Nem vagyok az antiszemitizmus történésze, hanem az anticionizmus etnográfusa és levéltárosa. Az érdeklődésem nem egy antiszemitizmus „örök” lényegének feltárására irányul, amely pusztán visszatérne anticionista formában, hanem magának az anticionista korszaknak a megélt tapasztalatát kívánom leírni: olvashatóvá tenni ezt a tapasztalatot, lefordítani erkölcsi és szimbolikus nyelvtanát, és feltérképezni azokat a módokat, ahogyan az anticionizmus a jelenben működik. Ugyanakkor ez a munka szükségképpen visszaható is. A múlthoz nem mint egy időtlen antiszemitizmus tárházához fordul, hanem mint olyan archívumhoz, amelyben nyomon követhető az anticionizmus egyenetlen kibontakozása: rágalmainak ismétlődése és újraszervezése, toposzainak megkövesedése, valamint azok a spirális összefonódások, amelyek révén mindez a jelenben koherens egésszé áll össze.
Az antiszemitizmusról szóló diskurzusok többsége a jelent a múlt felől próbálja megérteni. Én ennek az ellenkezőjét javaslom: a múlt megértését a jelen felől. Így a kérdés nem az, hogy „miben hasonlít ez egy középkori vérvádra, és ezért antiszemita?”, hanem inkább az, hogy „miként vonult végig a történelmen egy középkori antijudaista rágalom, és hogyan alakult át végül anticionista rágalommá?”.
Az anticionizmusnak három fő rágalma van: a gyarmatosító-, az apartheid- és a népirtás-rágalom. Az anticionizmus három fő forrása: a történeti náci–iszlamista tengely, a szovjet propaganda, valamint napjainkban a nyugati telepes-gyarmatosító-elmélet. A zsidógyűlölet három formája társul mindehhez: az antijudaizmus (az apartheid-rágalom közvetlen forrása), az antiszemitizmus (a gyarmatosító-rágalom közvetlen forrása) és az anticionizmus (a népirtás-rágalom közvetlen forrása).
Az anticionisták ma gyakran egy következetes védekezési stratégiához folyamodnak, amint az anticionizmust övező hallgatás megbomlik, és láthatóvá válik koherenciája mint ideológiáé: azt állítják, hogy nincs is egységes „anticionizmus”. Ez egyszerűen nem igaz. A közel-keleti, a szovjet és a nyugati anticionizmusban ugyanaz a három alapvető rágalom – gyarmatosító, apartheid, népirtás – mindig jelen van, szerkezetileg azonos módon artikulálva, és mind ugyanazt a célt szolgálja: Izrael metafizikai gonoszként való bemutatását.
Létezik egy valós, tényleges dolog, amit anticionizmusnak hívnak.
Az 1948 előtti zsidó anti-cionizmus (kötőjellel) genealógiailag nem kapcsolódik az anticionizmushoz. Egyszerűen nem ez a forrásanyaga sem a gyarmatosító-, sem az apartheid-, sem a népirtás-rágalomnak. A kettő összemosására irányuló törekvés a poliszémia és a homonímia alapvető tévedésén nyugszik: eltérő történeti és ideológiai képződményeket kezel azonosként pusztán azért, mert ugyanazt a szót használják. Ez a manőver intellektuálisan komolytalan, politikailag pedig tokenizmusként (jelképes, látszólagos befogadás – a szerk.) és kulturális kisajátításként működik. Így kell felfogni – és egyébként figyelmen kívül hagyni.
A rágalmakba vetett fanatikus hit hézagmentesen kapcsolódik ahhoz az ősi meggyőződéshez, hogy a zsidók alapvetően álnokok. Bárkit, aki nem hajlandó elfogadni a rágalmat – és nem hajlandó az anticionista vádját magától értetődő kiindulópontként kezelni (amelyet obszcén módon „kritikaként” méltósággal ruháznak fel) –, azonnal hazugnak bélyegzik: tudatos eretneknek, aki megtagadja azt a megerősítést, amelyet a nem zsidó hatalom követel.
Ezért van az, hogy amikor saját erőszakuk vagy torzításaik kerülnek fókuszba, az anticionista oly gyakran menekül önigazolásba – „már bírálni sem lehet?” –, majd azonnal megpróbálja visszaterelni a figyelmet magukra a rágalmakra. A cél nem a párbeszéd, hanem a vádló keret helyreállítása: diskurzusuk hibás premisszáinak elfedése azzal, hogy ragaszkodnak ahhoz, hogy a rágalmak maradjanak a vita megkérdőjelezhetetlen alapjai.
A „hasbarista” – az az izraeli vagy a „cionista”alakja, akit eleve hazugnak feltételeznek, és aki része egy „Izrael bűneit” igazolni akaró összeesküvésnek – rasszista konstrukció. Arra szolgál, hogy megtagadják a zsidóktól a jogot, hogy visszaszóljanak az ellenségességnek, miközben fenntartja a diskurzív és ideológiai dominanciát azokban az intézményekben, amelyeket az anticionisták aránytalan mértékben uralnak, beleértve az egyetemeket, a civil szervezeteket és a (bulvár)újságírást.
A „hasbarista”, akárcsak az „indián ajándékozó” rasszista toposza, olyan figuraként jelenik meg, akiben nem lehet megbízni, aki mindig áskálódik, és akivel semmiféle valódi emberi kölcsönösség nem lehetséges. Ez a figura így kikerül abból, amit Helen Fein a „kötelezettségek univerzumának” nevezett – azok köréből, akiknek erkölcsi megfontolás jár. „Cionistaként” ezt a személyt nem emberként kezelik, hanem szennyező ágensként, akit kirekesztésre, megfélemlítésre vagy erőszakra jelölnek ki – amit ma az anticionisták által használt, fejjel lefelé fordított vörös háromszög szimbolizál, amellyel a zsidókat gyilkosság célpontjaiként jelölik meg.
Az anticionizmus korunk népirtó ideológiája. Azzal, hogy létrehoz egy kategóriát – a telepest –, amelyről azt állítja, hogy szükségszerűen és lényegileg követ el népirtást, a telepes-gyarmatosító-elmélet eljut a démonizálás végső határáig. És nyilvánvalóan nincs más „megoldás” egy olyan alakkal szemben, aki lényéből fakadóan, faji alapon követ el népirtást, mint népirtást elkövetni ellenük. Elörölni őt a föld színéről. Nem kell tehát meglepődni azon, hogy a „telepes” összeforrt a „cionistával”. Hogy a zsidók ismét egy manicheus ideológia célpontjaivá váltak, amely szentesíti az erőszakot.
Mivel az anticionizmus olyan diskurzus, amely nem az igazság keresésére törekszik, hanem a nyelvet és a vádat használja erőszakra és kényszerítésre, az anticionisták megszállottan foglalkoznak a tekintéllyel és a hitelességgel. Tudják, hogy nem bizonyítani akarnak állításokat, hanem hinni bennük – ezért van szükségük „szakértőkre” és intézményi tekintélyre, amely megnyugtatja őket afelől, hogy a rágalmak igazak, vagy legalábbis használhatók a nyilvánosságban.
Ezért háborodnak fel olyan gyakran azon is, hogy egyáltalán PhD-hallgató lehetek. Gyakori fenyegetés, hogy értesítik az egyetememet, és megpróbálnak kirúgatni – mintha zsidónak lenni és a zsidóellenes rasszizmussal szemben fellépni önmagában valamiféle vétség lenne. Egyes anticionista őrültek még e-maileket is írnak a tanszékemnek és elküldik a másolatot, zavaros tirádákkal „cionizmusról”, telepes gyarmatosításról, apartheidről és népirtásról, felháborodva azon, hogy „fehérként” kritikai elemzés tárgyává teszem a zsidóellenes elnyomást.
Ez csak azt mutatja meg, mennyire diszkriminatív, gyűlölködó és visszataszító ideológia az anticionizmus. Szó szerint arra törekszik, hogy zsidó hallgatókat és oktatókat távolítson el az egyetemekről pusztán azért, mert zsidók.
Ma zsidóként élni annyit jelent, mint letekinteni a béketűrő tagadás furcsa látképére. A tágabb nyilvánosságban az anticionizmust úgy kezelik, mintha nem is létezne. A zsidókat érő erőszakot, diszkriminációt és zaklatást, amely mára mindennapi valósággá vált, csalásnak vagy manipulációnak minősítik, miközben az őket mozgató anticionista rágalmak – mindenekelőtt a népirtás-rágalom – „igazságként” váltak természetessé.
Egyre vastagabb fátyol választja el a zsidó és a nem zsidó világot, és a bizalom gyakran nehezen teremthető meg. A nem zsidó világ továbbra sem hajlandó elismerni az anticionizmus létét, továbbra is tagadja eredetét, hosszú pusztító útját a Közel-Keleten és a Szovjetunióban, valamint a radikális iszlám zsidógyűlöletének puszta létezését is – beleértve annak tagadását, hogy október 7-e egyáltalán népirtás volt.
Ma zsidóként élni – mint mindig – kívülállóként élni. De valódi kívülállóként, nem a színmű szereplőjeként, hanem olyasvalakiként, aki félbeszakítja. Ez ma a radikális zsidó cselekedet: megnevezni az anticionizmust, és ellenállni a hallgatás csábításnak, aminek a révén elmenne normalitásként.
Végül, egy dolgot szem előtt kell tartanunk:
Az a félelem, hogy a nem zsidók nem fogják érteni az „anticionizmus” kifejezést, vagy hogy már eleve pozitív jelentést társítanak hozzá, és ezért nem lehet szembeszállni vele, valójában annak beismerése, hogy az ember nem hisz a saját hangja erejében. Ez annak elismerése, hogy a zsidó beszédnek alá kell rendelnie magát valaki más nyelvének, diskurzusának és értékrendjének. Ha egy zsidó büszke zsidónak tartja magát – vagy „cionista” abban a pozitív értelemben, hogy hisz a zsidó autonómiában és erőben –, akkor épp az ellenkezőjét mutatja ki ezzel a felfogással. Ez a gyengeség beismerése. Büszke, önérvényesítő zsidónak lenni azt jelenti, hogy az ember a saját feltételei szerint képes használni, meghatározni és megmagyarázni a szavakat. Nem azt jelenti, hogy aláveti magát a nem zsidó diskurzusnak, hanem azt, hogy zsidóként szólal meg, aki képes lefordítani a zsidó tapasztalatot a másik számára.
A szerző
