Ma (április 12-én) úgy is mindenki csak egy dologgal van elfoglalva. Úgyhogy egy klasszikus szemiotikai kalandra hívom a bátrakat, Umberto Eco klasszikusán keresztül, ami több, mint 20 éve foglalkoztat.
Ez pedig nem más, mint a Rózsa nevű kód feltörése.
A cselekmény 1327-ben játszódik egy észak-itáliai bencés kolostorban. Főhősünk, Baskerville-i Vilmos (Sherlock Holmes) és segédje, Adso (Watson) épp a klastromba igyekeznek egy politikai, vallási, hatalmi diplomáciai csúcstalálkozóra. Mert igen kemény hatalmi harcok húzódnak a ferences rend és a pápai udvar között.
De amikor megérkeznek, közli velük az apát, hogy van itt egy-két kellemetlen haláleset, amit meg kellene oldani, mielőtt a zsinat elkezdődne. Néhány szerzetes rejtélyes módon meghalt, kiesett a toronyból vagy megfulladt.
Ahogy egy rendes krimihez illik, a szálak bonyolódnak, a holttestek gyarapodnak, egyre baljósabb és rejtélyesebb lesz minden. Ami pedig egy tisztességes detektívtörténet alapvetése, hogy a jelek olvasásával, a nyomolvasással és a dedukcióval el lehet jutni az igazsághoz. A világ egy nagy könyv, amit csupán csak TUDNI KELL olvasni.
Csakhogy Eco játszik velünk, a játékszere pedig sokrétegű, politikai, filozófiai, hatalomelméleti és szemiotikai.
Felteszi a kérdést, mi van, ha egy-egy szimbólum kétértelmű, több igazságot is kifejez, aszerint, hogy milyen összefüggésben jelenik meg? De vajon ki dönti el, hogy mit mi szerint kell értelmezni? Melyik összefüggés a helyes?
A középkorban vagyunk, így a magasabb rangú kommentátor, aki eldönti a helyes jelrendszerünket, ebben az esetben az egyház.
Ha pedig rosszul dekódoljuk a jeleket, az ördögi kétértelműségek csapdájába csalhat, vagyis eretnekséghez vezethet, amivel könnyen a fejünkkel fizethetünk.
A regény alapvető konfliktusa a dogmatikus vakhit és a kritikus gondolkodás közötti feszültség.
Ez a szimpla fonál, a gyilkosságok, a nyomok, a nyomozás és a megoldás egy olyan trükkös labirintussá alakul át, ahol a végére már minden gyanússá válik és mindenki gyanúba keveredik, a jelek, a nyomozás, a nyomolvasás, a dolgok közötti bámiféle magától értetődő kapcsolati háló értelmezése is életveszélyes.
Vilmos egy apokaliptikus mintát olvas ki a nyomokból, amin keresztül megfejti a könyvtár összes találós kérdését, eljut a megoldásig, feltárja a gyilkost és az indokát is, de nem ez a lényeg!
Hanem ahogy Vilmos a végén mindezt kommentálja Adsonak: „NEM VOLT TERV, ÉS ÉN TÉVEDÉSBŐL JÖTTEM RÁ!”.
Az eseményeknek nem volt láncolata, nem volt mögöttes logika, Vilmos a nyomozó nem volt ura a jelek olvasásának, a logikus következtetéseivel valójában nem jutott el A-ból B-be, csupán csak véletlen volt. Mekkora blamázs, nem?
Nem. Egy rendszer, adott esetben a kolostor (a mi esetünkben a világpolitika) akkor indul el az entrópia útján, amikor az események már nem egy központi logika szerint zajlanak, hanem önálló életre kelnek.
Ugyan a gyilkosnak volt egy alapszámítása, de az rajta magán is kifogott, aztán az okok és mellékokok és az egymásnak ellentmondó okok egész láncolata kezdődött, s ezek mind külön-külön fejleményekhez, mindenféle számítástól független összefüggésekhez vezettek.
Felmerül a kérdés, van-e a világban bármiféle rend? Van-e a világ mögött egy mögöttes értelem, és van-e mögöttes bizonyosság?
Hagyatkozhatunk-e egy 21. századi elemzőre? Annak vajon ki a kommentátora? De ha rá nem, akkor kire?
Vilmos egy zseniális tervet látott bele egy véletlenszerű összeomlásba. Eco arra figyelmeztet, hogy a legnagyobb fenyegetés a rendszerszintű entrópia, amit az elemző agya kényszeresen próbál racionalizálni. Ez napjainkra hatványozottan igaz, mert a mondabeli labirintus egy rizomatikus hálózattá alakult át. Vagyis nem feltétlenül hierarchikus, bármely pontja összekapcsolható bármely más ponttal.
Decentralizált, ha elvágják egy ponton, a hálózat nem omlik össze, hanem új irányba indul el.
Nem egyetlen igazság vagy irány létezik, hanem párhuzamosan futó narratívák és összefüggések.
Akkor kire hagyatkozhatunk? Senkire, aki abszolút igazságot ígér. Csak azokra érdemes hallgatni, akik Vilmoshoz hasonlóan képesek beismerni a kudarcukat és felismerik, hogy a hipotéziseik csupán ideiglenes eszközök a káosz navigálásához. De legfőképp a saját kritikai gondolkodásunkra, mert ez az egyetlen szellemi önvédelmi eszközünk, amely képes megvédeni minket a manipulációtól, a logikai hibáktól és a klasszikus kognitív torzításoktól.
A szerző
