A demokrácia mindenhol válságban van. A tájékozott polgár, amelynek működtetnie kellene, nem létezik a sajtó megszűnése, az internet elterjedése, a „közösségi média” hatása miatt. A nemzeti közösség, amely a politika szubjektuma és tárgya, szétszakadozott. A befolyásolási módszerek fejlődtek, finomodtak, az elit pedig egyre erőszakosabb és erkölcstelenebb. Ennek egyik amerikai vetületéről szól az írás, de tanulságai nem csak az USA-ra nézve vannak.
A Képviselőház működésképtelen. És mi döntöttünk úgy, hogy elrontjuk.
Clayton Wood Facebook-bejegyzésének fordítása
Mit tett ma a Legfelsőbb Bíróság
Ma reggel a Legfelsőbb Bíróság kihirdette ítéletét a Louisiana kontra Callais ügyben, amely egy generációra átalakítja az amerikai politikai hatalom térképét. A döntés 6-3 arányban született, konzervatív többség mellett, a bíróság nevében Samuel Alito bíró fogalmazta meg az ítéletet.
A bíróság megállapította, hogy Louisiana térképe, beleértve a második, többségében fekete lakosságú választókerületet is, ütközik a faji alapú választókerület-kialakításra vonatkozó alkotmányos korlátozásokkal. A döntés technikailag nem semmisítette meg a választójogról szóló törvény 2. szakaszát, azt a rendelkezést, amelyet a Kongresszus hozott létre a kisebbségek szavazati erejét gyengítő térképek tiltására. Ehelyett precíz metszést ejtett. Újraértelmezte a 2. szakaszt úgy, hogy a bíróság csak akkor rendelheti el a térkép kijavítását, ha bizonyítást nyer a szándékos faji diszkrimináció. Ez egy olyan mérce, amelyet a Kongresszus kifejezetten elutasított, amikor 1982-ben módosította a törvényt. Ez egyben olyan mérce, amelyet a bírósághoz fordulóknak szinte lehetetlen teljesíteni.
Elena Kagan főbíró ellentétes véleményében azt írta, hogy a többség a 2. szakaszt gyakorlatilag hatályon kívül helyezte, és a döntést a bíróság által a választójogról szóló törvény teljes lebontására tett legújabb lépésnek nevezte. Nem téved abban, hogy mit jelent a döntés. Nem téved abban sem, hogy a következmények messzemenők lesznek.
Mit jelent ez a gyakorlatban? A 2. szakasz volt az elsődleges jogi tűzfal, amely a déli államok többségi-kisebbségi lakosságú kongresszusi választókerületeit védte. Ezek a választókerületek – amelyeket kifejezetten azért hoztak létre, hogy a fekete közösségeknek képviseletet biztosítsanak olyan államokban, ahol a lakóhelyi szegregáció és a faji alapon polarizált szavazás egyébként kizárná őket – most olyan mértékben sebezhetőek, amilyenre 1965 óta nem volt példa. Azok az elemzések, amelyek a jelenlegi, az évtized közepén zajló választókerület-átrajzolási „fegyverkezési verseny” nyomán a republikánusok előnyét jelzik előre, szinte teljes egészében a mai nap előtt készültek. Egy jól tájékozott megfigyelő a döntésből származó potenciális republikánus nyereséget húsz képviselőházi mandátumra becsülte. Hogy elérik-e ezt a plafont, az attól függ, hogy a republikánusok által vezetett törvényhozások milyen agresszíven és milyen gyorsan lépnek fel. De az irány nem kétséges.
Republikánus vagyok. Azt akarom, hogy a republikánusok megtartsák a Képviselőházat és növeljék többségüket. Ellenzem a faji hovatartozás mesterséges társadalmi konstrukcióján alapuló határok kijelölését. És a cikk hátralévő részében elmagyarázom, miért nem örülök ennek a döntésnek, és miért jobb az ország számára, és végső soron az önkormányzatiság számára is az az út, amelyet le fogok írni, mint az, amelyen jelenleg rohannak.
Nem támogatom a választókerületek manipulálását, még akkor sem, ha az a pártomnak kedvez
Az az elv, amely csak a másik pártra vonatkozik, nem elv. Hanem jelmez.
Ezt a múlt héten a virginiai demokratákról írtam, amikor megkerülték azt a kétpárti választókerület-átalakítási bizottságot, amelynek létrehozásában maguk is közreműködtek, 44 millió dollárnyi az államon kívülről származó pénzt költöttek el, és egy olyan államban fogadtak el egy 10-1-es arányú kongresszusi térképet, ahol a szavazati arány inkább 6-5 körül mozog.
Akkor komolyan gondoltam. Most is komolyan gondolom, csak most a saját táboromra vonatkoztatva.
A választókerületek manipulálása a politikai szélsőségesség koncentrálásának egyik eszköze. Így működik: ha a másik párt szavazóiból minél többet összezsúfolunk kis számú, biztonságos választókerületekbe, a maradékot pedig olyan kerületekbe osztjuk szét, ahol nem tudnak többséget alkotni, akkor olyan helyzetet teremtünk, ahol a legtöbb választást a pártok előválasztásain döntik el, nem pedig az általános választásokon. Az előválasztásokon alacsony a részvétel. Az alacsony részvételi arányú választásokon a legmotiváltabb és ideológiailag legelkötelezettebb szavazók nyernek, nem a legreprezentatívabbak.
Az eredmény az, hogy az a jelölt nyeri az előválasztást, aki a legjobban tudja feltüzelni a szűk választói bázisát, és továbbjut az általános választásokra egy olyan körzetben, amelyet úgy alakítottak ki, hogy ne legyen verseny. Ennek a jelöltet semmi nem ösztönzi kompromisszumra, semmi nem ösztönzi, hogy a körzetében az összes választót képviselje, viszont minden arra ösztönzi, hogy felháborodást játsszon el egy olyan közönség előtt, amely a kormányzás helyett a színjátékot jutalmazza.
Mindannyian tudjuk, hogy ez történik. Láthatjuk ezt a Washingtonba küldött emberek minőségén.
- január 22-én Ilhan Omar képviselő más kongresszusi demokratákkal együtt felszólalt a nem honos ellenségekről szóló törvény ellen. Előre megírt beszédet olvasott fel. Egy előre elkészített szöveget adtak a kezébe, hogy hangosan felolvassa. A beszéd közepén azt mondta, hogy amikor utoljára hivatkoztak erre a törvényre, azt a tizenegyedik világháború idején a bevándorlók ellen alkalmazták. A II-es római számot tévesen tizenegynek olvasta.
A videóklip a héten újra felbukkant és ismét vírusként terjedt el, és a gúnyolódás teljesen indokolt. De azoknak, akik gúnyolják, szembe kell nézniük a teljesebb váddal. Nem rögtönzött beszédet tartott. Valaki más által írt szöveget olvasott fel. A tisztségéhez tartozó alapvető feladatot látta el, képviselte választóit a jogalkotási folyamatban, és nem tudta elolvasni a saját előre elkészített szövegében szereplő római számot. Ez nem pártpolitikai probléma. Ez intézményi probléma.
Omar egy olyan képviselőházban ül, amelyet a biztonságos választókerületek, a hírességek előválasztásai és a támogatók előtti színjátékra épülő politika annyira kiüresített, hogy a kongresszusi képviselői tisztség betöltésének mércéje túl sok választókerületben lecsökkent arra, hogy megnyerjenek egy alacsony részvételi arányú előválasztást egy olyan választókerületben, amelyet úgy rajzoltak meg, hogy a másik párt ne nyerhesse meg.
A republikánusoknak is megvan a maguk verziója erre a problémánra,és ezt mindenki tudja, aki töltött már el időt a Capitolium környékén. A biztonságos választókerületek biztonságos teljesítményt nyújtókat hoznak létre, nem pedig gondolkodótörvényhozókat, a politikai spektrum mindkét oldalán.
Ben Sasse-nak igaza volt abban, hogy a Kongresszus működésképtelen
Négy nappal ezelőtt, április 26-án, Ben Sasse volt szenátor leült Scott Pelley-vel a 60 Minutes című műsorban. Ötvennégy évesen hasnyálmirigyrákban haldoklik. Tavaly év végén három-négy hónapnyi életet jósoltak neki. Még mindig itt van, amit ő „hosszabbított időnek” nevez, és úgy döntött, hogy ennek az időnek egy részét a Kongresszusról való beszédre fordítja.
Azt mondta, hogy a Kongresszuson elhatalmasodott az általa redukcionista törzsi ségnek nevezett jelenség, és nem az ország előtt álló valódi kihívásokkal foglalkozik. Szerinte a Washingtonban mindenhol jelen lévő kamerák miatt a törvényhozók a lényeg helyett a rövid, hatásos nyilatkozatokra koncentrálnak. Azt mondta, hogy egyik pártnak sincs komoly elképzelése arról, hogy mire lesz szükség 2030-ban vagy 2050-ben. És azt mondta, hogy a munka világának felfordulása, a mesterséges intelligencia forradalma, a gazdaság átalakulása a hétköznapi amerikaiak lába alatt olyan dolog, amiről a Kongresszus azt sem tudja, hogyan beszéljen róla egyáltalán.
Sasse egy elismert történész, aki a Yale-en szerzett doktori fokozatot, és évekig az Egyesült Államok Szenátusában közelről figyelte ezt meg. Diagnózisa nem pártpolitikai. Nem egy demokrata vagy republikánus Kongresszust ír le. Hanem egy olyan intézményt, amely már nem úgy működik, ahogyan az alapító atyák megtervezték.
Amit az alapító atyákk megterveztek, az nem az, amink van. Még csak közel sincs ahhoz.
Mit építettek valójában az alapítók, és hogyan romboltuk le
Az Alkotmány I. cikke kimondja, hogy harmincezer főre legfeljebb egy képviselő juthat. Ez volt a maximális arány. Az alapítók azt várták, hogy ez egy folyamatos arányként fog működni, és a népesség növekedésével minden népszámlálás után bővül a Képviselőház. James Madison a 58. számú Föderalistában* világosan kifejtette, hogy a népszámlálás célja a képviselői mandátumok újraelosztása, valamint a képviselők számának növelése a népesség növekedésével párhuzamosan. Madison azt szerette volna, ha a Képviselőház bővítésére vonatkozó képletet közvetlenül beépítenék a Jogok Nyilatkozatába. Az államoknak megküldött eredeti tizenkét módosító javaslat közül az első egy kongresszusi mandátumelosztási képlet volt. Ezt ugyan nem ratifikálták, de a szándék egyértelmű volt.
James Wilson, pennsylvaniai küldött és a Függetlenségi Nyilatkozat aláírója, 1787-ben megjósolta, hogy 1887-re a Képviselőháznak több mint hatszáz tagja lesz. A harmincezres arányt alkalmazta a prognosztizált országos népességre. Úgy gondolta, hogy így fog működni a rendszer. Tízévente népszámlálás, majd bővítés.
És 130 éven át pontosan ez történt. A Képviselőház létszáma az 1789-es 65 tagról 1913-ra 435-re nőtt. Minden népszámlálás után több képviselői hely. A képviselők és a választók aránya nőtt, de a Képviselőház lépést tartott az országgal.
Aztán ez megállt.
Az 1920-as népszámlálás kimutatta, hogy először fordult elő, hogy az amerikaiak többsége városi területeken élt, nem pedig vidéki területeken. A népszámlálás utáni újraelosztás tizenegy képviselői helyet csoportosított volna át a vidéki államoktól az urbanizálódó államokhoz. A Kongresszus vidéki képviselői, attól tartva, hogy hatalmukat elveszítik a városok javára, megtagadták a cselekvést. Az amerikai történelem során egyetlen alkalommal fordult elő, hogy a Kongresszus egyszerűen nem osztotta újra a képviselői helyeket a népszámlálás után. Az 1920-as évek e kérdés tekintetében a törvényhozás bénultságának évtizede volt.
1929-re a patthelyzet kompromisszumhoz vezetett. Az Állandó Mandátumelosztási Törvény 435 képviselői hellyel befagyasztotta a Képviselőház létszámát – ez az 1910-es népszámlálás után kialakult szám volt –, és létrehozott egy automatikus mandátum-újraelosztási eljárást, hogy a Kongresszusnak soha többé ne kelljen ezt a csatát megvívnia. A döntés egyik tényezője gyakorlati jellegű volt: a Képviselőház termében nem volt elegendő ülőhely a 483 képviselő számára, akiket egy valódi 1920-as újraelosztás megkövetelt volna.
Így a világ leghatalmasabb törvényhozó testületének mérete részben azért lett rögzítve, mert a Kongresszus nem akart több hivataliterületet keresni.
A 435-ös szám nem szerepel az Alkotmányban. Nem a demokratikus elmélet bármely elvéből származik. Ez egy évszázaddal ezelőtti politikai válság törvényhozási kövületének tekinthető, amelyet azok a vidéki politikusok robbantottak ki, akik meg akarták őrizni hatalmukat a felemelkedő városokkal szemben. A Képviselőház hivatalos története egyértelműen fogalmaz erről: a 435 fős létszámkorlátot azok a vidéki képviselők hozták létre, akik – a Népszámlálási Hivatal szavaival élve – a folyamat megakadályozásán dolgoztak, attól tartva, hogy politikai hatalmukat elveszítik a városok javára.
Ma a Képviselőház minden egyes tagja körülbelül 760 000 választót képvisel. Az alapítók által az Alkotmányba beépített harmincezeres arány, amelyet Madison állandó képletként akart rögzíteni, több mint tizenegyezer tagú Képviselőházat eredményezne. Senki sem javasolja ezt. De a mögöttes alapelv komoly: az alapítók nem olyan Kongresszust terveztek, ahol egy ember háromnegyedmillió embert képvisel. Olyat terveztek, ahol minden képviselő ismeri választóit, azok is megismerhetik őt, és neki kell számot adnia. Ezt a kapcsolatot a rendszer mérete megszakította.
Ki írja valójában a törvényeket
Dolgoztam Washingtonban. Kongresszusi képviselők és munkatársaik közelében voltam. Megfigyeléseim már több mint egy évtizedesek, és megfelelő alázattal kezelem őket. De nem hiszem, hogy az alapvető dinamika megváltozott volna, mert a struktúrából fakadó ösztönzők, amelyek létrehozták, nem változtak.
A kongresszusi képviselők többsége nem írja meg azokat a törvényeket, amelyekről szavaz. Sokan közülük nem is olvasták el őket. Egy kabinetfőnök azt mondta a kérdést vizsgáló kutatóknak, hogy bármely képviselő, aki azt állítja, hogy minden törvényjavaslatot elolvas a plenáris szavazás előtt, a szemükbe hazudik. A kongresszusi munkatársak túlterheltek, alulfizetettek ahhoz képest, amit a magánszektorban kereshetnének, és gyakran hoznak olyan döntéseket, amelyek a nemzeti politikát alakítják, a bizottságaikban tárgyalt törvényjavaslatok tényleges tartalmáról szóló hiányos információk alapján.
Ebbe a vákuumba lépnek be a lobbisták.
2013-ban oknyomozó újságírók hozzájutottak egy szövegtervezethez, amelyet a Citigroup lobbistái ajánlottak a törvényhozóknak egy pénzügyi szabályozási törvényjavaslat kapcsán. A végleges képviselőházi törvényjavaslat nyolcvanöt sorából hetven tükrözte a Citigroup ajánlásait. Két teljes bekezdést szinte szó szerint másoltak át. A bizottság egyik demokrata képviselője, aki korábban a törvényjavaslat mellett szavazott, azt mondta, senki sem tájékoztatta arról, hogy azt az érintett iparág írta. Amikor a javaslat újra a plenáris ülés elé került, ellene szavazott.
Ez nem egyedi eset. Az USA Today, az Arizona Republic és a Center for Public Integrity két éven át tartó vizsgálata dokumentálta a kutatók által „másoló törvényalkotásnak” nevezett gyakorlat széles körű elterjedtségét: vállalatok, iparági csoportok és ideológiai szervezetek által megfogalmazott törvényjavaslatokat adnak át a törvényhozóknak, hogy sajátjukként terjesszék elő őket. Egy pennsylvaniai állami képviselő elismerte, hogy hetvenkét ilyen törvényjavaslatot támogatott anélkül, hogy tudta volna vagy megkérdőjelezte volna azok eredetét.
A K Street néhány háztömbnyire fekszik a Capitoliumtól. A washingtoni lobbizási iparág mérete az 1980-as évek óta több mint megduplázódott. A kongresszusi munkatársak és a lobbizási cégek közötti forgóajtó azt jelenti, hogy azok az emberek, akik a legjobban értik, hogyan kell a törvényeket előmozdítani, egyben azok is, akiket pénzügyi szempontból leginkább az motivál, hogy azokat a klienseik és nem a köz érdekeit szolgáló irányba tereljék.
Ez nem a demokraták vagy a republikánusok problémája. Ez strukturális probléma. Egy kutató szavaival élve: a Kongresszus kiszervezte politikai szakértelmét a magánszektorba. Az eredmény egy olyan törvényhozás, amely a választóinak színjátékot ad elő, míg a tényleges kormányzást olyan emberek végzik, akiket nem választottak meg és nem is távolíthatóak el a választók által.
A népszerűségi adatok üzennek valamit
A Gallup idén április 1. és 15. között végzett felmérést az amerikai felnőttek körében. A Kongresszus támogatottsága 10 százalék. Az elutasítás aránya 86 százalék, ami megegyezik minden idők legalacsonyabb, 2013 novemberében rögzített értékével. A demokraták körében a támogatottság 3 százalék. A függetlenek körében 11 százalék. A mindkét kamrát ellenőrző republikánusok körében 20 százalék.
A Kongresszus az elmúlt ötven év nagy részében alacsony támogatottsággal küzdött, 1974 óta átlagosan 28 százalékos támogatottsággal. De a 15 százalék alatti tartós időszakok már a kudarc egy másik kategóriáját jelentik. Az ország nem megosztott abban a kérdésben, hogy a Kongresszus működik-e. Egységesen arra a következtetésre jutott, hogy nem.
Ezek a számok nem ezt a konkrét Kongresszust vagy ezt a konkrét politikai pillanatot tükrözik. Ezek egy olyan ország halmozódó ítélete, amely végignézte, ahogy az az intézmény, amelyben a leginkább bíznia kellene, következetesen nem képviseli őt, következetesen a hétköznapi emberek érdekeitől eltérő érdekeket szolgál, és következetesen konfliktusokat játszik el a közönség előtt, miközben a valódi problémák halmozódnak.
A választóknak nincs igazuk. Az intézmény tönkrement.
Megjegyzés a népszámlálásról és az alapok fontosságáról
A kongresszusi képviseletet megelőző minden folyamat a népszámlálással kezdődik. Ha a számlálás hibás, akkor minden, ami arra épül, torz lesz.
A 2020-as népszámlálás történelmi méretű anomália volt. A Népszámlálási Hivatal saját, a számlálás utáni felmérése statisztikailag szignifikáns túlszámlálásokat tárt fel nyolc államban, és alulszámlálásokat hat másikban. A túlszámolt államok között volt Delaware, Hawaii, Massachusetts, Minnesota, New York, Ohio, Rhode Island és Utah. Ebből a nyolcból hét Joe Bidenre szavazott. Az alulszámolt államok között volt Arkansas, Florida, Illinois, Mississippi, Tennessee és Texas. Ebből a hatból öt a republikánusokra szavazott.
A következmények kézzelfoghatók voltak. Florida nem kapta meg a neki járó további kongresszusi helyeket. Texas egy helyet veszített. Minnesota 89 fős különbséggel megtartotta nyolcadik kongresszusi helyét, miközben a népszámlálás utáni felmérés megállapította, hogy Minnesota népességét több mint 216 000 fővel számolták túl. Minnesota hat éve olyan kongresszusi hellyel működik, amely az adatok szerint máshova tartozik.
Ezzel szemben a 2010-es népszámlálás sehol sem talált statisztikailag szignifikáns nettó túlszámlálást vagy alulszámlálást. A 2020-as hibák nem rutin mérési kihívások voltak. A történelemben példátlanok voltak, szisztematikusan egy irányba mutattak, és olyan módon alakították a kongresszusi mandátumok elosztását, ami egy párt javát szolgálta.
A 2020 óta tapasztalható népmozgalmi minták biztosítanak arról, hogy egy pontos népszámlálás az egyik pártnak jobban fog segíteni, mint a másiknak. Ez nem pártpolitikai elfogultság, de érvek szólnak amellett, hogy ösztönzők hatását tükrözi. Van egy demokrácia-laboratóriumunk, és sok esetben, különösen a COVID-ra adott eltérő válaszok miatt, az emberek úgy döntöttek, hogy elhagyják az egyik kormányzati formát, és olyan helyre költöznek, ahol egy másik fajta van.
Négyévente, néha még gyakrabban is hallani, hogy ez a döntő választás, és a jól fizetett tanácsadók félelmet és haragot szítanak a választói részvétel növelése érdekében. Valójában úgy vélem, teljesen egyértelmű, hogy a 2026-os és a 2028-as választások rendkívül fontosak lesznek, mert 2030-tól kezdődően az erőegyensúly eltolódásának egy része már strukturális jellegű lesz. Még amellett is meggyőzően lehet érvelni, hogy néhány előrelátó, okos politikai szereplő tudta, hogy a 2020-as széles körű számlálási hibák nem ismételhetők meg, és hogy a választók körének átalakítása a nyitott határon keresztül az egyetlen módja volt a hatalom megőrzésének a jövőben.
Mit kellene valójában tennünk
A működésképtelen Képviselőházra nem egy hatékonyabban manipulált Képviselőház a megoldás. A megoldás egy jobban megtervezett Képviselőház.
Először is, végezzenek olyan népszámlálást, amely mindenkit számba vesz, aki ténylegesen itt van, és senkit, aki nincs. A 2030-as népszámlálást teljes átláthatósággal, szigorú módszertannal és a számlálás utáni, valós időben nyilvánosságra hozott ellenőrzéssel kell lebonyolítani. A 2020-as anomáliák nem véletlenszerűek voltak. A legitim számlálás nem pártpolitikai követelés. Ez minden képviseleti rendszer működésének minimális előfeltétele.
Másodszor, bővítsük a Képviselőházat. Nem tizenegyezer tagúra, de érdemben. Számos komoly javaslat létezik. A Wyoming-szabály szerint minden választókerület mérete megegyezne a legkisebb, képviselőt küldő állam népességével, ami körülbelül 573 tagú Képviselőházat eredményezne. A „köbgyök-szabály”, amelyet a legtöbb demokrácia hozzávetőleges méretmeghatározási iránymutatásként alkalmaz, a jelenlegi népességszám alapján körülbelül 692 képviselőt eredményezne. Bármilyen jelentős bővítés csökkenti az egyes mandátumok értékét, ami viszont csökkenti a pénzügyi ösztönzőt a „sötét pénz” olyan hatalmas befektetéseire, amelyek jelenleg minden kongresszusi választási küzdelmet kísérnek. Ezenkívül geometriailag is nehezebbé teszi a rendkívül zsúfolt vagy széttöredezett választókerületek kialakítását, mivel egyszerűen több ilyen kerület van, és azoknak kisebbnek kell lenniük. A Képviselőház bővítéséhez csak törvényre van szükség, alkotmánymódosításra nem. A 435 fős felső határ nem szerepel az Alkotmányban. 1929-ben elfogadott törvény, amelyet a Kongresszus egyszerű többségi szavazással hatályon kívül helyezhet.
Harmadszor, olyan térképeket kell rajzolni, amelyek tiszteletben tartják a földrajzi adottságokat. Egy délnyugat-virginiai vidéki választópolgárnak nincsenek közös politikai érdekei egy fairfaxi választópolgárral. Egy nyugat-tennessee-i farmernek nincsenek ugyanazok a képviseleti érdekei, mint egy memphisi belvárosi lakosnak. A megoldás nem a faji vagy pártpolitikai kikanyarítások. Hanem a földrajzilag kompakt és összefüggő körzetek, amelyek összetartják a közösségeket, ahelyett, hogy szétválasztanák őket a határokat megrajzolók kényelme érdekében. A vidéki választók vidéki képviselőt érdemelnek. A külvárosi választók külvárosi képviselőt érdemelnek. A városi választók városi képviselőt érdemelnek. Amikor a közösségeket olyan emberek képviselik, akik ténylegesen közöttük élnek és osztoznak a körülményeikben, az elszámoltathatóság természetesen következik.
Negyedszer: vegyük ki a választókerületek kialakítását azok kezéből, akik abból hasznot húznak. A kétpárti választókerület-átalakítási bizottságok ugyan nem tökéletesek, de jobbak, mint ha a törvényhozások maguk húznák meg a határokat. Virginia bebizonyította, hogy egy jól felépített bizottság olyan térképeket tud készíteni, amelyek ésszerűen tükrözik az állam tényleges szavazási szokásait. Aztán a virginiai demokraták felszámolták azt a bizottságot, és pártpolitikai célú választókerület-manipulációval váltották fel, a republikánusok pedig hasonló lépésre készülnek. A fegyverkezési verseny pontosan azért indult el, mert eltávolították a strukturális visszatartó erőt. A független választókerület-átszervezés iránti nemzeti elkötelezettség, amelyet olyan törvényerő támogat, amilyet a választójogról szóló törvény 2. szakasza biztosított volna, mielőtt a Legfelsőbb Bíróság szisztematikusan felszámolta volna, az egyetlen tartós alternatíva a jelenlegi süllyedési versenyre.
A megőrzésre érdemes dolog
Ben Sasse minden maradék idejét arra fordítja, hogy arról beszéljen, ami szerinte valóban számít. Nem arról beszél, hogy melyik párt nyer. Arról beszél, hogy az önkormányzati intézmények elég egészségesek-e ahhoz, hogy azokat az embereket szolgálják, akikért létrehozták őket. Úgy véli, hogy jelenleg a válasz nem, és a fennmaradó platformját arra használja, hogy ezt egyértelműen kimondja.
Egyetértek vele. A Képviselőház az az intézmény, amelyet az alapító atyák a legszándékosabban úgy terveztek, hogy közel álljon az emberekhez. Egy képviselő. Egy választókerület. Felelősséggel tartozik az ott élő embereknek. Ezt a rendszert egy évszázadon át tartó, változatlan választókerületi felosztás, egy olyan lobbiipar, amely a választott képviselők helyett a saját véleményét érvényesíti, valamint egy olyan előválasztási rendszer, amely a képviselet helyett a szélsőségességet jutalmazza, szisztematikusan tönkretette, és most mindkét párt a választókerületek manipulálásának fegyverkezési versenyében igyekszik győztesként kikerülni.
A Republikánus Párt profitálni fog a mai legfelsőbb bírósági döntésből. Tudok térképet olvasni. Értem a számokat. De az előny egy olyan Képviselőháznak fog jutni, amelyet az amerikai nép már most is csak 10 százalékos támogatottsággal értékel, egy olyan testületnek, amely olyan képviselőket állít elő, akik nem tudnak római számokat olvasni a nem általuk írt beszédekben, egy olyan intézménynek, amely egyre inkább a donoroknak és a szavazói bázisnak szóló színpad, mintsem egy nagy nemzet kormányzásának tanácskozó testülete.
Így nyerni nem nyerés. Ez olyan, mintha egy égő épületet örökölnénk, és az ingatlannal dicsekednénk.
Az alapító atyák valami értékeset építettek. Arra számítottak, hogy az országgal együtt növekszik, közel marad az emberekhez, és mindig a polgároknak tartozik felelősséggel, nem pedig a térképészeknek. Nagyon messzire sodródtunk ettől a víziótól. Ahhoz, hogy visszatérjünk hozzá, több kell, mint a következő választás megnyerése. Ehhez őszintének kell lennünk azzal kapcsolatban, mi romlott el, és a kihasználásánsk könnyebb útja helyett a kijavítás nehezebb útját kell választanunk.
Ez az érvelésem. Lehet, hogy nem népszerű. A hosszú távú gondolkodáshoz gyakran bátorságra van szükség, hogy elviseljük a rövid távú gúnyolódást. Azok, akik hasznot húznak a jelenlegi, hibás rendszerből, minden erejükkel ellenezni fogják a szükséges változásokat. Ne törődjünk velük! Az alapító atyáknak igazuk volt. Ápoljuk emléküket meg őket a Képviselőház bővítésével!
*A 85 esszé 1787-88 között Alexander Hamilton, John Hay és James Madison tollából, amelyek New York állam újságjaiban jelentek meg, és az új Alkotmány elfogadására bíztatták az állam lakosait.
A szerző
