Ros Hásáná estéjén új év küszöbén állunk. Ilyenkor természetes, hogy előre tekintünk: mit hoz majd az előttünk álló esztendő? Mit szeretnénk elérni? Miben szeretnénk változni, növekedni, jobbá válni?
De a zsidó hagyomány arra tanít bennünket, hogy mielőtt előre néznénk, nézzünk egy pillanatra lefelé is. Oda, ahonnan növekedünk.
A Tóra azt mondja: „Ki háádám éc há-száde” – „Mert az ember olyan, mint a mező fája.”
Különös és gyönyörű kép ez.
Ha ránézünk egy fára, először a törzsét és a lombkoronáját látjuk. Látjuk az ágakat, amelyek egyre magasabbra nyúlnak. Látjuk a leveleket, a virágokat és a gyümölcsöket. Látjuk mindazt, amit a fa megmutat magából a világnak.
De van valami, amit nem látunk.
A gyökereit.
Pedig a fa élete valójában ott kezdődik.
A gyökér a föld alatt van. Rejtve. Nem kap fényt, nem látványos, senki nem csodálja meg. Mégis ez tartja meg a fát a viharban. Innen kapja a vizet és a táplálékot. A gyökér köti össze azzal a földdel, amelyből kinőtt.
És talán mi, emberek is ilyenek vagyunk.
Nekünk is van lombkoronánk.
Ez mindaz, amit mások látnak belőlünk: a munkánk, a sikereink, a döntéseink, a kapcsolataink, a szavaink, mindaz, amit létrehozunk. Az ágak pedig egyre messzebbre és egyre magasabbra nyúlhatnak. Keressük a lehetőségeket, terveket készítünk, tanulunk, építünk, álmodunk. Ahogyan a fa ágai az ég felé nyúlnak, úgy törekszik az ember is felfelé.
De nekünk is vannak gyökereink.
Olyan gyökerek, amelyeket nem lehet szabad szemmel látni.
Ott vannak bennünk a szüleink és nagyszüleink tanításai. Az otthonról hozott mondatok és történetek. Egy dallam, amelyet gyermekkorunkban hallottunk. Egy ünnepi asztal emléke. Egy régi imakönyv. A sábáti gyertyák fénye. Egy nagyszülő hangja. Egy történet, amelyet valaki egyszer elmesélt nekünk, és amelyről talán nem is tudjuk, milyen mélyen bennünk maradt.
És ott van több ezer év zsidó emlékezete.
Ábrahám és Sára sátra. A kivonulás története. A Szináj-hegy. Jeruzsálem. Generációk imái, kérdései, örömei és könnyei.
Mindezt nem lehet látni rajtunk.
Mégis ebből élünk.
A fa gyökere azonban nem egyszerűen a múltba kapaszkodik. A gyökér élő kapcsolat. Folyamatosan táplálja azt, ami odafent növekszik.
Így van ez velünk is.
A hagyomány nem azért fontos, hogy a múltban tartson bennünket. Éppen ellenkezőleg: azért van szükségünk mély gyökerekre, hogy magasra nőhessünk.
Minél magasabbra akar nőni egy fa, annál erősebb gyökerekre van szüksége.
És talán ez Ros Hásáná egyik legfontosabb kérdése is:
Milyen mélyek a mi gyökereink?
Mi az, ami megtart bennünket, amikor vihar támad körülöttünk?
Mi az, amihez vissza tudunk térni, amikor bizonytalanná válik a világ?
A szerző
