Kétség sem fér hozzá, hogy a Hamasz 2023 október 7-i támadása fordulópontot jelentett az izraeli-palesztin viszonyban: a terroristák olyan nagyságrendű tömeggyilkosságot követtek el, amit a zsidó állam már nem tudott a szokásos módon kezelni. A több, mint 270, hidegvérrel lemészárolt bulizó fiatalhoz, és a határ menti kibucokban meggyilkolt lakosokhoz, összesen mintegy 1200 áldozathoz járult még 225 elrabolt túsz is, akiknek valószínűleg már több mint a fele halott. A még életben lévők szabadon bocsátása fejében a hamaszosok irreális engedményeket akartak kicsikarni Izraeltől: a Cahal teljes kivonulását követelték, és azt, hogy rémuralmukat nemzetközi támogatással továbbra is fenntartva akkor gyilkolhassanak zsidókat, amikor nekik tetszik. Ez Izrael számára teljesen elfogadhatatlan volt. Világossá vált, hogy Gázában semmi sem mehet tovább úgy, ahogy 2005 augusztusa után, amikor Ariel Saron miniszterelnök és kormánya, engedve a hazai és a nemzetközi politikai nyomásnak, egyszerűen sorsára hagyta a gázai övezet 365 négyzetkilométeres területét, több, mint kétmillió lakosával együtt. Valahogy úgy, ahogy Joe Biden amerikai elnök tette Afganisztánban.
Az előttünk álló esztendőben, 2025-ben remélhetőleg két irányban is fontos lépésekre kerülhet sor a tartós rendezés felé: Ukrajnában és a Közel-Keleten. Mind a két regionális válság rendezését az Egyesült Államoktól, illetve a Donald Trump vezette republikánus kormányzattól várja a világ közvéleménye. Persze azt, hogy a megválasztott, új amerikai elnök milyen konkrét tervek megvalósítására törekszik, egyelőre homály fedi. Egy biztos: a gázai övezetben fogva tartott izraeli (és amerikai) túszok kiszabadítása elsőbbséget élvez, ezt Trump már most, a beiktatása előtt hat héttel nyilvánvalóvá tette. Közösségi oldalán közzétett üzenetében december elején azt írta: ha a túszok nem nyerik vissza szabadságukat még 2025. január 20. előtt, akkor „pokoli árat kell fizetniük azoknak, akik az emberiesség elleni atrocitásokat elkövették”. Hozzátette, hogy ha addig nem sikerül megállapodni a túszok szabadon bocsátásában, akkor „azokat, akiket felelősség terhel, keményebb csapás éri majd, mint bármikor az Egyesült Államok hosszú és mesés történetében”.
Figyelembe kell azonban venni a gázai övezet lakosságának speciális helyzetét, továbbá a „palesztin kérdés” sajátosságait. Ennek alapján állíthatjuk, hogy a rendkívül sűrűn lakott területen a legkorszerűbb amerikai csapásmérő eszközök alkalmazásával sem lehet garantálni a még életben lévő túszok épségben történő kiszabadítását, különös tekintettel a nemzetközi közvéleményre, mely automatikusan a „gyengébb fél” – esetünkben a palesztinok – oldalára áll, még ebben az esetben is.
Továbbá: az USA és Izrael harmonikus együttműködése, a legkorszerűbb fegyverek bevetése esetén is nehéz megoldást találni arra a problémára, hogy a palesztinok támogatják a Hamaszt, rokonszenveznek a túszejtőkkel. Volt olyan túsz, akit arab ENSZ-alkalmazottak, illetve UNRWA-tanárok tartottak fogva a Hamasz vagy más radikális iszlamista szervezetek megbízásából. Erről valószínűleg nemcsak a szomszédok, de a közelben lakók is tudtak. De eszük ágában sem volt értesíteni az izraeli hatóságokat, pedig volt rá lehetőségük, hogy kapcsolatba lépjenek velük. Hányan tudhatnak a helyiek közül arról, hogy pontosan hol van az a föld alatti börtön, ahol az izraeli túszok raboskodnak?
A gázai övezet városai (Rafah, Khan Junisz, Dayr al Balah, Gáza) sok tekintetben hasonlítanak Brüsszel többségében arabok lakta városrészéhez, Mollenbeekhez. Ez arról híresült el, hogy hónapokon át itt rejtőzött Salah Abdeslam, a párizsi Bataclan koncerterem és a Stade de France elleni terrorista merényletek kitervelője és megszervezője. Ismeretes, hogy az 2015 november 13-i párizsi dzsihadista terrortámadás fő felelőse nem robbantotta fel magát a társaihoz hasonlóan, hanem Belgiumba, a Molenbeek negyedbe menekült. Itt csak 2016 március 18-án fogta el a belga antiterrorista kommandó, nem messze szülei házától, ahol addig rejtőzködött. A párizsi bíróság által életfogytiglannal sújtott Abdeslamnak legalább négy bújtatóját ítélték el hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. De ha jól meggondoljuk, sokkal többen lehettek, akik tudtak arról, hogy ott tartózkodik, hiszen a fényképe heteken, hónapokon át szerepelt a televízióban, az újságokban. Mégsem „adta fel senki”, és ha nem is értett egyet az általa elkövetett tömeggyilkossággal, mégsem működött együtt azoknak az országoknak (Franciaország, Belgium) a hatóságaival, melyeknek Abdeslamhoz hasonlóan az állampolgára volt.
Az Abdeslam által megszervezett terrorakcióban 130 embert gyilkoltak meg (ebből 90-et a párizsi Bataclanban), ez tehát az áldozatok számát tekintve elmarad az 2023 október 7-i, izraeli mészárlásoktól. De az alapképlet, hogy t.i. a dzsihadista terroristák az iszlám híveinek támogatását élvezik, Nyugat-Európában is tapasztalható, ugyanúgy, mint a gázai övezetben. Gondoljuk csak meg: Abdeslam és társai piti bűnözőként kezdték pályájukat, majd a börtönökben radikalizálódtak, annak ellenére, hogy szocializációjuk során a tanáraik igyekeztek meggyőzni őket az őket befogadó, állampolgárrá tevő ország értékeinek tiszteletéről. Mit lehet várni azoktól a gázai palesztinoktól, akik mintegy az „anyatejjel együtt” szívták magukba Izrael és a zsidók gyűlöletét, és erre oktatták őket az iskolában is?
A túszok kiszabadítása – melyre 2025. január 20-a után mindenképpen sor kerül, bár sajnos, az akció sikere kétséges – sordöntő lépés lesz azon az úton, melyről nem tudjuk pontosan, hová vezet. Azt lehetett hinni, hogy miután az izraeli hadsereg ártalmatlanná tette a Hamasz Gázában tevékenykedő, a 2023. október 7-i támadást kitervelő és megszervező vezéreit, Jahja Szinvárt és Mohammed Deifet (bár csak az előbbi holttestét sikerült azonosítani), a vezetés nélkül maradt terroristák, akik elvesztették a kapcsolatot külföldi központjukkal, hajlanak majd a tárgyalásos megoldásra. Ennek azonban mindeddig semmi nyoma, annak ellenére sem, hogy az élve átadott túszokért Izrael és izraeli és külföldi mecénások óriási összegek kifizetését helyezték kilátásba, és Izrael garantálná, hogy a magukat megadó terroristák szabadon külföldre távozhatnak.
De a Közel-Kelet nem az a hely, ahol a racionalitás legyőzi az irracionális érzelmeket és indulatokat. Legalábbis a palesztinok soha nem voltak képesek felismerni a saját érdekeiket, s szinte minden esetben a lehető legrosszabb, egyenesen katasztrofális döntéseket hozták. Ennek tudatában lehetetlen elvárni Izraeltől, hogy konkrét terveket dolgozzon ki a helyzet rendezésére, és nyilatkozzon arról, pontosan miféle autonómiát, illetve közigazgatást tervez bevezetni a gázai övezetben, azok után, hogy a Hamaszt felszámolta.
Hiszen egyelőre még azt sem tudni, hogy kik és mire fogják majd oktatni az újjáépülő iskolákban a palesztin gyerekeket? Lehet-e majd olyan arab tanárokat találni, akik nem az a zsidók iránti gyűlölet továbbadását tekintik legfőbb feladatuknak? És hogyan lehet „átállítani” a békés, polgári életre azoknak a szakképzetlen fiataloknak a tízezreit, akik egész addigi életükben csak a háborút látták maguk körül, és legfőbb céljuknak azt tekintették, hogy a „hitetlenek” elleni harcban sahidok, az iszlám mártírhalált halt hősei legyenek?
A gázai övezetben a háború óriási pusztítást végzett, az épületek nagy része romhalmazzá vált, miközben a lakosság életét az izraeli hadsereg igyekezett megkímélni. Ugyanakkor a terület fejlesztésében óriási gazdasági lehetőségek rejlenek. Elég, ha az idegenforgalomra gondolunk: itt, a Földközi-tenger partján lehetne létrehozni a második Dubait vagy Szingapúrt. Azután, hogy a Hamasz nyomait eltakarítják, remélhető, hogy az Arab (Perzsa) öböl befektetői fantáziát látnak majd az újjáépítésben, és talán a konzervatív monarchiák az Izraellel kötött Ábrahám-egyezmény keretében gondoskodnak a rend fenntartásáról, és a közigazgatás megszervezéséről is.
Sok minden lehetséges, talán még a „kétállami megoldás” valamilyen formája is, mely kizárja a palesztinok részéről az erőszak alkalmazását. És ha már a jövő körvonalai kibontakoznak (erre leghamarabb évtizedes távlatban kerülhet sor), talán az izraeli baloldal, továbbá az ENSZ és az Európai Unió is kegyeskedik majd áldását adni a rendezésre, amit addig minden lehető eszközzel igyekezett megakadályozni.
A szerző
