Nem először közöljük amerikai politikus fontos beszédét. Nem először próbálja meg ráébreszteni amerikai politikus Európát, hogy válaszút előtt áll: vagy visszatér hagyományaihoz, vagy elveszíti kultúrájával együtt jólétét és küldetését is. Marco Rubio amerikai külügyminiszter Athénban, az Akropolisz árnyékában mondott beszédében az ókori görög civilizáció nyugati világra gyakorolt hatását méltatta. Aláhúzta, hogy a Nyugat az utóbbi évtizedekben megfeledkezett saját értékeiről és kivételességéről, ezért most újra fel kell fedeznie a nemzeti büszkeség, a kötelességtudat és az erő jelentőségét. Rubio a Trump-adminisztráció külpolitikáját e szellemiség újjáélesztésének részeként mutatta be, és szorosabb amerikai–európai együttműködésre szólított fel.
MARCO RUBIO KÜLÜGYMINISZTER:
A világ minden táján találunk nagyszerű romokat. Sok esetben olyan helyek ezek, ahol úgy tűnik, a történelem már kifulladt: rég letűnt kultúrák maradványai, amelyek emléke már nem részei az élő emlékezetnek.
Az Akropolisz azonban más.
Évezredek óta lenyűgözi a nyugati világ képzeletét az a civilizáció, amely az itt mögöttem magasodó építményeket létrehozta. Államférfiak, művészek és filozófusok nemzedékei tekintettek rá csodálattal és áhítattal.
Az idő azonban hajlamos tompítani az érzékeinket. A nagy győzelmek és a katasztrofális vereségek mintha lassan egy tankönyv lábjegyzetévé zsugorodnának, olyan ténnyé, amelyet az iskolásoknak meg kell tanulniuk, majd elfelejtik. Az ókori görögök viszont szinte misztikus erővel élnek emlékezetünkben. Újra és újra visszahívnak bennünket magukhoz.
Krisztus előtt 480-ban Xerxész seregei megérkeztek ebbe a városba, és lángba borították szentélyeit. Az athéniak többsége ekkorra már hajóval elmenekült egy közeli szigetre. Akadt azonban néhány ember, aki nem volt hajlandó elhagyni az otthonát. Ők inkább elbarikádozták magukat az Akropolisz sziklán épült erődítményében, hogy rendkívüli végső harcra készüljenek. Hatalmas köveket görgettek le a sziklafalakról a perzsa betolakodókra, és napokon át feltartóztatták koruk legnagyobb birodalmát.
Végül azonban felülkerekedtek rajtuk a támadók. A perzsák kifosztották a templomokat, felégették a szentélyeket, és a földdel tették egyenlővé az Akropoliszt. Amikor az athéniak visszatértek, összegyűjtötték a régi Akropolisz összetört maradványait, és eltemették azon a dombon, amelyen az építmény egykor állt. Évtizedekkel később, Periklész idején pedig felépítették a Parthenónt.
A Parthenón az azóta eltelt huszonöt évszázad során mindvégig állt. Birodalmak emelkedtek fel, majd buktak el az árnyékában. Építőinek leszármazottai – Athén és Róma fiai – pedig magukkal vitték civilizációjukat a Föld legtávolabbi pontjaira is.
Két és fél évszázaddal az amerikai köztársaság megalapítása után, a világ túlsó felén ahhoz a helyhez képest, ahol most állok, ma e köztársaság külügyminisztereként állok itt Önök előtt. Egyben olyan telepesek dédunokájaként, akik Spanyolországból érkeztek az Újvilágba. Azért állok itt, hogy tanúságot tegyek egy olyan adósságról, amelyet sem az idő múlása, sem a térbeli távolság nem törölhet el soha.
Amerika, az én hazám történelmén mindenhol megtalálhatók az ókor ujjlenyomatai. Görögország szó szerint bele van vésve kormányzatunk építészetébe: a magasba törő oszlopokba, a kupolákba és a fővárosunkban emelt emlékművekbe. Az a város, ahol alkotmányunk megszületett – Philadelphia –, maga is görög eredetű nevet visel.
Hazám alapító atyáit lenyűgözte az az örökség, amelyet az Önökétől kaptunk. Rendkívül sokat olvastak a történelemről, és nagyon is tudatában voltak sajátos történelmi szerepüknek. A múlt egyetlen más korszaka sem ragadta meg azonban annyira a figyelmüket és képzeletüket, mint az ókor.
Sokan meglepődnek, amikor megtudják, hogy a Föderalista iratokban legtöbbször idézett szerző nem a felvilágosodás egyik filozófusa vagy politikai teoretikusa volt. Nem: a legtöbbet idézett szerző Plutarkhosz, a görög életrajzíró, aki Görögország és Róma nagyjainak életét örökítette meg.
Sokat írtak és beszéltek már az ókori Görögország hatásáról az amerikai alapító atyák gondolkodására, és ugyanígy a korábbi nyugati filozófusok és államférfiak eszméire gyakorolt hatásáról is. A történet alapjait a legtöbben ismerjük. Athén adta nekünk a demokráciát. Platón és Arisztotelész megteremtette a nyugati filozófia alapjait. A jogról, az erényről, az állampolgárságról és a köztársasági kormányzásról vallott elképzeléseinket a görög városállamok formálták. Még politikai szókincsünk jelentős része is innen ered: olyan szavak, mint a demokrácia, a zsarnokság vagy maga a politika.
Mindez igaz. Ám mindaz, amikkel ennek a helynek tartozunk – amerikaiakként és a nyugati civilizáció tagjaiként –, valójában sokkal mélyebben vannak.
Ezek az intézmények és eszmék külső megnyilvánulásai voltak olyan alapvetőbb tulajdonságoknak, amelyeket az ókori görögökben figyelhetünk meg. Olyan tulajdonságoké, amelyeket nem lehet egyetlen politikai rendszerre vagy elméletre leszűkíteni.
Itt, Athénban öltött először teljes formát mindaz, ami később a Nyugat meghatározó jellemzőjévé vált: a heves individualizmus és a szüntelen becsvágy; a merész felfedezés és a találékonyság; a megismerés, a kaland, a kockázat és a dicsőség utáni vágy. A világ és működésének elvei iránti csillapíthatatlan kíváncsiság, a természet rejtélyeinek megismerésére és a kozmosz titkainak megfejtésére irányuló törekvés. A lehetetlen gondolatával szembeni türelmetlenség, a határok és korlátok feszegetése, a mindaddig ismeretlen mélységek kifürkészésére irányuló vágy.
Ezek nem pusztán valamely filozófiai iskola képletei vagy előírásai voltak. Egy nép jellegzetességei voltak, amelyek megmutatkoztak hagyományaiban, történeteiben és képzeletvilágában, abban, hogy milyen tulajdonságokat követelt meg polgáraitól, és milyen célokért volt hajlandó élni, harcolni és meghalni.
Ha megismerjük őket, önmagunkat is megismerjük.
Itt, ezen a helyen bontakozott ki a Nyugat vágya arra, hogy feltárja mindazt, amit a tudatlanság, a sötétség és a távolság mindaddig elrejtett az emberi elme elől. A görögök nem csupán alakították a történelmet: ők adták nekünk magát a történelmet is.
Sok ősi civilizációról szinte kizárólag a görög felfedezők és történetírók feljegyzéseiből tudunk. Ezek a felfedezők és történetírók nem csupán saját népük történetét örökítették meg, hanem útnak indultak a világban, hogy megfigyeljék és feljegyezzék a távoli népek és kultúrák történetét is.
Míg mások befelé fordultak, a görögök voltak az elsők, akik kifelé irányították figyelmüket, és a különös, az új megismerésének izgalmát és dicsőségét keresték. Éppen ez a tulajdonság késztette a Nyugatot arra, hogy olyan dolgokat hozzon létre és építsen fel, amelyekre mások nem voltak képesek. Ez különböztetett meg bennünket számos más kultúrától és civilizációtól, amelyek számára a stabilitás és a létfenntartás jelentette az élet legfőbb célját.
A görögöktől azonban nemcsak az ismeretlen felfedezésének ambícióját örököltük, hanem azt a meggyőződést is, hogy az ismeretlen megismerhető. Azt a bizalmat, hogy a világ feltérképezhető, megmérhető és megérthető, és hogy a kozmoszban racionális rend uralkodik, amelyet bizonyos alapvető törvények szabályoznak. Ezeket a törvényeket az ember megfigyelheti, elméje pedig megértheti.
Ez képezte a nyugati gondolkodás alapját: a matematikáét, a tudományét és az orvoslásét, a filozófiáét, az etikáét és a vallásét. Ez készítette elő a talajt ahhoz, hogy Jézus Krisztus evangéliuma termékeny talajra találjon Európában, és kibontakozzék a keresztény világ birodalma. Erre épült a keresztény teológia gazdagsága is, Ágoston és Aquinói Tamás tanításaitól kezdve a természetjog teljes hagyományáig.
Így született meg egy olyan civilizáció, amelyet nem csupán a közös kultúra, hanem az emberről alkotott közös felfogás, az embernek a világegyetemben elfoglalt helyéről vallott közös nézet is jellemzett. Leszármazottai nemcsak a természetes rend gondolatát osztották, hanem az erényről, a rendeltetésről és a végzetről, az igazságról, a jóságról és a szépségről vallott sajátos felfogást is. Közös erkölcsi kódexük volt, amely meghatározta, hogyan kell az embernek élnie, valamint olyan objektív mércéik és eszményeik, amelyek elérésére törekedhettek.
Az ókori görögök számára a kiválóságra való törekvés az emberi lét legfőbb alapelve volt. A közélet egészét a vetélkedés, a becsvágy és a versengés köré szervezték: a filozófiában és a költészetben, a szobrászatban és a drámában, a sportban és a művészetekben, a háborúban és az államvezetésben egyaránt.
A klasszikus görög város olyan aréna volt, ahol a nagy emberek próbára tehették és bizonyíthatták képességeiket, állandó küzdelemben csiszolhatták tehetségüket. Arra törekedtek, hogy a legjobbak, a legerősebbek és a legszebbek legyenek, és egyre közelebb kerüljenek a tökéletességhez.
Tudom, hogy a mai ember fülének mindaz, amit most leírtam erről az életformáról, furcsán hangozhat, sőt akár kegyetlennek is tűnhet. Korunk számos ideológiájának eszménye ugyanis – őszintén szólva – egy olyan világ lett, amelyben mindenki tökéletes biztonságban van, nincs kockázat és nincs kudarc, de így a győzelem dicsősége és a vereség szégyene is eltűnik.
Manapság túl gyakran lefelé építkezünk. Úgy alakítjuk a mércéinket, hogy senki se veszíthessen. Többet foglalkozunk a leggyengébbek kényelmével, mint a legjobbakban rejlő lehetőségekkel. A kivételes teljesítményeket az átlagosság, a hétköznapiság és a középszerűség túszává tesszük.
A Parthenónt építő emberek ezzel szemben felfelé építkeztek. Úgy vélték, az élet legmagasztosabb és legnemesebb célja, hogy az ember felülmúljon másokat, és mindenben a legjobbra törekedjen.
Az ókori görög városállamokat heves szenvedélyek, rivalizálás, pártoskodás és konfliktusok töltötték meg. Ebből az állandó küzdelemből, a kiválóságért folytatott versengésből fakadt azonban a művészet, a filozófia, a politikai és a szellemi élet nagy virágzása. Ez alakította a földközi-tengeri városok közösségét a világ legnagyobb civilizációjának bölcsőjévé.
Az ókori görögök ezt a szenvedély, az erő, a bátorság és a büszkeség tüzét a thümosz szóval jelölték. Ez a nagy civilizációk szíve. Nélküle a nemzetek elveszítik harci kedvüket, a küzdésre való hajlandóságukat és az életben maradáshoz szükséges akaratukat.
A Nyugat mára nagyrészt megfeledkezett erről a tulajdonságról. Az idő múlásával szégyellni kezdtük éppen azokat a vonásainkat, amelyek kivételessé tettek bennünket. Kényelmetlenül éreztük magunkat amiatt, hogy eredményeink megkülönböztetnek bennünket a világ többi részétől. Jólétünk valamiképpen a bűntudat forrásává vált. Többé nem hittük, hogy megérdemeltük, és munkánkkal kivívtuk nagyságunkat.
A „nacionalizmus” szitokszóvá vált. Ezért ledöntöttük emlékműveinket, elítéltük saját történelmünket. Túl sok helyen tanítottuk arra gyermekeinket, hogy szégyelljék azokat az országokat, amelyeket majd örökölnek.
Ennek során megnyitottuk határainkat, külföldre szerveztük ki ipari termelésünket, és hagytuk, hogy hadseregeink elsorvadjanak és leépüljenek.
Évről évre egyre több szuverenitásunkat szerveztük ki, döntéseinket olyan globális bürokráciák kezébe adva, amelyek messze kívül esnek az ellenőrzésünkön.
Mások azonban készséggel betöltötték a gyengeségünk nyomán keletkezett űrt. Miközben a Nyugat önbizalma megingott, ellenfelei és vetélytársai egyre határozottabbá váltak, és a mi helyünkbe lépve gyarapították saját vagyonukat és hatalmukat.
Most, napjainkban válaszúthoz érkeztünk. A következő évtized és az abban meghozott döntéseink írják majd a következő évszázad történetét. Az általunk választott út határozza meg, hogy a Nyugat megőrzi-e vezető helyét a világban, vagy beletörődik a sorvadás, az alávetettség és a hanyatlás jövőjébe. Vagy most cselekszünk, vagy végül magát a cselekvés lehetőségét is elveszítjük.
Donald Trump elnök vezetésével az Egyesült Államok már döntött. A nemzeti hatalom szégyenkezés nélküli érvényesítését választjuk: vissza akarjuk szerezni az ellenőrzést kritikus ellátási láncaink felett, újra akarjuk iparosítani gazdaságunkat, újjá akarjuk építeni védelmi képességeinket, és vezető szerepre törünk a jövő technológiáiban és iparágaiban.
Új határok felé indulunk: a fejlett gyártás és a szuperintelligencia, a drónok, a fegyverek és a hadviselés, a chipek, az ásványkincsek, a kibertér és az emberi lehetőségek minden más területén. Felszabadítjuk energiánkat, újjáépítjük gyárainkat, visszaküldjük űrhajósainkat a Holdra, és megnyitjuk az űrkutatás új korszakát.
Az ókori görögök magasztos eszményeik ellenére sem voltak naivak. Megértették, hogy a nemzeteknek érdekeik vannak. Tudták, hogy az államvezetéshez előrelátásra és diplomáciára van szükség, de azt is tudták, hogy erőt kell alkalmazni, ha az előrelátás és a diplomácia kudarcot vall. Azt is felismerték, hogy a hatalomhoz nem elegendő a saját magunk megvédéséhez szükséges eszközök birtoklása: annak is hitelesnek kell lennie, hogy hajlandók vagyunk használni ezeket.
Ez az a klasszikus politikai és államvezetési felfogás, amelyet a Trump-adminisztráció szeretne újjáéleszteni. Nem csupán saját országunk, hanem egész civilizációnk számára.
Hiszünk abban, hogy Európa felébredhet hosszú álmából, és újra fellobbanthatja a tüzet, amely itt, évezredekkel ezelőtt gyulladt ki.
Már látjuk ennek a jeleit.
Az egész kontinensen egy nemzedékváltás kezdetének lehetünk tanúi: meredeken növekvő védelmi kiadásoknak, új partnerségek és programok sorának, a gyártás és a termelés bővítésének. Mindez a tavaly Hágában vállalt történelmi jelentőségű védelmi kötelezettségvállalásokat követi.
Görögország ennek az átalakulásnak a középpontjában áll. Az ország népe ismét bebizonyította, hogy nélkülözhetetlen barátja Európának és az Egyesült Államoknak egyaránt. Az energiától a migráción át a védelemig számos területen Görögország mintaszövetségesnek bizonyult.
Őszintén reméljük, hogy egész Európa követni fogja a példájukat.
Noha a szenvedélyek időnként megterhelhették az Egyesült Államok és Európa közötti baráti kötelékeket, de nem szabad hagynunk, hogy elszakadjanak. Együtt kell megerősítenünk egy olyan szövetséget, amely képes szembenézni korunk fenyegetéseivel.
És erre képesek is vagyunk. Nem hisszük ugyanis, hogy a transzatlanti barátságnak zéró összegű játszmának kell lennie. Éppen ellenkezőleg: olyan szövetséget képzelünk el, amelynek ereje meghaladja tagjai erejének összegét.
Ennek a víziónak lehettünk tanúi a múlt hónapban, amikor az Egyesült Államok, Dánia és Grönland példátlan új megállapodást kötött. Ez az egyezség átalakítja az Északi-sarkvidéket, és megerősíti az egész NATO biztonságát. A megállapodás mindhárom résztvevője győztesként került ki az együttműködésből. Egész Európa, a NATO és az Egyesült Államok biztonságosabbá, erősebbé és védettebbé vált általa.
Együtt akarunk győzni. Együtt kell győznünk.
Manapság divatossá vált az a nézet, hogy a felvilágosult külpolitika a nemzetközi közösség érdekeit a saját népünk érdekei elé helyezi. Úgy gondolom, ezen a téren is sokat tanulhatunk az ókori görögöktől, akik tudták, hogy nincs semmi önző vagy helytelen abban, ha valaki hűséges a nemzetéhez, és abban sem, ha mindenekelőtt annak érdekeit védi.
Szilárdan hittek a nagy ember eszményében: abban a kivételes egyénben, aki tetteivel halhatatlanságot szerez magának. Ugyanakkor azt is vallották, hogy a dicsőséget és a hírnevet törekvéssel, áldozathozatallal és nagy tettekkel lehet elnyerni, ha az ember önmagánál nagyobb ügyet szolgál.
Az ókori görög világ visszatérő hőstípusa az az ember volt, aki bármilyen árat hajlandó megfizetni azért az ügyért, amelyhez hűsége köti.
Ezt látjuk Szókratész példájában, aki még a saját élete árán sem volt hajlandó felhagyni az igazság keresésével. Látjuk a háromszáz spártai legendás helytállásában is: a perzsa hadsereg hatalmas túlerejével körülvéve, reménytelen helyzetben sem fogadták el az önmaguk megmentésére kínálkozó lehetőséget. Inkább az utolsó emberig harcoltak, mintsem elhagyják állásaikat vagy megszegjék kötelességüket.
És ugyanezt látjuk Akhilleusz történetében. A hős választhatott volna: hazatér, és hosszú, békés életet él, vagy Trója alatt marad, és az örök dicsőség reményében elpusztul. Ő az utóbbit választotta.
Ezek azok a tulajdonságok, amelyek formálták a Nyugat erkölcsi képzeletvilágát. A hitét elárulni nem hajlandó keresztény vértanútól a hazájáért életét áldozó hazafiig, Morus Szent Tamástól az alamói csatáig, egészen az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatának halhatatlan zárómondatáig, amely így szól: „ Mindnyájan kölcsönösen felajánljuk e nyilatkozat támogatására életünket, vagyonunkat és szent becsületünket.”
A Nyugat a görögöktől örökölte kötelességtudatát: a saját erkölcsi kódexünkhöz, ügyünkhöz és hazánkhoz való megtörhetetlen hűséget.
A Nyugat hősei azok, akik éppen akkor maradnak hűségesek kötelességükhöz, amikor ez a legnehezebb és legfájdalmasabb. Az az ember, akit kötelez a szava; a katona, aki nem hagyja el az állását; a közmondásos kapitány, aki a hajójával együtt süllyed el.
Ez gyökeresen különbözik attól, amit még ma is látunk például az olyan fanatikusoknál, mint Irán radikális mollái. A halál kultuszát hirdetik, nemzeti hősökként ünneplik a gyermek öngyilkos merénylőket, és önmagáért való célnak állítják be a mártíromságot.
A mi hőseink is készek meghalni az ügyükért, de nem imádják a halált. Éppen azért ismerjük fel azok hősiességét, akik inkább az életüket áldozzák fel, semhogy elárulják elveiket, mert mi magát az életet értékeljük.
Magától értetődőnek vesszük a Nyugat hősiességről, becsületről és kötelességről alkotott felfogását. Feltételezzük, hogy ezek minden korban, minden helyen és minden ember számára egyetemes értékek. Pedig nem azok. Egy sajátos jellemzőkből kialakult civilizáció termékei, amelyek itt születtek, és formálták az egész utánuk következő történelmet. Ezt a civilizációt ma ugyanolyan szenvedéllyel kell megvédenünk, mint ahogyan őseink tették.
A Parthenónt építő emberek örökösei után az európai keresztény civilizáció építőmesterei következtek, akik felhúzták Milánó, Köln és Firenze katedrálisait. Az emberi test tökéletesítésének vágya, amely az ókori görög szobrászokat vezette, Michelangelo művészetében öltött új formát. A görög filozófusoknak a világegyetem felépítésére irányuló kutatásait Kopernikusz örökölte, majd Galilei, Kepler és Newton folytatta.
Az új ismeretek iránti éhség ösztönözte Magellán első föld körüli expedícióját, Kolumbusz Amerika felfedezését, végül pedig az Apollo–11 Holdra vezető útját is. Azok a tulajdonságok pedig, amelyek Alexandroszt az akkor ismert világ meghódítására vezették, később Caesarban, Nagy Károlyban és Cortésben is újjáéledtek.
Amerikában ugyanez a hagyomány új formában született újjá. A tágas, vad vidék a nyugati képzelet és becsvágy nagy újjászületésének színterévé vált. Athén és Róma civilizációja a tengerparti sávban született fiatal köztársaságot egész kontinensre kiterjedő birodalommá alakította.
Minden nemzedék legnagyobb amerikai alakjai magukon viselték elődeik összetéveszthetetlen vonásait. Athénban születtek, Róma formálta őket, a keresztény civilizáció keresztelte meg őket, a középkori Európa kohójában edződtek, az angol szabadságeszmény örököseivé váltak, majd átkeltek az Atlanti-óceánon, hogy az Újvilág partjain újjászülessenek.
Most együtt kell újra felfedeznünk ezt a szellemiséget. Történelmi fordulóponthoz érkeztünk: nemcsak nemzetem, hanem egész civilizációnk történetében.
A ma előttünk álló fenyegetések éppoly valóságosak, mint amilyenek az ókor drámai színpadán voltak.
A nemzeti érdekek nem tűntek el a nemzetközi intézmények létrejöttével. A háborúk sem szűntek meg pusztán azért, mert mi békét szerettünk volna. Más államok továbbra is fegyverkeztek, befolyásra törekedtek, és versengtek a területekért, a technológiáért, az erőforrásokért, a piacokért, az energiáért és a hatalomért.
És most ismét háború van. Ismét kiéleződött a nagyhatalmak közötti versengés. Újra jelen van a kiszolgáltatottság, az agresszió, a terrorizmus, valamint a fenyegetések és támadások egész új világa.
Ezért újjá kell építenünk intézményeinket és szövetségeinket, hogy közösen nézhessünk szembe ezekkel a veszélyekkel. Ennek során meg kell értenünk, hogy e szervezetek célja nem az őket alkotó nemzetek szuverenitásának felszámolása, hanem éppen annak megvédése. A nemzeteknek pedig nem kell feladniuk sajátos identitásukat ahhoz, hogy felismerjék közös érdekeiket.
Görögországi partnereinkkel már létrehoztunk egy ilyen együttműködési modellt. Védelmi partnerségeinkben, az energia és a technológia területén, valamint abban a közös törekvésünkben, hogy megvédjük Európa határait a tömeges migráció jelentette fenyegetésektől.
Barátságunk egészen nemzetem történelmének legkorábbi éveiig nyúlik vissza. Amikor Görögország 1821-ben felkelt, hogy az évszázados oszmán uralom után visszaszerezze függetlenségét, az amerikaiak valami ismerőset láttak ebben a küzdelemben.
Három évvel később Daniel Webster, a nagy amerikai államférfi híres beszédet mondott a Kongresszusban, hozzájárulva ahhoz, hogy a görög forradalom ügye az ifjú amerikai köztársaság képviselői elé kerüljön.
Beszédét azzal kezdte, hogy felhívta hallgatósága figyelmét mindarra, ami körülveszi őket. A következőket mondta:
„A kormányzásnak ez a szabad formája, ez a népképviseleti gyűlés… a szabad vita és a nyilvános eszmecsere gyakorlata, az elmék egymással folytatott küzdelme… még az épület is, amelyben összegyűltünk, arányos oszlopaival és díszes építészetével, mind arra emlékeztet bennünket, hogy Görögország létezett, és hogy az emberiség többi részéhez hasonlóan mi is nagy adósai vagyunk.”
Ezek a szavak ma éppoly igazak, mint amikor elhangzottak. Mindannyiunknak – nem csupán az amerikaiaknak, hanem az európaiaknak és a Nyugat valamennyi barátjának – újra meg kell tanulnunk azokat a leckéket, amelyeket elődeink ettől a helytől és történelmétől kaptak.
Görögország történelme nem csupán arra ad lehetőséget, hogy megpillantsuk intézményeink legkorábbi formáit. Görögország történelme önmagunk képét mutatja meg nekünk.
Arra emlékeztet bennünket, hogy nagy hősök örökösei vagyunk, és büszkének kell lennünk – rendkívül büszkének kell lennünk – arra, ahonnan származunk. Csodálattal kell tekintenünk arra, amit elődeink ezen a vidéken létrehoztak. Civilizációnk története az emberiség valaha ismert legnagyszerűbb története. Itt kezdődött, a Nyugat első férfiaival és nőivel.
Tőlük meríthetjük újra azokat az erényeket, azt a bátorságot és azt az erőt, amelyek segítségével szembenézhetünk korunk veszélyeivel.
Köszönöm.
A szerző
