, és a tűzszünetet a britekkel betartani akaró Raziel és a harcot folytatni akaró Jair között végleges szakadás állt be. Jair megalapította a Lohamei Herut Izraelt (Izrael Szabadságharcosai), röviden Lehit.
Az alábbi írás a Lehi Magyarországon eddig kevéssé ismert himnuszát ismerteti. Írója kissé történelmietlenül kéri számon egy földalatti fegyveres csoport lelkesítő indulóján a realizmust, mégis érdekes.
“Abravanel the Younger” cikkének fordítása:
A Lehi fegyveres csoport himnuszát alapítója, Jair (Avraham Stern) írta. A dal a harcosokat fenyegető veszélyt és elhivatottságukat, valamint a csoport céljait ünnepli.
A Lehi himnuszának egyes részei pontosan tükrözik a szervezet valóságát, míg más részek inkább azt célozzák, hogy egy egészen más projekthez való tartozás tudatát építsék: harc közben a haláltól való félelem nagyon is valós volt, de hogy helyükre több ezren lépnek majd, illúziónak bizonyult. Jair vagy irreális célokat tűzött ki a Lehi elé, vagy inkább emberei elköteleződését próbálta erősíteni azzal, hogy az álmot mutatta fel nekik a valóság helyett.
A Lehi ugyanis kis csoport volt, és természeténél fogva mindig is kis csoport maradt. Illegális szervezet volt, amelyet a britek (és lényegében mindenki más rajtuk kívül) terrorszervezetként tartottak számon, és amelyet a britek aktívan üldöztek. Sokan, akik osztották a Lehi nézeteit, inkább az Irgunhoz csatlakoztak, ami jóval kisebb kockázattal járt, vagy akár a Haganához, amely hivatalosan elismert szervezet volt. A Haganá baloldali volt és ideológiailag távol állt a Lehitől, de lehetőséget kínált arra, hogy valaki az államalapításért harcoljon annak kockázata nélkül, hogy a britek száműzik vagy kivégzik.
A Lehi Begin Irgunjával együtt rákényszerítette a briteket Palesztina elhagyására. Megnyitották az utat a Haganá előtt, hogy az arab hadseregek ellen harcolhasson, de ők maguk soha nem lettek volna elég nagyok ahhoz, hogy hagyományos, nagyszabású csatát vívjanak. A Lehi különösen nem törekedhetett hódításra, csak felszabadításra.
„Névtelen katonák, itt vagyunk egyenruha nélkül,
S körülvesz minket a rettegés és a halál árnyéka.
Mindannyian életre szólóan csatlakoztunk,
Csak a halál oldozhat fel minket kötelességünktől.”
Ez a versszak jól megragadja a szervezet működésének lényegét – névtelen katonákat ábrázol, akiknek félteniük kellett az életüket. Találó nyitás, amely bemutatja a tagok kockázatvállalását és szükséges elhivatottságát. A versszak második fele klasszikus indoktrináció: a katonáknak folyamatosan emlékeztetniük kell magukat elköteleződésük mértékére, megteremtve azt az érzést, hogy valami maradandó részei, és rajtuk múlik ennek a maradandóságnak a biztosítása. Az élethosszig tartó elköteleződésnek azonban nem volt értelme, hiszen a Lehit konkrét célok elérésére hozták létre, és az állam megalapítása után szükségtelenné vált volna a szervezet fenntartása.
A refrén:
„A pogromok és vér vörös napjain,
A kétségbeesés sötét éjszakáin,
Városokban és falvakban emeljük zászlónkat,
Melyre a védelem és hódítás jelképe van hímezve.”
Itt is megoszlik az üzenet a valóság és az álom között. A vérvörös napok és a kétségbeesés sötét éjszakáinak képei költőien fejezik ki az életet a Lehiben, valamint a zsidó diaszpóra történetét, amely a Lehit harcában motiválta. A refrén folytatása talán Jair álma egy nagy hadseregről, amely felszabadítja Palesztina városait, de a Lehi valójában nem ezt tette. Sokkal találóbb lezárása lett volna a refrénnek, ha a katonákról szólt volna, akik részt vesznek a sötétség eloszlatásáért vívott harcban.
„Nem ostorral soroztak be minket, mint annyi rabszolgát,
hogy idegen földeken ontsuk vérünket.
Vágyunk, hogy mindig szabad emberek legyünk,
Álmunk, hogy hazánkért haljunk meg.”
Ez a versszak emlékezteti a katonákat arra, hogy önként döntöttek a csatlakozásról, és a harc okára. Úgy tűnik, ez a versszak válasz az előzőre, amely kijelentette, hogy tagságuk élethosszig tart, most pedig a dal újra megerősíti függetlenségüket, emlékeztetve őket, hogy szabad akaratukból csatlakoztak, hogy saját természetes érdekeikért harcoljanak. A negatív megfogalmazás – „nem soroztak be idegen földön harcolni” ahelyett, hogy „hazánkért harcolunk” – azzal emeli a becsületüket, hogy szembeállítja a múltban tőlük elvárt katonai szolgálattal, és inkább a történelmi változást hangsúlyozza, mintsem pusztán a hazára összpontosítana.
A hazáért való meghalás álma hazugság, amelyet a történelem során újra és újra felhasználtak arra, hogy az embereket életük kockáztatására buzdítsák. Ahogy Patton (II. világháborús amerikai tábornok – a szerk.) mondta „A háború célja nem az, hogy meghaljunk a hazánkért, hanem hogy a másik ember haljon meg az övéért.” Az igazi álom az, hogy harcoljunk a hazánkért, majd ott szabad emberként éljünk, nem pedig az, hogy elessünk a harcban.
„Minden irányból, akadályok tízezrei,
A kegyetlen sors jelölte ki utunkat:
De ellenségek, kémek és börtönök
Soha nem fognak megállítani!
Ha az utcákon és a házakban esünk el,
Éjjel csendben eltemetnek minket,
Helyünkre ezrek fognak lépni,
Hogy óvjanak és védelmezzenek örökké.”
A dal ismét emlékeztet a harcosok által vállalt kockázatokra, és arra, hogy még halálukban sem számíthattak dicsőségre. Ezután a dal biztosítja őket elhivatottságuk értékéről azzal, hogy azt ígéri, részesei egy sokkal nagyobb ügynek, amelyet halálukkal csak erősítenek. Ez persze irreális volt. A Lehit minden harcosa elvesztése csak gyengítette, és nem számíthatott arra, hogy ezrek lépnek a helyükre. Ennek elismerése talán azt éreztette volna velük, hogy áldozatuk hiábavaló vagy nem értékelik.
„Az anyák könnyeivel, akik elvesztették gyermekeiket,
És az ártatlan csecsemők vérével,
Mint harbarccsal ragasztjuk a testeket a téglához,
És felemeljük hazánk épületét.”
Ez a versszak elismeri a harc emberi költségeit, és dicsőíti azt azzal, hogy minden könnyet és minden csepp vért a föld újjáépítésének téglájaként mutat be. A versszak kellemetlenül közvetlenül mondja ki azt, amit általában csak az elesettek temetésén szokás. A dal nem kerüli el annak kérdését, milyen árat kell fizetniük másoknak – az anyáknak és a csecsemőknek, akik szenvednek a harctól, amelyben nem aktív részesei –, és igazolja azokat az áldozatokat, amelyeket mindenkinek meg kell hoznia küzdelemben. A dalszöveg kissé talán érzéketlen, próbálja a katonákat rávenni, hogy elfojtsák saját érzéseiket. Az érzés jogos, hiszen senki sem tudna harcolni anélkül, hogy fel ne készülne erre a felelősségre, ám a megfogalmazás a dal általános hiányosságait és feltehetően Jair nézeteiéit is tükrözi. A dal az áldozatot dicsőíti a szabadság helyett, és feltételezi, hogy a katonák által kiharcolt szabadságot csak mások élvezhetik. Egy felszabadító hadsereg himnusza a győzelemre és a katonák túlélésére is építhetne, nekik ígérve harcuk első gyümölcseit.
A szerző
