Gyarmati Fanni 113 éve született, de Radnóti Miklós néhai özvegyének életében – és Radnóti szocializmus alatti recepciójában – máig akad feltárni való a történészek számára. Az özvegy nemrég kiadott naplói nem tárhatják fel teljes egészében Radnóti emlékezetének kommunista elorzását, hiszen csak 1946-ig terjednek, segítségünkre lehet viszont Gyarmati hagyatéka, mely a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában található.
Radnóti emlékezetére hamar rátelepedtek a párt kéretlen tömjénezői. A kommunisták jelen voltak Radnóti 1946 őszi újratemetésén, de Gyarmati alig egy hónappal később már „részvétlenségről és visszhangtalanságról” panaszkodott a kommunista író Vas Istvánnak. Gyarmati Vassal is vitába szállt, aki Radnótit „tiszta szocialistának” nevezte, és „váratlanul” „a magyarság mellett [kitartónak]” – az özvegy az előbbi jelzővel egyetértett, csak a „váratlanul” résszel volt baja. Mint írta, Radnóti az „ország” költője akart lenni, nem az „internacionális ínyenceké”.
A kommunista emlékezetpolitika számára bizonyos értelemben persze magától értetődő választás volt a költő. Maga Radnóti írta egy helyütt, hogy Marx nagy hatással volt rá, és Gyarmati is felidézte, hogy a kommunista Gergely Sándor és Lukács György írásait mindig igyekezett beszerezni. Mikor a kommunista Ortutay Gyulával – családi barátjuk, egyben Gyarmati főnöke – 1946 nyarán még reménykedve keresték a költőt, egy iratban egyszerűen „kommunista költő és íróként” utaltak rá. Azonban nyilvánvaló, hogy a jámbor költő nem vállalta volna fel a Rákosi-rendszer borzalmait és az 1956-os forradalom vérbe fojtását, még akkor sem, ha naplójában arról írt, hogy „aki túl sokat beszél arról, hogy »mi a magyar« a helyett, hogy alkotna, azt szájon kell vágni, hogy kiesik mind a harminckét foga.”
S ugyan hasonló igazolványt Radnótinak már nem állíthatott ki, de Ortutay Gyarmatiról kijelentette, hogy 1930 óta „tevékenyen résztvett az illegális ifjú-kommunista mozgalmakban, és attól kezdve, legjobb tudomásom szerint, soha egy pillanatra kommunista meggyőződéséhez hűtlenné nem vált.” „Minden munkájában pártját akarja szolgálni”, „férje halála óta csak a párt- és hivatali munkának él”, „a Párt iránti hűségében és szeretetében a legjobb karakterek közé tartozik” – így a „méltatás”. Gyarmati mozgalmi múltját végül 1931-től, párttagságát pedig 1945-től igazolták, noha iratai között még megtalálható a Magyar Dolgozók Pártja szemináriumi látogatási jegye is (haladó fok).
Ám párt és özvegy mégsem talált igazán egymásra. Párttagság és ideológiai továbbképzés ide vagy oda, Gyarmati tüntetőleg távol tartotta magát a Radnóti emlékezetét saját céljaira használó Rákosi-, majd Kádár-rendszertől. Radnóti halálának tízéves évfordulóján megemlékezett a Szabad Nép és emlékmatinét tartott a Magyar Írók Szövetsége, de Gyarmati nem jelent meg a rendezvényen. Nem változott ez a Kádár-korban sem. 1963 tavaszán megkereste őt a Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtóbizottsága, hogy a VI. kerületi Izabella utcát neveznék át Radnóti Miklós utcára, s az özvegy támogatta az ötletet – de ennél többet nem tett az ügy érdekében. Mikor 1969-ben a mai Radnóti Miklós utca elnyerte nevét, a sajtóhírek szerint távol maradt az eseménytől. Özv. Szerb Antalné Bálint Klára így írt az esemény kapcsán Gyarmatinak: „Emléktáblák, emlékművek, utcák – »megjelenünk« s »viselkedünk« – ahogy elvárják tőlünk, s én pont úgy érzem magam ilyenkor, mint egy vásári majom!”
1966-tól a Kádár-rendszer „Radnóti Békemeneteket” tartott Győrtől Abdáig, amelyet korabeli politikai szlogenek hangsúlyozására használt fel. (Az emlékezés különösen cinikus volt, hiszen a rendszer már 1966-’67 között feltárta Radnóti gyilkosainak kilétét, de nem tartóztatták le őket, mivel páran később párttagok lettek – mindezt Csapody Tamás kutatásaiból jól tudjuk). Az eseményeken Gyarmati egyszer sem jelent meg, noha 1975-ben a jelek szerint az utolsó pillanatig lebegtette részvételét: legalábbis erre utal, hogy a Magyar Kommunista Párt Ifjúsági Szövetség Győr-Sopron Megyei Bizottsága még a díszvacsora helyszínére szóló útmutatást is elküldte neki a rendezvény napján. 1965-ben Pécsett, 1968-ban Győrött és 1969-ben Csepelen avattak szobrot Radnótinak, de semmi jele annak, hogy Gyarmati megjelent volna az avatásokon – legalábbis a lapok nem számoltak be róla, és hagyatékában nincs nyoma részvételének.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az özvegy teljesen eltűnt volna a közélet szemei elől. 1961 novemberében Berlinben egy baloldali nőkonferencián képviselte Magyarországot, majd hazatérve a Népszabadságnak beszélt róla, hogy „sokat voltam együtt Nyugat-Németországból érkezett asszonyokkal, lányokkal is ezen a konferencián, elkeseredetten beszéltek arról, hogy a Horst Wessel-dalt ma is újra éneklik náluk, alig megváltoztatott, de nem kevésbé aljas szöveggel.” 1964-ben pedig Londonban képviselte a magyar nőket egy angol nőszervezet meghívására. 1972-ben a Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Munka Érdemrend arany fokozatával, 1976-ban az oktatási miniszter Apáczai Csere János-díjjal, 1982-ben ismét a Népköztársaság Elnöki Tanácsa Szocialista Magyarországért Érdemrenddel, s végül 1987-ben Németh Károly, az Elnöki Tanács elnöke a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntette ki az özvegyet oktató-nevelő munkájáért.
Magában azonban Gyarmati továbbra is kritikus maradt a rendszer Radnóti-tiszteletével szemben. Mikor egy történész 1984-ben felemlegette, hogy Radnóti „sehonnan sem kapott” segítséget utolsó munkaszolgálata során, Gyarmati dühödten írta meg Vasnak: „hol voltak akkor a[z] … elvtársak mellőle? […] nem történelemhamisítás-e ez?” Ezt annak dacára írta, hogy például Aczél György megpróbálta megmenteni Radnótit. Álláspontját 1964-es, Vasnak írt levele foglalta össze egy Radnótiról szóló BBC-adás kapcsán: „Nem tudom, te hogyan vagy a halhatatlansággal, én sokkal jobb szeretném, ha élne s majd csak később venne róla tudomást a [sajtó]. Dehát nincs hatalmunk változtatni a szörnyű történeten. Épp ma vagyok 59 éves. Ő még annyi se lenne”.
A szerző
