A világnak fel kell ismernie, hogy a zsidók és Izrael a nyugati civilizáció védelmének lándzsahegyei. William Choslovsky cikke a JNS.org oldalon jelent meg.
Mielőtt egy vállalat piacra dob egy terméket, elvégez egy alapvető feladatot: meghatározza a célközönségét. Az antiszemitizmus elleni küzdelemben azonban az emberek és a szervezetek, amelyek ennek a harcnak szentelik magukat, gyakran éppen ezt az alapvető, kiinduló feladatot mulasztják el. Ezért hadd tegyem fel a kérdést: ki a célközönségünk? Vagyis kikre kell összpontosítanunk, ha fel akarjuk venni a harcot az antiszemitizmussal, és támogatást akarunk szerezni Izraelnek? – írja William Choslovsky.
A válaszhoz először azt kell meghatároznunk, hogy ki nem tartozik a célközönségbe. Nem a zsidók. A világ népességének mindössze 0,2 százalékát teszik ki. Alig jelentenek többet egy kerekítési hibánál. Azok a zsidók pedig, akik ezt nem értik meg – vagy ami még rosszabb, megértik, de inkább a woke ideológiát követik, illetve az erényesség látszatát igyekeznek kelteni –, többnyire menthetetlenek.
A muszlimok sem tartoznak a célközönségbe. A világ népességének mintegy 25 százalékát alkotják. Másképpen fogalmazva: minden egyes zsidóra száz muszlim jut. Nem ők a célközönségünk, mert a nézeteik nagyrészt már megszilárdultak. Bár többségük utálja a zsidókat és Izraelt, akadnak kivételek is – ezt bizonyítják az Ábrahám-megállapodások. Ne feledjük: a számokat tekintve a militáns iszlám legnagyobb áldozatai nem a zsidók, hanem a mérsékelt muszlimok és a keresztények.
Természetesen a zsidókat és a muszlimokat is meg lehet nyerni, és oktatni is kell őket, de nem ők alkotják a célközönségünket. Ebben a „háborúban” nem ők lesznek azok, akik eldöntik a küzdelem kimenetelét.
Számításaim szerint így a világ népességének 74,8 százaléka marad, amely sem zsidó (0,2 százalék), sem muszlim (25 százalék). Ők a célközönségünk: az a bizonyos mérleg nyelve, amely végső soron eldönti, ki nyeri meg és ki veszíti el az antiszemitizmus elleni küzdelmet.
A kérdés tehát a következő: miért kellene a világ azon 74,8 százalékának, amely nem zsidó és nem muszlim, törődnie az antiszemitizmussal és Izraellel, nemhogy támogatnia a zsidókat és Izraelt? Ha mindezt lényegtelennek tartják, aligha fognak érdeklődni iránta vagy bekapcsolódni a küzdelembe.
Kezdjük azzal, hogy miért nem fognak támogatni minket.
Nem azért fognak mellénk állni, mert „mi vagyunk a kedves zsidó fiúk és lányok”. És nem fognak – sőt, őszintén szólva nem is kellene, hogy – gazdasági kényszer hatására támogatni bennünket. Az üzleti kapcsolataink felajánlása vagy megvonása, vagyis „a BDS saját változatának alkalmazása” nem fog működni, ha a másik fél gazdasági erőforrásai vetekednek a mieinkkel vagy meg is haladják azokat.
Rengeteg energiát fordítunk arra, hogy megtanítsuk másoknak a következőket: 1. a zsidók Izrael földjének őslakos népe; 2. Izrael parányi ország, és a Közel-Kelet egyetlen demokráciája; 3. ötvenhét muszlim többségű, többnyire despotikus állam létezik, amelyek együttesen Izraelnél több mint ezerszer nagyobb területet foglalnak el. Ezeket az érveket olyan nagy sikerű könyvek is kifejtik, mint Roy Altman bíró nemrég megjelent Israel on Trial című kötete. Bármilyen meggyőzőek is azonban ezek az érvek, egy téves előfeltevésből indulnak ki: abból, hogy ha egyszerűen felvilágosítanánk a tudatlanokat, akkor támogatnának minket.
Határozottan támogatom az ismeretterjesztést – kezdve az amerikai zsidókkal, akik közül sokan nincsenek tisztában az izraeli konfliktus alapvető tényeivel –, de ennek a hatása korlátozott. Mianmarban például polgárháború dúl, amely az elmúlt öt évben több emberéletet követelt, mint az izraeli–gázai konfliktus, a világ mégis alig tud róla. Ráadásul még ha ismernénk is a mianmari konfliktus összes tényét, valószínűleg akkor sem éreznénk késztetést arra, hogy cselekedjünk vagy valamelyik fél mellé álljunk, hiszen a konfliktust egyszerűen nem érezzük a saját ügyünknek.
A lényeg az, hogy a világ népességének 74,8 százaléka csak egyetlen okból fog bekapcsolódni a küzdelembe, és csak akkor fog eléggé törődni az üggyel ahhoz, hogy valamelyik oldalt támogassa: ha ez a saját érdekeit szolgálja.
Ahhoz, hogy megnyerjük ennek a 74,8 százaléknak a szívét és értelmét, fel kell ismerniük, hogy amikor a zsidókat és Izraelt támogatják, valójában önmagukat is támogatják. Meg kell érteniük és el kell hinniük, hogy a zsidók a frontvonalban harcolnak az ő küzdelmükben is. Fel kell ismerniük és el kell hinniük, hogy a zsidók a nyugati civilizáció „szénbányájában a kanárik.”
Csak ekkor, és kizárólag ekkor fognak lelkesen kiállni a zsidók és Izrael mellett, mert a nyugati civilizáció védelméért vívott közös küzdelem lándzsahegyét látják majd bennük.
Október 7-én, az athéni Akropolisz előtt Marco Rubio amerikai külügyminiszter nagyszabású beszédet mondott erről. „Történelmünk fordulópontjához érkeztünk – nemcsak a saját nemzetem történelmében, hanem egész civilizációnk történetében is. Vagy most cselekszünk, vagy elveszítjük a lehetőséget arra, hogy egyáltalán cselekedjünk. Együtt akarunk győzni; együtt kell győznünk” – jelentette ki.
Amikor a zsidókat és Izraelt támogatja, Rubio azt is felismeri, hogy Amerika nem csupán a saját értékeiért küzd, hanem azokért az ókori görög értékekért is, amelyek a nyugati civilizáció pilléreit alkotják: a demokráciáért, a polgári kötelességtudatért, a racionalizmusért és a logikáért, az individualizmusért, a kiválóságra való törekvésért, valamint az egyensúlyért és a mértékletességért.
A legtöbben csak akkor támogatnak egy terméket, ha az megfelel a saját érdekeiknek. Ha nem tudod elmagyarázni a szövetségesednek, hogy miért előnyös számára a támogatásod, aligha marad sokáig a szövetségesed.
Végül pedig, ha valóban szövetségesre találsz – például az evangéliumi keresztények személyében –, egyszerűen mondd azt, hogy „köszönöm”, és fogadd el a támogatásukat.
A szerző
