Dr. Magyar Imre (1910-1984) posztumusz, nem régen kiadott kötete, a Vita Nuova (1945–1948) olyan kordokumentum-gyűjtemény, amely jól ábrázolja a háború utáni magyar értelmiségi létet, a mindennapok küzdelmeit. Egyszerre irodalom, szociológia, de napló, társadalomrajz és önvizsgálat is. A könyv különlegessége, hogy egy az írással kísérletező orvos munkája, aki a munkaszolgálatból és a vészkorszakból visszatérve tekint a romokból újjáéledő országra, a maga megrendítően érzékeny nézőpontjából.
A Múlt és Jövő kiadója, Kőbányai János számára is nagyon fontos és számost kérdést felvető munka látott napvilágot, a már megszokott igényes kivitelezésben. Irodalomszociológiai szempontból is kérdés, hogy a magyar irodalom alkotói milyen társadalmi rétegekből származnak, és milyen tapasztalatokat építettek be műveiken keresztül a nemzet „kollektív tudatába”. Ez az irodalomtudomány számára is elsőrendű kérdés és szempont, amit mind az életút-ismertetések, mind az általánosabb összegzések érvényesítenek. Kevesebb figyelem irányul azonban arra a finomabb kérdésre, hogy milyen mesterségek, hivatások, tanulmányok és ismeretek jellemzik a magyar írókat. Magyar Imre kapcsán elsősorban Csáth Géza, Kodolányi János és Németh László neve jut eszünkbe. Közölük ketten gyakorló orvosként kezdték, és életművüket is áthatja a medicina iránti viszony. Külön szakirodalma van azoknak a magyar orvosoknak Földi János óta, akik íróként is számon vannak tartva. Az már az irodalomtörténészek dolga, hogy ki hányadvonalbeli orvos-író ebben a kategóriában.
Láthatóan van egy fajta reneszánsza újrafelfedezni ennek a körnek az írásműveit. Magyar Imre 1950-ben lezárt kézirata, orvos-sorstalansága egy elfeledett időszak kórképét tárja elénk: az 1945 utáni évek hányatottságát, az átmenetet a félfeudális időszakból a szovjet diktatúrába. Magyar nagy műveltségű, közismert, nemzetközileg is idézett szakorvos volt, Korányi-tanítvány. Emellett a zene, mitológia, irodalom iránti érdeklődése is nagyfokú volt. Ám erről kissé keserűn nyilatkozott: „A műveltség régebbi köre, egy bizonyos polihisztorság igénye elhalványult, a polihisztor nem tiszteletreméltó, hanem inkább komikus figurává vált.” Kortársai pedig így vallottak róla: „Ő maga pedig tiszteletreméltó polihisztor volt, aki egyaránt otthonos a görög mitológiában, az ótestamentumban, az újkori és kortársi irodalomban, zenében. Mondotta és gyakorolta, hogy a gyógyítást egész magas fokon lehet művelni, de ehhez a tárgyi tudás és a tapasztalat nem elegendő. Szükséges még valami, talán ugyanaz, ami a művészethez. Rátermettség, adottság, lelkesedés, emberismeret, eredetiség, az élet és az ember szeretete.” (Orvosi Hetilap, 1984. július 15., 1735-1736.) Ő maga persze nem volt mindig pesszimista, inkább ösztönözni akart: „Az ugyancsak az általános műveltséghez tartozó nyelvismeret éppúgy megkönnyíti az életet, mint a szakmán kívüli technikai tudás. Több válaszban szerepel az a tény is, hogy az orvossal szemben felállított igények nagyok, az orvos mindig kirakatban van, cselekedeteit, magánéletét is megítélik, viselkedését kritikusabban nézik, mint más foglalkozásokban. De nem egyszer szerepel az a szempont is, hogy munkája folyamán az orvos elé táruló sok igazságtalanság, keserűség, szerencsétlenség, szenvedés és nyomorúság csak akkor viselhető el, ha az orvos időnként vigaszt és pihenést talál a világ sokféle szépségében, a természeti tájakban, erdőkben, hegyekből és patakokban, a zenében, a nemes olvasmányokban, a művészet egyéb termékeiben és az emberi szellem sokféle alkotásának megismerésében.” (Felsőoktatási Szemle, 1979. 11. sz. 643-644.)
Magyar már a két világháború között írt (Heródes, 1939) és foglalkozott műfordítással is. De 1940-től, a munkaszolgálat alatt már terápiaként tekintett az írásra. Kikapcsolta, nem csak szabadidős elfoglaltság volt, hanem a zord valóságból is kiléphetett. A Biblia mellett a muszos élet felé is fordul. A munkaszolgálatos időkről írt regényét (Tanulságos utazás) még a Horthy-korszakban ki akarta adni, kevés eséllyel. A Kádár-korszakban megjelent könyvei nem emelték az írói élvonalba. Sokat mond a korabeli könyvkritikákról, hogy általában más elismert írók munkáihoz, azok utóérzéséhez mérték írásait. Thomas Mann, Szabó Magda, Kodolányi János stb. persze nem rossz társaság. Utóbbi ráadásul segíti is Magyar írói tevékenységét.
1945 és 1948 közötti írása, írásai a korszakról nagyon olvasmányos betekintést nyújt az átlagember szemszögéből a hétköznapokba, az őrlődésekbe, gondokba és súlyos társadalmi kérdések mellett a magánéleti és munkahelyi problémákba is. Magyar jól érezhetően megint menekül. Írás a menedékháza: „…Haász Ede is a Kommunista Párt tagja, és Nógrádi Pál is belépett. Szobájában már csak a kommunisták ülnek össze. Megbeszéléseket tartanak, suttognak. Nem tartozom hozzájuk, de még kevésbé tartozom a szenteskedő Bellai körébe. Hát hova tartozom? Fázom, és egyedül vagyok. Végül is elalszom és álmodom.”
Utalások a malenkij robotra, az átmenetre, a náci, majd szovjet megszállás okozta akadályokra. Zsidóellenes megnyilvánulások, népbírósági perek, Mindszenty, akasztások mellett vissza-visszatekintések a munkaszolgálatra, a nyilas időkre, Dunába lövésekről, halálmenetekről és más traumákról. Ezek teszi valóban igazán izgalmassá az önéletrajzi ihletésű írásművet, ami a napló, novella és szociográfia mezsgyéjén mozog. Remek betekintést kapunk a mindennapok életmódjába is. Magyar jól és közérthetően ír. Az ország újraindításának, újjáéledésének, újjáépítésének legapróbb szegmenseiről, a munkáséletről is információt nyerhetünk: „Vén úr a gázgyári munkáról mesél. Nemsokára megindul a gáz, ha minden jól megy. A munkások időnként kapnak külön élelmet, de kell is, mert mindenki nagyon sovány. Élelem nélkül nem lehet dolgozni. Most talán olyan idő következik, hogy a munkást kellőképpen megbecsülik.”
Magyar Imre szeme előtt a mindennapi túlélés kérdései állnak. A szerző – bár családos – magányos, de ennél még mélyebb, nyomasztóbb képek is elénk tárulnak. A vaskályha vásárlásának és beüzemelésének részletes epizódja – a hideg, a füst, öröme a meleg fölött – egyszerre megmosolyogtatóan hétköznapi és egyben megrendítő. Ez a kicsiny történet sajátos sűrítménye annak a kornak, amikor a boldogság mértékegysége sokszor egy jól működő kályha volt. Magyar egyszerre igyekezett helytállni, mint orvos, férj, kolléga és értelmiségi is. Mari, a kislánya megjelenése a kötet egyik fontos része lesz, marad. A családapa, a lányos apuka is hangsúlyossá válik a könyvben. A ligetvári „rokonlátogatás” alatti „felfüvelés” kompóttal, hússal, tésztákkal más dimenziót jelent a zord fővárosi valósághoz képest: „pesti kukoricaliszt-melasz-planta-nyomorúság”-ból való kitörés lehetőségét villantja fel. Ez is rávilágít a vidék-főváros különbözőség korszakbeli életmódbeli jellemzőire.
Az orvos, a meghurcolt munkaszolgálatos, a vészkorszak túlélője visszarázódása a mindennapi betegápoló-munka frontjába, a betegek látogatása, a folyamatos tanulás és a szakmai elszigeteltség mind-mind a második világháború utáni (magyar) értelmiség tipikus tapasztalata. Magyar keserű iróniával írt arról, mennyire fájó érzés a számára alapvető szaktudományos könyvet csak néhány percre kézbe venni, mert elérhetetlen „luxuscikk” maradt, lett.
Az orvostársadalom, az értelmiség igazodása az újonnan kialakult új politikai helyzethez is kellő mélységekben lett bemutatva. Arcpirító a kor értelmiségének konformizmusa, elvtárssá válása és a leendő „egypárt” szovjet elveihez való szinte azonnali igazodása. Magyar magányosabb, mint valaha. Igazságkereső, vallásos lénye nem engedi, nem engedheti ezt a fajta szélkakas, tágasúton való tovább haladást az új életbe. Persze megemlékezik a tétova, marginalizált értelmiségről is, akik hosszú időre kiírták magukat a magyar közéletből, a karrierlehetőségekből, és így az új élet kínálta kilátásokból. Végül bekövetkezik a mű legdrámaibb, szinte komolyabb előzmények nélküli része. Magyar is belép az állampártba, a mű lezárul, az idő megáll.
A kötet nem a nagy történelmi események bemutatásának a sodró regénye. Az apró emberi, átlagemberi mozzanatoké, amelyekből egy élet és egy korszak épül fel. Magyar műve tanúságtétel, amely saját szubjektív szempontok alapján beszél a romokon való újjáépítés emberi árnyalatairól, a mindennapi erőfeszítésekről és örök emberi belső őrlődésekről.
Magyar Imre: Vita Nuova 1945-1948. Múlt és Jövő, Budapest, 2025. 325
A szerző
