Ha ma, 2026. június 30-án megkérdezhetnénk valakit, hogy mit gondol a Perzsa-öböl geopolitikai realitásairól, Sir Percy Coxhoz kellene fordulnunk. Miért? Mert nem légkondis elefántcsonttornyokban gyártotta az elméleteit, hanem az izzadságszagú Busehrben kellett megvédenie a brit korona érdekeit, így a sokévi átlaghoz képest neki van a legtöbb hús-vér tapasztalata a régióról.
Napjainkban három bűvészfogalommal operálnak a fősodorbeli elemzők: az egyik az USA olajfüggetlensége, a másik a tengerentúli egyensúlyozás (offshore balancing), a harmadik pedig az aszimmetrikus dominancia.
Nézzük sorjában a fancy állításokat és a rideg valóságot!
A palaolaj-forradalom és a venezuelai értékesítés ellenőrzése révén az USA nettó exportőr.
Meddig? A palakutak kitermelése az első 1-2 évben akár 60–80%-kal is visszaesik. Folyamatos, tőkeigényes fúrási kényszerben vannak, hogy fenntartsák a szintet. Amíg Szaúd-Arábiában vagy Irakban a geológiai adottságok miatt dolláros tételekbe kerül egy hordó olaj felszínre hozatala, addig az amerikai palaolaj önköltségi ára lényegesen magasabb. Lehet, hogy ez ma stratégiai puffer, de holnapra már nem életbiztosítás.
Az USA célja kiszervezni a biztonságot a helyi szövetségeseknek (Izrael, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek), hogy maguk viseljék az Irán elleni elrettentés katonai és pénzügyi terheit, míg az USA a háttérből technológiával, hírszerzéssel és diplomáciával (mint a 2026-os MoU) támogatja őket.
Washington most bizonyította be a lehető legtökéletesebben, hogy mennyire megbízhatatlan katonai szövetséges.
A Perzsa-öböl államai évszázadok óta az összes nagyhatalommal tárgyalnak és versenyben tartják őket, azzal kötnek szövetséget, aki a térség és a tengerek biztonságát garantálja.
Ezek az államok évszázadok óta, már olaj nélkül is baromi nagyot tudtak ütni a nagyhatalmak érdekein, britekén, az oroszokén, vagy a németekén, és mindegyik értük versengett.
Ezt a kőkemény versenyhelyzetet és regionális dinamikát nem lehet távirányítóval, három műholddal meg egy titkárnővel kezelni.
A Perzsa-öböl menti államok túlélési reflexe azt diktálja, hogy diverzifikálják a biztonsági portfóliójukat, vagyis, úgy ki fogják játszani Washingtont, mint a sicc. Erre vannak kalibrálva évszázadok óta.
Jelenleg Kína a legnagyobb olajvásárlójuk, és már megmutatta a szaúdi-iráni békéltetéssel, hogy kész diplomáciai szerepet vállalni.
Moszkva az OPEC+ keretein belül Szaúd-Arábia legfontosabb partnere az olajárak magasan tartásában.
Ha az arab államok végleg elmozdulnak a keleti tengely felé, az USA elveszíti a Közel-Keletet, és Kína megkapja azt a gazdasági és energetikai hátországot, amellyel már teljesen immunissá válik a nyugati tengeri blokádokkal szemben.
Aszimmetrikus dominancia: „Brainy is the new sexy” ahogy Sherlock mondaná. Mit gondolnak az illuzionisták, Irán-Kína-Oroszország mit fog csinálni, ölbe tett kézzel ül és vár, amíg az USA kipróbálja az új doktrínáját?
A Perzsa-öböl nem egy benzinkút! A Perzsa-öböl maga a „Világsziget” (Mackinder-i értelemben vett Eurázsia), és az afrikai-ázsiai tengeri kereskedelmi és katonai útvonalak szíve. Ha ezen a területen az USA rést hagy, oda más fog benyomulni, és szétfeszíti a teret.
Nem kell tökéletesen kivonulni, elég hozzá egy hajónagyságnyi hézag.
Amit ma a Fehér Ház és bizonyos think-tankek offshore balancing-nak (rugalmas, tengerentúli egyensúlyozásnak) neveznek, az a valóságban rendkívül veszélyes hazárdjáték. Ha 4 vagy 8 éves választási ciklusokban gondolkozunk, akkor akár jól is elsülhet. Llehet, hogy Washington ma nyert egy taktikai csatát azzal, hogy kimentette a hajóit és elkerülte a háborút Iránnal, de hosszú távon elveszítheti a háborút Eurázsiáért.
Az arab szövetségesek elárulása és a geostratégiai csomópont átengedése olyan stratégiai hibalehetőséget hordoz, amit a történelemben a birodalmak hanyatlásának kezdeteként szoktak aposztrofálni. Na, ezért kell Percy Coxra figyelni és nem az amerikai technokratákra.
A szerző
