Uri Pilichowski rabbi Facebook-posztjának fordítása
Mondok valamit, amire ma nagyon kevesen szeretnek emlékezni.
Amikor a cionizmus az 1800-as évek végén terjedni kezdett, zsidók tízezrei – mindenféle irányzatból –Herzl eszméjéről azt gondolták, hogy a cionizmus mindannyiunk vesztét is okozhatja. A zsidók mindössze 5%-a támogatta Herzl gondolatát, és borzasztó elutasítással szembesült a saját népétől.
Ez a belső ellenállás nem volt rövid életű. A cionizmus kezdete után harminc évvel a zsidók még mindig erősen ellenezték. Csak a holokauszt után – amikor nyilvánvalóvá vált, micsoda megváltást jelenthetett volna egy zsidó állam – vált a cionizmus a zsidóságon belül széles körben elfogadottá.
A cionizmus egy váratlan ellenfele Edwin Montagu volt, több mint tíz évvel Herzl halála után. Ő volt az egyetlen zsidó az 1917-es brit kabinetben, és egyedüliként szavazott a Balfour-nyilatkozat ellen. Gondoljunk csak bele, milyen látszatja volt ennek a pillananakt: a kabinet minden nem zsidó tagja a zsidók Izrael földjéhez való jogának elismerésére szavazott, és csak az egyetlen zsidó ellenezte.
Mi késztette Montagu-t arra, hogy ellenezze a britek támogatását egy zsidó állam iránt, és mi vitte rá a nem zsidókat arra, hogy egy zsidóval szemben szavazzanak egy zsidó ügyben?
Montagu arra figyelmeztetett, hogy szerinte a cionizmus az antiszemitizmus növekedését fogja magával hozni: „A cionizmus gonosz eszme, amelyet egyetlen hazafias brit sem fogadhat el. Nyilvánítsák Palesztinát a zsidó nemzeti otthonná, és minden ország azonnal meg akar majd szabadulni a zsidóitól.” Montagu tehát attól tartott, hogy a nem zsidók a cionizmust a zsidók ellen fogják fordítani, azt állítva, hogy a zsidókat ki kell telepíteni az országaikból és Izraelbe kell küldeni. A nem zsidók – akiket antiszemitizmussal vádoltak meg még azelőtt, hogy bármit is mondtak vagy tettek volna – visszautasították a vádat, és a határozat elfogadására szavaztak, hogy megmutassák: nem fognak antiszemitizmussal reagálni.
Montagu nem volt egyedül azzal a félelmével, hogy a cionizmus növeli majd az antiszemitizmust. New Yorktól Varsón át egészen Bagdadig zsidó hangok – rabbik, szocialisták, bankárok, ún. „bundisták” – könyörögtek, tiltakoztak és így írtak: „A cionisták tökéletes ürügyet adtak az antiszemitáknak: »Most már van országuk. Mit keresnek még itt? «”
Sok zsidó úgy látta, hogy a cionizmus fel fogja turbózni a globális antiszemitizmust. A Föld legjobban beilleszkedett, leglojálisabb, legkiválóbb zsidói közül sokan a cionizmus láttán csak a katasztrófa közeledtét érezték. De a történelem bebizonyította, hogy Izraelre szükségünk volt a túléléshez. A kezdetekkor persze az antiszemita visszacsatolástól való félelem valós volt: hogy a nem zsidók majd azt fogják állítani, hogy a zsidók árulók. Ezek a zsidók rettegtek, hallatták a hangjukat, ami meggyőző is volt.
A korai cionizmus támogatói azonban határozottan elutasították ezeket a félelmeket, és azt mondták, ezek a száműzetés, a Gálut által kialakított gyenge mentalitásból fakadnak. A zsidók – érveltek – olyan hosszú ideig éltek félelemben a nem zsidók között, hogy elfelejtették a bátor zsidó harcosok örökségét. Az az elképzelés, hogy a zsidóknak meg kellene békíteniük ellenségeiket ahelyett, hogy szembeszállnának velük, ellentétes a zsidó értékekkel. Ha a nem zsidók azért gyűlölnék a zsidókat, mert élnek a jogaikkal, akkor a zsidóknak ki kell állniuk, nem pedig meghátrálniuk.
Sok cionista kitartott amellett, hogy a zsidókat soha nem szabad hibáztatni az antiszemitizmus kiváltásáért vagy elfogadni ezt a vádat. A cionizmus nem okoz gyűlöletet vagy antiszemitizmust; viszont a nem zsidók és arabok teremtik az antiszemitizmust azzal, hogy nem fogadják el a zsidókat. A zsidógyűlölet mindig a nem zsidók és az arabok döntése, soha nem a zsidó nép hibája.
Sok cionista küzdött az ellen a gondolat ellen, hogy a zsidóknak vissza kell húzódniuk az antiszemitizmustól való félelemből. Azzal érveltek, hogy az antiszemitizmustól való félelem nem érv a cionizmus ellen, hanem a legvilágosabb bizonyítéka annak, hogy szükség van egy zsidó államra.
Sok cionista mélyen hitt abban, hogy a zsidóknak nem szabad „kiengesztelniük” ellenségeik gyűlöletét azzal, hogy elrejtik identitásukat és nem élnek a jogaikkal. A zsidóknak államra van szükségük ahhoz, hogy büszkén kiálljanak és jogaikat büszke zsidóként gyakorolják.
A zsidók közötti belső vita arról, hogy vajon a zsidóknak lesunyt fejjel kell-e rejtőzködniük és kushadniuk az antiszemitizmussal szemben, vagy egyenesen ki kell-e állniuk, büszkén szembeszállniuk a gyűlölködőkkel, és kikiáltaniuk egy független zsidó államot, évtizedeken át alakította a cionizmust.
A szerző
