Tizenhat év. 2010-től 2026-ig. Ennyi ideig volt a hatalmon az 1989-90-es rendszerváltás után a magyar országgyűlésben maradt, utolsó politikai párt, mely páratlan alkalmazkodó képességet tanúsított. Liberális pártként kezdte, először a SZDSZ „ifjúsági tagozatának” tekintették, aztán fokozatosan átpozícionálta magát mérsékelt jobboldali erővé, belépett az európai néppártok közé, egyesült a kereszténydemokratákkal, és ellenzéki erőként üdvözölte Magyarország belépését az Európai Unióba. Majd amikor 2010-ben kétharmados többséget szerzett a választásokon, lassan, de fokozatosan radikalizálódott. Orbán Viktor szembefordult az Európai Unióval, kilépett a néppárti frakcióból, és az Ukrajna ellen hadat viselő Oroszország támogatójává vált. Újabb és újabb kétharmados többséget szerzett a választásokon (összesen négyet, legutóbb 2022-ben), és azt az esélyt, amit szinte korlátlan hatalma biztosított Magyarország felvirágoztatására és a demokrácia megalapozására, jórészt eltékozolta. Az utolsó ciklusban, 2022 és 2026 között már stagnált a gazdaság, felerősödött az infláció, nyilvánvalóvá vált a korrupció és valóságos külpolitikai ámokfutás vette kezdetét, mely az utolsó kampányt elviselhetetlenné tette: kormányzás helyett háborús riogatás, uszítás és primitív manipuláció jellemezte.
De arra az elsöprő, kétharmados győzelemre, amit a mostani választásokon az újonnan feltűnt politikai párt, a TISZA aratott felette, kevesen számítottak. Most következnek a számonkérések, a felelősségre vonások, a FIDESZ által kinevezett politikai elit lecserélése, vagyis ugyanaz a folyamat megy végbe, szerencsére „fékezett habzásban”, amit a magyar társadalom a huszadik században, sőt, már a huszonegyedikben is, megtapasztalt: 1919-ben, 1945 után, 1956 után kivégzésekkel, majd 1989-90-ben, 2002-ben és 2010-ben immár vértelenül, de felemásan. „Régi dal, régi dal”, írta Ady Endre Rengj csak, föld című, Tisza Istvánnak ajánlott versében. Ebben a miniszterelnököt az egyszerűség kedvéért „Bújtó, új kan Báthori Erzsébetnek” nevezte, ami nem ígért sok jót a jövőre nézve.
Hogyan lehet értékelni ezt a kis híján nemzedéknyi időt, tizenhat évet Orbán Viktor kormányzását „zsidó szemmel”? Ha erről kérdeznek, egy legendás történet jut az eszembe. Állítólag valamikor a huszadik század elején, Galíciában megjelent egy jiddis nyelvű újság, melynek a címlapján két rovat szerepelt. Az egyiknek az volt címe: „Jó a zsidóknak”. A másiknak pedig: „Rossz a zsidóknak”. De nem képtelenség ennyire bipolárisan szemlélni a világot? Hiszen ami jó a zsidóknak, jó a nemzsidóknak is. És bár a huszadik század folyamán tömegekkel hitették el, hogy ami rossz a zsidóknak, jó lehet a nemzsidóknak, a történelem ennek az ellenkezőjét bizonyította: a Holokauszt után Közép- és Kelet-Európára diktatúra, a terror és nélkülözés várt, a zsidók nélkül az élet valóságos büntetésnek bizonyult az elkövetett bűnökért.
Szóval: korlátozzuk a vizsgálódásunkat arra, hogy mit tett, és mit nem tett Orbán Viktor kormánya a zsidókért és Izraelért? Kezdjük az 1989-90 utáni Magyarország és Izrael kapcsolatával. Ami igazi sikersztorinak nevezhető, hiszen már 1989 szeptemberében helyreállt a diplomáciai kapcsolat, és azóta az állampolgárok százezrei töltöttek el rövidebb vagy hosszabb időt mindkét országban. Komoly eredményeket hozott a gazdasági együttműködés is. Ami viszont 2010 után új fejlemény volt: Magyarország, ahogy fokozatosan elhatárolódott az Európai Uniótól, szövetségest keresett, és ennek jegyében gesztusokat tett a zsidó állam felé. Nem szavazta meg az EU különböző Izraelt elítélő határozatait, kilépett a hágai nemzetközi bíróság tagjai közül stb. Ennek fejében Orbán Viktor azt remélte, hogy Izrael közvetítésével „különleges kapcsolatokat” építhet ki az Egyesült Államokkal, személy szerint Trump elnökkel. Ebben a reményében azonban csalatkoznia kellett. Tény ugyanakkor, hogy a magyar hatóságok 2022 után felléptek a különböző palesztinbarát és Izrael-ellenes demonstrációk ellen, melyet egy szűk értelmiségi csoport nyugat-európai mintát követve igyekezett megszervezni Budapesten, megakadályozta agy antiszemita szlogeneket hangoztató ír beatzenekar fellépését stb. Ez a törekvését támogatta a magyarországi zsidó kisebbség is.
De ami Orbán Viktornak azt a többször hangoztatott kijelentését illeti, hogy „bekövetkezett a zsidóság új virágkora Magyarországon”, ne essünk túlzásokba. Tény, hogy mind a MAZSIHISZ, vagyis a neológia, mind pedig az EMIH, vagyis a legnagyobb ortodox felekezet jelentős állami támogatásban részesült, korszerűsítették és bővítették az Amerikai úti kórházat, új zsinagóga is épült, talán elkezdődhet az ORZSE épületének felújítása is. Az alapvető identitás-probléma azonban változatlanul fennmaradt: a mintegy 60-80 ezerre becsült zsidó származású lakosságnak mintegy a tizedrésze vallja magát zsidónak, és még ennél is kevesebben mennek el akár évente néhányszor is a zsinagógába. A Holokauszt tapasztalatát mindmáig nem sikerült feldolgoznia Magyarországon sem a zsidóknak, sem pedig a nemzsidóknak.
Ezen a téren viszont az Orbán Viktor és kormányai komoly adósságot halmoztak fel, amiben komoly szerepet játszott a miniszterelnök történész főtanácsadója, Schmidt Mária, aki a kilencvenes évek óta mintegy kisajátította magának a területet. Személy szerint neki tulajdonítható a Sorsok Háza csődbe jutott beruházása, és a számos történelmi eredetű konfliktus, mely a FIDESZ-KDNP kormány és a neológ zsidóság, illetve a zsidó gyökerű magyar értelmiség különböző csoportjai között kialakult.
Lényegében arról volt szó, hogy Schmidt Mária, aki ugyan történész végzettségű, és „szakmai teljesítményéért” még Széchenyi díjban is részesült, saját rögeszméinek a rabjává vált, rá akarta kényszeríteni a Holokauszt-értelmezését a magyar zsidóságra. Eszerint a több mint félmillió magyar zsidó legyilkolása a német megszállók, és bábjaik, a nyilasok kizárólagos bűne volt. Lényegében ez az üzenete a Szabadság téren álló, Gábriel arkangyalra lecsapó náci sast ábrázoló, 2014 július 20-án titokban felállított emlékműnek, mely ellen zsidók és nemzsidók széles köre tiltakozott. Megjegyzendő azonban, hogy ez a jobboldalinak nevezhető értelmezés sem zárta volna ki, hogy a korabeli magyar társadalom tényleges felelősségét vizsgáló, a történelmi tényfeltárást tömeglélektani szemlélettel szolgáló kutatások induljanak a témában, ha rendelkezésre állt volna az intézményrendszer, és a felkészült szakemberek. Ezek azonban hiányoztak, így fordulhatott elő, hogy ez az egész kérdés a Horthy-rendszer értékelése körüli, parttalan vitákba torkollt, melyeknek csúcspontja Karsai László Szálasi Ferencről írt életrajzának megjelenése volt. Karsai ugyanis a magyar zsidók 1944-es deportálásért kizárólag a Horthy Miklóst tette felelőssé, és még azt a kijelentést is megkockázatta, hogy Szálasi Ferencet, kisebb felelősség terheli ezen a téren, mint a kormányzót. Pedig a nyilas „nemzetvezető” alatt gettósították a fővárosi zsidókat, ő alatta deportáltak a Józsefvárosból ezreket nyugat-magyarországi táborokba.
Az 2026. április 12-e óta „illegalitásba vonult” Schmidt Mária „ideologikus tévképzete” rányomta bélyegét a Sorsok Háza csődjére és a holokauszt magyarországi oktatására is. Nyilvánvaló, hogy az új, TISZA-kormánynak el kell vennie az egykori Józsefvárosi pályaudvar épületét a Deutsch Tamás vezette MTK sportklubtól, és meg kell valósítani benne azt a kiállítást, melynek forgatókönyvét az EMIH és Köves Slomó vezette történészcsapat elkészítette, többek között e sorok írójának közreműködésével. Ezzel a neológia és személy szerint Grósz Andor elnök is egyetérthet, azzal a feltétellel, hogy a magyar zsidóság 1867-től 1990-ig terjedő történetét feldolgozó kiállítás szervezetileg fuzionáljon a Páva utcai intézménnyel.
Ennyi a válaszom a Kol Israel körkérdésére az „elmúlt tizenhat év” zsidó értékeléséről és a következő kormányzat ciklus sürgős teendőiről.
A szerző
