Amikor Golda Meir még csak „egy milwaukee-i lány” volt, a férfi már a híres „Ben-Gurion” volt. Nyilvános és politikai pályafutásuk során mindvégig néhány lépéssel előtte járt. Golda Meir és David Ben-Gurion mégis különleges, mély jelentőségű barátságot alakított ki, amely egy csúnya politikai botrány miatt hirtelen véget ért. Évekig elhidegültek egymástól, ám élete vége felé Ben-Gurion megpróbált kibékülni Goldával. Vajon sikerült neki? Miryam Zakheim cikke az Izraeli Nemzeti Könyvtár honlapján jelent meg.
A Revivim kibuc ebédlőjét Golda Meir rokonai és barátai töltötték meg. Az esemény szervezői – Golda kérésére, aki nem akarta, hogy az ünnepség túl nagy vagy hivalkodó legyen – „néhány olyan embert” hívtak meg, „akik életük egy szakaszán együtt haladtak vele”. Így kívánták kifejezni hálájukat a miniszterelnöknek, aki második otthonává tette a kibucot, és megemlékezni arról is, hogy ötven évvel korábban vándorolt be Izrael földjére.
A résztvevők között volt valaki, aki előrehaladott kora és egyre romló egészségi állapota ellenére megtette a hosszú utat Tel-Avivból. Valaha nagyon közeli barátok voltak, de az utóbbi évtizedben mintha valami közéjük állt volna: alig beszéltek egymással. Az öregember alacsony termetével és fejét borító ritkás, fehér hajával kitűnt az egybegyűltek közül. David Ben-Gurion volt az.
A brit mandátum idején Izrael földjén élő zsidó közösség vezetője, Izrael Állam első miniszterelnöke, az állam kikiáltója, aki sosem habozott sorsfordító döntéseket hozni, élete végére megözvegyült, beteg és kissé magányos emberré vált. Azért jött el, hogy tiszteletét tegye régi barátja előtt és kibéküljön vele.
Golda Meir és David Ben-Gurion először 1917-ben találkozott a wisconsini Milwaukee-ban. Golda fiatalos lelkesedéssel teli szocialista és cionista volt, Ben-Gurion pedig az Izrael földjéről száműzött ember, aki az Egyesült Államokba érkezett, miután a törökök kiutasították azokat, akik szoros kapcsolatban álltak a cionista mozgalommal. Mindössze egy napot töltött Milwaukee-ban, ez a nap azonban rendkívül fontos volt a helyi zsidók számára, akiknek a palesztinai cionista fiatalok alighanem egy másik világból érkezett küldötteknek tűntek.
Első találkozásuk valójában egyoldalú volt: Ben-Gurion azon a napon nem igazán „találkozott” Goldával, aki a meghallgatására összegyűlt nagyobb közönség része volt. A fiatal nőt azonban mélyen lenyűgözte a férfi, akiből végtelen magabiztosság áradt.
Másodszor Tel-Avivban találkoztak. Golda 1921 júliusában érkezett az országba újdonsült férjével és a húgával, egy viszontagságos utazás végén, amely akár egy kalandregényből is származhatott volna.
Ben-Gurion ugyanazon év augusztusában tért vissza Izrael földjére, többéves száműzetés után, felesége, Paula és gyermekei nélkül, akik Londonban maradtak. A Lilienblum utcában bérelt szobát, ahol időről időre fiatal cionista vezetők gyűltek össze, hogy meghallgassák a gondolatait. Az egyik ilyen alkalomra Goldát is meghívták, aki korábban éveken át tevékenykedett Amerikában a Po’alei Cion, vagyis a Cion Munkásai mozgalomban. Most kezdte kiépíteni politikai és szakmai pályáját az új hazában, és még héberül sem tudott igazán.
„Alig értettem valamit abból, amit mondott” – idézte fel később Golda az első izraeli találkozásukat. „De a személyisége nagyon nagy hatással volt rám, és az is, ahogyan az emberek hallgatták.”
Ettől kezdve politikai pályájuk külön utakon fejlődött, de számos alkalommal keresztezték egymást, és gyakran találkoztak szakmai ügyekben.
Ben-Gurion 1920-ban az általános szakszervezet, a Hisztadrut egyik alapítója volt, majd 1921-ben kinevezték a szervezet főtitkárává. Már ekkor is kiemelkedett a második alija, az 1904 és 1914 közötti bevándorlási hullám zsidó úttörői közül mint a legjelentősebb vezető.
Golda ezekben az években az Ahdut Ha’Avoda, azaz a Munkásegység párt tagja volt, amely később a Mapai párt részévé vált. A Mapai név a Mifleget Po’alei Erec Jiszráél, vagyis az Izrael Földjének Munkáspártja héber nevének rövidítése. Golda fokozatosan egyre jelentősebb szerepet vállalt a cionista női szervezetekben: előbb a női munkástanács tagja, majd titkára lett. Később számos utazást tett Nagy-Britanniába adománygyűjtés és diplomáciai munka céljából, és küldöttként részt vett a WIZO, a cionista női szervezet világkonferenciáján, valamint a 16. Cionista Világkongresszuson is.
1930-ban kisebb pártok egyesülésével megalakult a Mapai, amely ettől kezdve Golda és Ben-Gurion politikai otthonává vált. Ben-Gurion a mozgalom vezetője volt, Golda pedig a képviselőtestület harmadik választásán a huszadik helyet szerezte meg. Ez elegendő volt ahhoz, hogy bekerüljön a mandátum alatti zsidó közösség belső parlamentjébe (Váád Leumi).
Idővel Golda a mozgalom vitathatatlan vezetőjét távolról csodáló megfigyelőből a cionista vezetés belső körének nélkülözhetetlen tagjává vált. Hivatalos munkáján túl szoros kapcsolatot alakított ki Ben-Gurionnal és politikai szövetségeseivel is. David Remezzel és Zalman Shazarral például hosszú, bonyolult szerelmi viszony fűzte össze.
Golda Meir csak élete vége felé – amikor már egykori miniszterelnök volt, Ben-Gurion pedig már nem élt –, beszélt arról a mély érzelmi kötődésről, amely már a korai években kialakult közte és a férfi között. Korábban kapcsolatukat elsősorban két, közös politikai célokért küzdő ember szakmai viszonyának tekintették. Amikor 1974-ben Yaron London újságírónak adott interjújában a fiatal Ben-Gurionról beszélt, Golda hangja szokatlanul lággyá vált.
Olyan Ben-Gurion alakját idézte fel, aki némileg különbözött a róla kialakult közismert képtől. Az „öreg” személyiségének ellentmondásait csak a hozzá legközelebb állók ismerhették igazán. Valójában karizmatikus szónok volt, aki ugyanakkor társas helyzetekben szorongott. A színpadon, nyilvános beszédei során rettenthetetlennek és az ügyébe vetett bizalommal telinek mutatkozott, ám a szűk baráti körében vagy négyszemközti beszélgetésekben egészen másképp viselkedett. Meglepően félénk volt, és amikor egy személyes találkozón szabadon kellett volna beszélnie, gyakran belezavarodott a szavaiba.
Például nagyon közel állt Rachel Yanait Ben-Cvihez és Jichák Ben-Cvihez, mégis személyesen mesélte el Goldának, hogy nem sokkal az országba érkezése után hosszú sétára indult Rachel Yanait társaságában, amely alatt egyetlen szót sem szólt. Később bevallotta: „Akkoriban nem tudtam, hogyan kell beszélni, vagy miről kellene beszélgetni.”
Amikor felmerült, hogy ő legyen a Zsidó Ügynökség elnöke, arra gondolt, hogy talán fel kell keresnie a brit főbiztost, és beszélnie kell vele. Kétségeit Goldával osztotta meg: „Hogyan beszéljek vele? Mit mondjak neki?”
Golda ezt nem tekintette vezetői képességei hiányosságának – talán éppen ellenkezőleg.
„Ez a személyiségéből fakadt. Le kellett küzdenie, és le is küzdötte. Nem volt olyan ember, aki beszélt vele, majd úgy távozott volna, hogy azt gondolja: »Na, találkoztam egy újabb akárkivel…«”
Golda arról is beszélt, hogy Ben-Gurion nem szerette a céltalan csevegést.
„Ben-Gurion általában olyan ember volt, akinek nem volt szüksége arra, hogy emberek vegyék körül. Mindannyian le tudtunk ülni a barátainkkal, és mindenféléről beszélgetni – akár minden különösebb cél nélkül, pusztán a társalgás kedvéért. Ben-Gurion soha nem vett részt ilyesmiben. Mindenki tudta: Ben-Gurionnal nem csevegni kell, hanem a lényegre térni. Azokról a dolgokról kell beszélni, amelyekről feltétlenül beszélni kell.”
Golda tiszteletben tartotta ezt az íratlan szabályt. Ben-Gurionnal való több évtizedes ismeretsége alatt soha nem jutott eszébe, hogy csak úgy, kötetlen beszélgetésre beállítson hozzá. Ha mégis megtette volna, az furcsának tűnt volna, Ben-Gurion pedig azonnal megkérdezte volna, hogy mi történt.
Egyetlen kivétel akadt. 1947 őszén, egy szombat délután Golda különös telefonhívást kapott. Ben-Gurion volt a vonal túlsó végén, és arra kérte, menjen el hozzá – anélkül, hogy konkrét célt nevezett volna meg. Amikor Golda megérkezett, a férfit az emeleten találta, ahová korábban soha nem hívták fel. A hatalmas szoba falait könyvek borították, Ben-Gurion pedig nyugtalanul járkált fel-alá. Olyasmiket mondott neki, amelyek sokakat megráztak volna abban az időszakban, amikor Izrael Állama még meg sem született.
„Golda, éjszakánként nem tudok aludni. Nem tudom, mi lesz velünk. Háború lesz, ez biztos, ezt tudom. Tudom, mivel rendelkezünk, de azt nem, mi fog történni, és hogyan fogunk megbirkózni vele.”
„Nem nézem le azokat, akik félnek” – folytatta. „Sprinzak [a cionista vezető, Joszef Sprinzak] például fél, de van bátorsága kimondani, hogy fél. Néha ahhoz is nagy bátorság kell, hogy bevalljuk a félelmünket. És még Sprinzak sem tudja, mennyire kell majd félnünk.”
Golda ekkor érezte először úgy, hogy Ben-Gurion egyedül nem képes megbirkózni a sorsdöntő kérdésekkel, és szüksége van valakire, akinek kiöntheti a szívét, akivel megoszthatja aggodalmait. Ez a valaki ő volt.
E ritka alkalommal Ben-Gurion beengedte őt egy olyan belső világba, amelybe szinte senki más nem nyerhetett betekintést.
Golda Meir Ben-Gurionnak ezt a gyengéd oldalát Izrael megalakulása után is megtapasztalta. A függetlenségi háború idején olykor belépett a szobába, és látta, ahogy a férfi leveleket ír az elesett katonák gyászoló szüleinek. Ez nem az a Ben-Gurion volt, akit az emberek ismertek: a döntéshozó, a határozott véleményű, a látszólag érzéketlen vezető. Itt azonban igenis törődött másokkal. Nagyon is. És ezt Golda előtt sem titkolta.
Ezek a történetek nemcsak Ben-Gurion belső, személyes világáról árulnak el sokat, hanem arról is, milyen helyet foglalt el benne Golda. Mindezek ellenére, bár hosszú éveken át közösen küzdöttek ugyanazokért a célokért, Golda nem tudott önmagával egyenrangúként tekinteni rá.
„Ki voltam én? Egy milwaukee-i lány. És ő? Ő Ben-Gurion volt.”
A tel-avivi Ben-Gurion-házban, amely David és Paula Ben-Gurion állandó lakóhelyéül szolgált az 1930-as évektől egészen addig, amíg a Negev-sivatagban található Szde Bokerbe nem költöztek, a vaskos könyvek mellett fényképgyűjtemények és albumok is találhatók. Ezek Ben-Gurion, a vezető és a magánember történetét, valamint világszerte kiterjedt kapcsolatrendszerét mutatják be. A képek között olyan ritka, nem hivatalos felvételek is akadnak, amelyeken Goldával látható, és amelyek kapcsolatuk gyengédségéről tanúskodnak.
- május 14-én mindketten aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot. Ben-Gurion felállt, és kikiáltotta a zsidó államot; Golda pedig egyike volt annak a mindössze két zsidó nőnek, akiknek az aláírása szerepel ezen a történelmi jelentőségű dokumentumon. A nyilatkozat felolvasása után Ben-Gurion úgy döntött, hogy az aláírók és a teremben tartózkodók közül Goldával együtt indul el a Dizengoff térre, hogy találkozzanak az éljenző tömeggel. Visszafogottan szólt az emberekhez: olyan vezetőként, aki tisztában volt az esemény súlyával és jelentőségével, és félt attól, ami rájuk vár. Golda, aki ekkorra már folyékonyan beszélt héberül, lelkesen és szenvedélyesen szólt a tömeghez, erős amerikai akcentussal.
Még aznap, közvetlenül az esemény után, Ben-Gurion kérésére az Egyesült Államokba utazott, hogy pénzt gyűjtsön, noha ebben a sorsfordító időszakban semmiképpen sem akarta elhagyni az országot.
Teljes szívéből hitt Ben-Gurionban és döntéseiben, és számos kormányában miniszterként szolgált. Még ha időnként nézeteltéréseik is támadtak, gyakran mondogatta: „A fő célokat és az előttünk álló utat illetően mindig neki volt igaza.”
Amikor külföldre utazott, leveleztek egymással; Ben-Gurionnak könnyebb volt írásban kifejeznie az érzéseit.
„Mindannyiunknak hiányzol mostanában, de nekem különösen. Mégis úgy gondolom, hogy a New Yorkban és Washingtonban folyó történelmi küzdelem megköveteli, hogy az Egyesült Államokban maradj.”
Különleges kapcsolatuk egészen az 1960-as évekig tartott, amikor a politika olyan módon szakította el őket egymástól, amire Golda nem számított. A Lavon-ügy összetett politikai válság volt, amely bizonyos egyiptomi hírszerzési műveletek katasztrofális kudarcával kezdődött, majd megosztotta és szembefordította egymással a Mapai vezetőit, végül pedig Ben-Gurion politikai pályafutásának végét is előidézte.
Golda ezt egy “nyomorúságos, tragikus vitának nevezte, amelynek nem kellett volna megtörténnie”. Ezek a szavak azonban nem fejezik ki teljesen, milyen mély fájdalmat okozott neki a szakítás, amelyet személyes katasztrófaként élt meg.
A Yaron Londonnal Ben-Gurion halála után készített, őszinte interjúban Golda alig volt hajlandó beszélni erről az időszakról, amely rendkívül nehéz volt számára.
„Mindig megértettem Ben-Gurion indítékait, de ebben az esetben semmit sem értettem, az elejétől a végéig.”
Évtizedes ismeretség és barátság után, amelynek során Ben-Gurion mélyen befolyásolta politikai gondolkodását és tevékenységét, elviselhetetlen volt Golda számára elfordulni tőle, sőt az „ellenséges táborban” látni őt.
„Ben-Gurion nem volt »vegetáriánus« sem a pártharcokban, sem abban a küzdelemben, amelyet azért vívott, amit helyesnek tartott – és én sem voltam az” – mondta Londonnak fájdalmas félmosollyal.
Amikor Ben-Gurion a nyolcvanadik születésnapját ünnepelte, Golda nem jelent meg az ünnepségen, amivel mélyen megbántotta őt.
Golda azonban soha nem szűnt meg nagyra értékelni Ben-Guriont. Az akkori választási rendezvényeken gyakran beszélt hatalmas érdemeiről, és „nemzedékünk legnagyobb zsidójának” nevezte. A kibékülés mégis nehéznek bizonyult, és csak évekkel később következett be.
1970-ben, amikor már miniszterelnök volt, Golda felkérte Ben-Guriont, hogy Zalman Shazarral együtt képviselje az izraeli kormányt Charles de Gaulle nyilvános temetésén Párizsban. A valódi békülő gesztust azonban Ben-Gurion tette meg egy évvel később.
1971 szeptemberében eljött Golda Izrael földjére való bevándorlásának ötvenedik évfordulójára rendezett ünnepségre. Goldát mélyen meghatotta már önmagában is a jelenléte, de egy ajándékot is kapott tőle: annak a táviratnak a másolatát, amelyet ő küldött Ben-Gurionnak Amerikából a férfi hetvenötödik születésnapjára.
„Semmilyen nézeteltérés, amely valaha volt vagy még lesz közöttünk” – írta Golda a táviratban –, „nem törölheti el annak felismerését, hogy kivételes kiváltságban volt részem, amikor együtt dolgozhattam azzal az emberrel, aki mindenki másnál többet tett azért, hogy azzá váljunk, amik ma vagyunk.”
Az ünnepség későbbi részében Ben-Gurion a színpadra lépett, de nehezen találta meg az egyszerű szavakat, amelyekkel kifejezhette volna érzéseit. Ezért inkább korábban írt leveleiből olvasott fel részleteket, olyan levelekből, amelyeket Goldának vagy róla írt.
Az első levél címzettje Abba Eban izraeli diplomata volt:
„Golda többet ér Izraelnek néhány millió dollárnál, ezért mindent meg kell tenned annak érdekében, hogy ne dolgozzon… és angliai tartózkodása alatt pihenjen egy kicsit.”
A második levelet magának Goldának írta, amikor a nő az Egyesült Államokban tartózkodott:
„Kedves, szeretett Goldám! Megtudtam a titkodat. Idén töltötted be a hatvanadik életévedet, bár tudom, hogy nem akarod megünnepelni a születésnapodat, mert nem szereted a nyilvánosságot és a személyed körüli ünneplést. De hát azt mégsem akadályozhatod meg, hogy gratuláljak neked, és elmondjam, mit érzek. A születésnapod csupán alkalmat kínál arra, hogy kifejezzem nagyrabecsülésemet, barátságomat és szeretetemet…
Példamutató személyiség vagy, jó barát, aki egyszerre szigorú és megbocsátó. Úgy látlak – és ezzel nem vagyok egyedül –, hogy alkotóerőd teljében vagy. Legőszintébb reményeim szerint erőd még sok éven át kitart, és az a bizalom és megbecsülés, amelyet Izrael lakosságának többsége és az amerikai zsidóság érez irántad, segít majd megőrizni egyensúlyodat azokban a nehézségekben, amelyekkel – ahogyan mindannyiunknak – neked is szembe kell nézned.
Üdvözlettel,
David Ben-Gurion”
Ennyi volt. Befejezte a felolvasást, majd lejött a színpadról.
„Az ember nem gondolná, hogy Ben-Gurion érzelgős tud lenni” – mondta Golda néhány évvel később Londonnak –, „pedig nagyon is érzelgős tudott lenni.”
Ben-Gurion halála után tíz nappal Golda a Kneszet előtt mondott emlékbeszédet. Akkoriban ő volt a miniszterelnök, és beszédének nagyobbik része Ben-Gurion közéleti szerepével foglalkozott. A végén azonban személyesebbé vált a hangja, és arról a közeli barátról beszélt, akit elveszített, visszanyert, majd végleg elveszített.
„Tisztelt Elnök Úr! A képviselőház engedelmével szeretnék egy percben néhány személyes szót szólni. Az a sors jutott nekem osztályrészül, hogy 1917-ben megismerhettem Ben-Guriont, amikor barátjával, jó és kedves barátjával, az áldott emlékű Jichák Ben-Cvival együtt az Egyesült Államokba érkezett… És az is a sorsom volt, hogy az országban töltött egész életem során, annak nagyon sok évében, a meghatározó évek túlnyomó többségében együtt dolgozhattam vele…
Nagy barátság fűzött bennünket egymáshoz, volt egy rövid, keserű időszakunk, és hálát adok Istennek, hogy az utóbbi években teljes, tökéletes kibékülésre került sor közöttünk. Mindazon dolgok közül, amelyek Ben-Gurion javára íródtak a szívembe, talán az egyik legfontosabb az, hogy a keserű viszály után mindketten visszakaptunk egy megújult, csodálatos barátságot.”
A szerző
