Megmenekülésem története – Dr. Körmendi István utolsó interjúja

Dr. Körmendi István, az ország legidősebb háziorvosa, a holokauszt túlélője mrcius végén elhunyt, 102 éves korában. Ez az interjú 2023 júliusában készült vele, a Piszkos munka c., a munkaszolgálat történetéről szóló könyvemhez. Az anyag közlésében még akkor megállapodtam Körmendi doktor úrral, ám a kiszemelt folyóirat végül sosem közölte le. Most a Kol Israel folyóirat, emlékezve Körmendi doktor úrra, lehetőséget biztosított a közlésre. Körmendi urat elsősorban a munkaszolgálat alatti élményeiről kérdeztem, melyről már máshol is írt és beszélt, de ilyen részletességgel csak itt mesélt. Ezzel az interjúval is felidézzük a gazdag életutat és a megélt szenvedéseket. Emlékéből fakadjon áldás!

Kérem, meséljen egy kicsit a családi hátteréről!

1923. június 27-én születtem Budapesten, zsidó családban. Az édesapám orvos volt, akkor ahogy nevezték, körzeti orvos. Aztán hosszú-hosszú küzdelem után kerültem az egyetemre, mert ugye az érettségi után már életben volt három éve a harmadik zsidótörvény. ’41-ben érettségiztem, akkor már numerus nullus volt, erre manapság kevéssé emlékeznek. Négy félévet bejárkáltam, teljesen illegálisan. ’45-ben tudtam rendesen elkezdeni, és ’50-ben végeztem. Aztán dolgoztam kórházban, sok egyéb munkahelyen, és 1957. április 1-től vettem át az édesapámtól a háziorvosi körzetet, még az Attila úti rendelőben. Azóta csináltam, míg nyugdíjba nem kellett menni 67 évesen, ’89 végén. 1992. július 1-től jött ez az új rendszer, a szabad orvosválasztás, és így tudtam közvetlenül itthon rendelni. Egyébként az íróasztalomnál kezdte az édesapám 1920-ban, akkor még nem voltak körzeti rendelők, minden orvos az otthonában, vagy bérelt helyiségben rendelt. 

Hogyan élték meg a német megszállást?

1944. április 5-én egy vasárnapi délelőtt csöngettek, és ott állt két, velem egykorú, kb. 21 éves fiatal fiú, német SS-egyenruhában, de úgy beszéltek magyarul, mint én. Ezek pestkörnyéki sváb gyerekek voltak. Akkor már német megszállás volt, és beálltak a német hadseregbe. Jöttek, hogy meg kell nézni a lakást, mert a német hadseregnek szüksége van rá. Szemben a Szilágyi Erzsébet gimnázium, azt a németek akkor hadikórháznak rendezték be, ez pedig irodának kellett nekik. Bejöttek, azt mondták, ma van vasárnap, kedd reggel 8 órára át kell adni, két koffer cuccot lehet vinni. Az volt a helyzet, hogy másnap, hétfőn kellett bevonulnom Vácra, oda szólt a behívó. A szüleimnek kijelöltek egy csillagos házat. Én akkor már nem voltam itt, nem tudtam a további fejleményekről. 

Melyik századba került, mi volt a feladatuk? 

Vácott volt egy elosztó központ, ott állították össze a 101/305. kis. musz. századot, vagyis kisegítő munkaszolgálatos századot. Körülbelül 400-an voltunk. A fele a századnak velem egykorúakból állt, a század másik fele pedig a negyvenéves korosztály. Ott voltunk elszállásolva egy iskolában, az iskolának a tornatermében. Hoztak szalmát, stb. és az volt a tanyánk. Ennek a századnak volt egy parancsnoka, Kovarcz Ernő. Ő tartalékos főhadnagy volt, a hírhedt Kovarcz Emil unokatestvére. A Kovarcz Ernő, a mi parancsnokunk, nem volt vele semmiféle közvetlen kapcsolatunk. Direkte nem tudom azt mondani, hogy antiszemita volt, de azt tudom mondani, hogy rendkívül korrupt volt, szerette a pénzt. Tartalékos tisztként volt behívva, és ezt a feladatot kapta, hogy a mi századunkat parancsnokolja. Nem ott lakott, hanem minden nap Budapestről vonatozott Vácra, majd délután ment haza Pestre. A Jókai téren volt neki egy autóalkatrész-üzlete. A mi századösszetételünkről tudni kell, hogy a negyvenéves korosztálybeliek között volt értelmiségi, üzletember, tanár, mérnök, ügyvéd, de orvos pont nem volt. Ennek a korosztálynak volt némi pénze. Ők tudták a Kovarczot irányítani. Június vége fele kis pénzekért megcsinált olyat, ha az ő érdekével is egyezett, hogy fölhoztak minket munkára Vácról Budapestre, ami azért sem volt ellenére, mert akkor neki nem kellett ingázni. Amíg mi ott voltunk Vácott, minden reggel hétkor kellett gyalogmenetbe masírozni a pályaudvarra, a teherrakodó részre, és ami éppen munka volt, rakodás, deszkák, szenet, ami jött, csinálni. Volt olyan nap, hogy nem volt semmi munka, akkor a két nappal az előtt fölrakodott deszkákat tíz méterrel arrébb kellett rakni, csak azért, hogy munka legyen.

Mennyire találkozott a holokauszt tágabb értelemben vett eseménysorával? Gondolok itt a gettósításra, deportálásra.

Egy szép napon megállt egy teherszerelvény, ez úgy június fele volt. Akkor már nagyban zajlott a vidéki zsidóságnak a deportálása. És megállt a szerelvény, mi ugye nem láttunk be, de akik bent voltak, láttak, hogy mi munkaszolgálatosok vagyunk, hiszen civil ruhában voltunk, katonasapkával, és sárga karszalag, ugyan csillagot nem viseltünk. Aki zsidónak számított, de kikeresztelkedett, ám nem volt kivételezett, ugyanúgy volt velünk munkaszolgálaton, annak fehér karszalagja volt, ennyi volt a különbség. A vagon réseiből láttak minket, és egyszer csak hallok egy női hangot, hogy “az hírlik, hogy azokat a nőket nem deportálják, akiknek a férje munkaszolgálatos”. Akkor még nem volt ez a kifejezés, hogy “fake news”, de ez nekem gyanús volt, nem hittem benne, viszont nemrég ismertem meg egy lányt, akivel jártunk, őneki írtam egy levelet, hogy ezt hallottam. Mondtam, házasodjunk össze, hátha segít rajta, és oda is írtam, hogy “majd a háború után meglátjuk”. Persze még azt meg is kellett élni. Nem lett belőle házasság, mert bár a lány meg tudta oldani Pesten, hogy kijárjon a csillagos házból, egy nap három órát, én viszont nem tudtam a munkaszolgálatból elszabadulni. Volt egy rendelkezés a házasság előtti orvosi vizsgálatról, laborvizsgálat, tüdőszűrés kellett, hogy kiderüljön, nincs-e valakinek valamilyen fertőző betegsége, ami kizárná a házasságot. Vérbaj, TBC, és így tovább. Lényeg az, hogy nem lett belőle semmit.

Milyen volt a viszony a kerettisztekkel, a keretlegénységgel? 

Közben felhoztak minket Budapestre a Hajógyári szigetre. A szigeten volt egy óriási fa barakk, ahol belefért mind a 400 ember. Ugyanolyan körülmények között, szalmán, földön, stb. A Vörösvári úton volt a honvédségnek volt egy “élója”? élelmiszer-elosztó központja, tartós élelmiszer volt ott. Onnan vitték aztán a katonai alakulatoknak szanaszét árut. Ott kellett rakodnunk. Jellemző az akkori viszonyokra és az abszolút kiszolgáltatottságra, hogy egy vasárnapi napon, amikor nem kellett menni munkára, a mi körletünket — így hívták a telephelyét a munkaszolgálatosoknak — körülvette egy magyar utász alakulat. Ott a közelben volt az ő telephelyük. Megjelentek, körülvették a századot, fegyverrel, és a mi parancsnokunk nem volt ott vasárnap. A helyettese, egy “Rohlitz” hadnagy, a helyettese volt a parancsnoknak. Ő egy ún. kivételezett zsidó volt. De ez a kivételezettség azt jelentette, hogy amikor nem volt ott a parancsnok, ő intézkedett. Ő nem tudott mit csinálni, a keretlegények pedig csupa ilyen nagyon jóindulatú, jámbor sorkatonák voltak, rang nélküli, falusi parasztgyerekek. Behívták őket a hároméves katonai szolgálatra, és oda rakták őket mihozzánk, minket kvázi őrizni. Ezek nagyon derekak voltak, abszolút semmi konfliktus nem volt velük, egy rossz szót nem lehetett rájuk mondani, de ezek csak tátott szájjal álltak, miközben a magyar utászok felsorakoztatták a századot egy grundra. Egyenként bekísértek minket a fekhelyünkhöz, és azt átkutatták, és ha volt ott valami, kis érték, zsebpénz, azt egyszerűen elvették. Még a jegygyűrűt is lehúzták arról, akinek volt. Mondanom sem kell, hogy amikor az összeházasodási ötlet támadt, ezek között a bajtársak között, már az idősebbek között volt egy ékszerész, és segítségével két jegygyűrűt tudtam szerezni, az egyiket a Klári kapta, a másikat én. Mondtam magamnak, én ezt nem adom, és ahol sorban álltam a grundon, bizonyos távolságra tőlem volt egy fa. Bemértem a távolságot, a sarkammal lyukat fúrtam a földbe, oda bedobtam a gyűrűt, és eltemettem. Éjjel kimentem, és újra kiástam. 

Említette Kovarcz korrupt mivoltát. Milyen engedményeket tudtak kijárni?

Jellemző volt, a Kovarcz parancsnok és a mi századunk pénzes hangadó tagjai közötti viszonyra, hogy megoldották azt, hogy mi ne legyünk kiszolgáltatva a szigeten, hanem valahova beljebb, a városba kerüljünk. A Lajos utca és az Árpád fejedelem út között van a Hotel Aquincum, közvetlenül mellette van egy zsidó templom, ami most a Köves Slomóé. Abba a templomba helyeztek el minket, ki kellett hordani a padokat, és ott volt a mi szállásunk. Ott voltunk július, augusztus, szeptember hónapokban, de ott hallgattuk októberben Horthy rövid beszédét is a rádióban, arról, hogy kilépünk a háborúból. Ez negyed órát volt érvényben, aztán a nyilasok átvették a hatalmat. Erről az időszakról sok mesélni valóm nincs, zajlott az élet, a zsidó templomból reggelente mentünk az élelmiszer-raktárba. Addig aránylag nyugalmas volt az élet, volt őrségünk, ez egy külön katonai alakulat, úgy éreztük, hogy amíg ilyenek a körülmények, ez nem olyan veszélyes. Amikor a nyilasok jöttek, razziáztak a környező házakban minden nap, kerestek bujkáló katonát, munkaszolgálatost, zsidót. Kirabolták, elvitték őket a Dunába lőni. 

A beszélgetésünk előtt említette, hogy közeli ismerőseit is tragédiák érték.

Megint csak akcióba lépett az idősebb korosztály. Főleg egy ügyvéd volt aktív, a Boinitzer Pali, és azt eszközölte ki, hogy minket a Váci útra, közel a Nyugatihoz, a Váci út 14-be, egy moziba telepítettek. Akkor már amúgy sem az a munka volt, hanem jöttek a bombázások, és ahol bombatámadás volt, oda vittek minket teherautóval romot takarítani, embereket kiásni. Ez decemberig tartott. Akkor megtudtuk, hogy leváltják a keretlegényeket, és csendőrök veszik át az őrzést. Lehet, hogy a csendőrök között volt 1-2% rendes ember, de a többségétől jót nem lehetett várni, eleve így voltak szocializálva, antiszemiták voltak. Amit a deportáltakkal csináltak, embertelen volt. Mondtam magamban, ezt nem csinálom, lesz ami lesz, lelépek. Azt mondták, elviszik a századot nyugat felé. December eleje volt, már egészen Budapest keleti határán volt a Vörös Hadsereg, de a budai oldalon még nem. El is vitték a századot, valahol Sopron, Kőszeg táján erődítéseket csináltak. Annyiban személyesen érintett a dolog, hogy az én Klárimnak a 49 éves édesapja a Király utcában lakott, egy csillagos házban. Négyfős család: apa, anya, Klári és a három évvel fiatalabb húga, 16 éves ’44-ben. A lényeg az, hogy egyszer volt egy bombatalálat egész közel hozzájuk, és minket oda vittek, és ott dolgoztunk. Klári apja nem volt munkaszolgálaton, beteg volt. Átszaladtam hozzájuk, és azt mondtam, hogy nem tartom biztonságosnak, hogy itt vannak. Én viszont el tudnám intézni, hogy a parancsnok beengedi hozzánk. Sokan úgy érezték, hogy egy zárt katonai alakulaton belül biztonságosabb, mint egy csillagos házban. Ő ráállt, és be is jött szeptemberben. Azóta ott volt a században, és mondtam neki, hogy jöjjön, mert nem jó lesz. Azt mondta, nem megy sehova, majd a Jóisten segít. Mit tudtam volna mondani 21 évesen egy 49 éves férfinak? A négyszáz főből kb. 30-an jöttek vissza, és valaki elmesélte, hogy ott Klári papája nem bírta erővel, kiesett a sorból, és a csendőr úgy oldotta meg a helyzetet, hogy agyonlőtte. Ez Kőszeg határában volt. Ez egész életemben kísértett ez a dolog, ez a borzasztó történet, hogy én javasoltam, hogy jöjjön be a századba. Ugyanakkor ő meg nem akart lelépni. 

Ön hogyan menekült meg végül?

Én úgy tudtam megoldani a magam mentését, hogy volt egy iskolatársam a gimnáziumban, akivel jóban voltam. Korábban naponta találkoztunk, derék református volt. Édesapja hivatásos katonatiszt volt, Budapest legutolsó városparancsnoka, Csipkés Ernő címzetes tábornok. A Csengery utca 69. sz. alatt volt egy kis poliklinika, oda vett betanított laboránsként korábban. Ez még ’41-’42-ben volt, aztán ennek vége szakadt. Csipkés tábornoknak volt hatalma arra, hogy egy munkaszolgálatost munkára egy kinti helyre vezényelhetett. De ehhez kellett volna egy hivatalos kikérő a kórháztól. De ebből nem csináltam gondot, átmentem a Váci útról az Üllői útra minden papír nélkül, ez veszélyes volt, a katonai rendészet elkaphatott volna. Szereztem katonai esőköpenyt, szíjat, egy fehér karszalagra varrtam egy vörös keresztet. Novemberi délután volt, szürkület, szitáló eső. Egyes katonák láttak, de nem tettek fel kérdéseket. Rögtön megkaptam a papírt, és áthúztam ott az időt, de ott se sokáig. A Klárinak elintéztem, hogy a kórházba felvették betegnek. Három hétig voltunk ott, amikor láttam, hogy nagyon razziáznak a nyilasok a környéken. Elmentünk onnan, és a háború után tudtuk meg, hogy jöttek nem sokkal később, és aki nem tudott iratot mutatni, azt a Dunába lőtték. Aki nem tudott kimászni az ágyból, azt az ágyban lőtték le. 

Általában milyen lehetőségei voltak a munkaszolgálatosoknak a szökésre?

Szökni nehéz dolog volt. Aki szökni akart, annak célt, lehetőséget kellett látnia. Nem lehetett a következő utcasarokig sem elmenni úgy, hogy ne igazoltassák. Még egy sorkatonának is kellett egy papír, hogy miért van ott, nem lehetett csak úgy mászkálni. Aki katonaköteles korú férfi volt, potenciálisan dezertőrnek nézték. Ha nem tudta igazolni, vitték a városparancsnokságra — ez volt a jobbik eset —, vagy pedig a katonai ügyészségre, ez a Margit körúton volt, most csak három akasztófa jelzi a helyét, az épületet lebontották. A Mammut áruháztól a Margit híd felé lévő telken állt. Ott az ilyeneket, a szökevényeket rövid tárgyalás után fölkötötték. A városparancsnokságon — és ez volt a Csipkésnek a nagy érdeme — sok tucat embert úgy mentettek meg, hogy nem adta tovább a városparancsnok a katonai ügyészségnek. Azt mondta, két választása van: vagy itt marad a pincében, lent a cellákban, és meghúzza magát, kosztot is kap, vagy elmegy, de akkor ha elkapják, semmit nem tudok garantálni. Rajtam is segített, de nekem volt vele személyes kapcsolatom, később tudtam meg, hogy másokat is segített. A háborút követően eltűntek a szemem elől, évekig küzdöttem, hogy emléktáblát kapjon. Egyszer a fia fölkeresett, amikor a szülei már nem éltek. Egy betegséggel kapcsolatban jutottam az eszébe, és felhívott, hozta a leleteit, nagyon örültem, hogy látom. Akkor tudtam meg, hogy mi történt. A felszabadulás után Csipkést elvitték három évig orosz hadifogságba, azt túlélte, aztán idehaza igazolóbizottság elé került, és megállapították, hogy ugyan sok munkaszolgálatost megmentett, de szolgálatban maradt Szálasi alatt. Ma már tudjuk, hogy a zsidó tanács kérte, hogy maradjon szolgálatban. Bátor ember volt, embermentő. 2022 augusztusában avattuk fel az emléktábláját.