Az újraindított Páva utcai zsidó élet meghatározó alakja volt, később Svájc fővárosának és tartományának, Bernnek volt tartományi rabbija. Lovászpatonai és győri zsidók leszármazottja, nagy idők tanúja. Az idén 71 éves Polnauer Sándor Dávid főrabbival Végső István történész, a Gettóélet ’44 szerzője beszélgetett.
Vidékről származik, de vallásos családból. Mely településről származnak az ősei, mit lehet róluk tudni, mi volt a foglalkozásuk, hivatásuk?
Egyetlen nagyszülőmet sem ismertem, édesanyám egész győri családját szüleit, testvérét deportálták. Édesanyámon kívül az ő nagybátyja maradt életben, de akit már nem ismertem, mert túl kicsi voltam akkor. Győriek voltak. Tehát anyai ágon elpusztították az anyukám anyját, apját, testvérét, illetve az egész Náthán és Müncz családot: nagybácsikat, testvéreket, mindenkit. Apukája samesz volt a templomban, lehet, hogy a közeli Pozsonyból származott. Egy kis lakásban éltek, és tartották a szombatot. De ezt is mástól tudtam meg. Anyu szerint sok nagynénije, nagybácsija és unokatestvére volt, legalább negyvenen a tágabb családban. Anyám egyedül élte túl a vészkorszakot. Ez annyira fájt neki, hogy elpusztították őket és ő kényszermunkán volt, hogy nem is akart róla beszélni soha. Inkább hallgassunk róla. Érdekes módon édesapám testvérei mind az öten életben maradtak a holokausztban. Távolabbi őseim foglalkozásáról, sorsáról nem tudok szinte semmit. Valahonnan Morvaországból jöhettek Lovászpatonára.
Egyszer egy tanárom Polnauer Lipótnak nevezett. Nem tudtam, de a dédnagyapámat hívták így. Üzlet nélküli árus volt. “Mesés” idők voltak. A régi zsidók a faluban vallásos kisebbség voltak, de nem voltak népszerűtlenek. Ezer mese van erről, hogy János bácsi szombat délelőtt megy hozzájuk pálinkát inni, és a zsidó éppen imádkozik. Erről született egy dal, az ima dallamára beszél a vevővel: „János bácsi, János bácsi, nem megmondtam, hogy ne jöjjön szombaton a boltba. A pénzt tegye az asztalra, a pálinka ott az ablakban wenajmár omén...”
Öt fia és két lánya volt. A legnagyobb fiú, aki egyedül kapott zsidó nevelést, mert a többiekre már nem volt pénz, a híres pápai jesivába járt, de aztán Jézus-hívő zsidó lett. Az apukám a második volt, 1902-ben született. A férfiak itt a munkaszolgálat alatt túlélték a Soát, de egy lánytestvérüket és családját, valamint két feleséget – ikrek voltak –, és egy féltestvéremet deportálták. Őrzöm emléküket, de mint második generációs áldozat, ez nekem nagyon nehezemre esik. Mindig feltépődnek a sebek, amiket nem a holokausztban szereztem, de az emlékező génekben örököltem.
Milyen volt vallásos zsidónak lenni a szocializmusban, a Kádár-korszakban? A közösségi médiában sok fotót, élményt megoszt. Fontos a nosztalgia?
Amikor engem körülmetéltek 1954-ben, nyolcnapos kor helyett egy hónapos korban, nagyon beteg lettem. Nagyobb baj, hogy annak a mohelnak nincs meg a könyve, így pontosan nem tudhattam meg a zsidó nevem sem. Az ifjúság, a gyerekkor emlékei mindenkinek fontosabbak, mint a későbbi évek. Édesanyám és édesapám oly mértékben sérültek voltak, hogy a zsidóságot és a holokausztot el akarták hallgatni előlünk. Mindezekről így a többi gyerektől értesültem, és nem kellemesen. Egyetlen zsidó család voltunk a faluban. Apámtól másodszor is elvették mindenét, be kellett adnia a TSZ-be. Egy árvíz által kiöntött házban laktunk, ez volt mindenünk. Apám beceneve „csendes” volt, tehát depressziós. Nem mehettünk sehová. Nálunk a Kádár-korszak már nem jelentett sokat, csakhogy ’56-ban bekiabáltak: Icig, nem jutsz Auschwitzig.
Mi nem voltunk vallásos zsidók. Egy faluban éltünk egyetlen zsidóként. Ez mindent elmond. A pápai Türr István Gimnáziumba jártam, itt hárman voltunk zsidók. Ezt mindenki tudta, de senki nem beszélt róla. Volt egy antiszemita fiú, akiből ismert publicista lett. Végül róla is kiderült, hogy zsidó – anélkül, hogy tudta volna. Ennyire nem lehetett a származásról, a zsidó múltról beszélni. Érettségi után nem vettek fel egyetemre. Az NDK-ba mentem dolgozni, egy vegyipari gyárba, Rathenowban laktam. Kiderült, hogy sok zsidógyűlölő munkatársam van, egész nap a háborúról beszéltek. Egyszer csak meghívtak sörözni Hitler születésnapja alkalmából. Nem is gondolták, hogy zsidó is lehetek. Ezek után inkább hazajöttem.
Pont 35 éve, 1990-ben kapta a főrabbi címet. Milyen út vezetett eddig? Mi a különbség egy rabbi és egy főrabbi tevékenysége között? Ez magyarországi speciális tisztségbeli elkülönítés, vagy van máshol is?
A televíziónál akartam elhelyezkedni, de azt javasolták, hogy menjek a Rabbiképzőbe, hogy legyen előbb diplomán. Scheiber Sándor főrabbi alapvetően meghatározta, meghatározza az életemet. Úgy hívott, hogy „Patona”, rögtön szimpatikussá vált. Én magam humorosnak tartom magam, értem a viccet. A rabbiképzőben sok ortodox hallgató volt, de nekem minden hátrányt be kellett hozni. Akkor tanultam meg olvasni a héber betűket, és közben jártam az órákra, ahol Bibliát fordítottak héberről magyarra. Más órák héberül hangzottak el, hogy a külföldi hallgatók is megértsék. Énnekem ez még borzasztó nehéz volt az elején. Gúnyoltak is rendesen. De aztán összeszedtem magamat, és két év múlva már Tórát olvastam. Többek között úgy, hogy három zsinagógába mentem, és olvastam Tórát. Egyrészt nem volt elég tóraolvasó, másrészt mert ott kijavítottak, így sokat tanultam ez alatt. A Rumbachban kezdtem nyolc órakor, a szemináriumba átmentem kilencre, utána pedig tizenegykor kezdődött a budai körzeti zsinagógában az imaidő. Minden alkalommal, télen-nyáron, ezt a körutat gyalog tettem meg.
A főrabbi kifejezés speciálisan magyar kifejezés, csak itt ismerik. Egy bizonyos rabbiságban eltöltött év után kapjuk, mint kitüntetést. Nem jelent felülrendeltséget. Itt kivételt képez az országos főrabbi és a budapesti főrabbi pozíció – ez most talán a rabbiság elnöke pozíció. Ők főnökök, de ez nem ősi tradíció, inkább egy import más vallásokból. A rabbik a hagyomány szerint valamennyien egyenrangúak, ellentétben a katolikus egyházzal, talán nem véletlenül. Több országban éltem, a struktúrák különbözőek, mindenhol egészen más.
Kik az Ön főrabbi, rabbi példaképei a hazai és a külhoni rabbik közül?
Sok példaképem van, különféle aspektusok szerint. Legfőbb példaképem Scheiber Sándor. Ő tett zsidóvá. Tanuló emberré. Emberi példát is mutatott nekem: egy zsidó tudós, egy rabbi a diktatúrában. Őt is üldözték. Sohasem értettem, hogy miért üldöznek itt minket, zsidókat. Mert mi nem voltunk államellenesek, sem cionisták. Mi itt éltünk és élni akartunk Magyarországon. Szerettük, szeretjük a magyar kultúrát. Nekünk egyáltalán semmi bajunk nincs az állammal, mint olyannal. Scheibert kifejezetten üldözték, mert ő osztotta el a kártérítési pénzeket, és azt ők, az Egyházügyi Hivatal maguk akarták eltenni. Nehéz idők voltak, megfigyeltek bennünket, aminek nem értettük az okát. Vannak tudományos példaképeim: pl. Heller Bernát, Róth Ernő. Emberi példaképeim közül a legfontosabb Schmelzer Imre, Sankt Gallen-i rabbi, aki megmutatta, hogy lehet kompromisszumokat kötni rabiként ebben a modern világban. Miközben ma másmilyen világban élünk, mint húsz évvel ezelőtt – mindig vannak konfliktusok.
Hogyan emlékszik vissza a Páva utcai zsidó közösség, a zsinagóga újraindulásának éveire? Milyen tapasztalattal gazdagodott ekkor, mint főrabbi?
A Páva utcai zsinagógában bevezettem az „ifjúsági rabbi” pozíciót. Sok kis hitközség már bezárt azóta, de példám útján ez a közösség még működik. Más hitközségek is, ahol dolgoztam valamilyen úton, az én hagyományaim alapján maradtak fenn. Akik szakítottak az én utammal, azok fennmaradásukért küzdenek, kevés sikerrel. Itt több módszer is van, de már nem működök rabbiként, hagyom a kérdés megoldását a következő generációra.
Miért éppen Svájc? Hogyan került oda rabbinak? Mi volt a tapasztalata? Mik voltak a legfontosabb különbségek egy svájci és egy magyar zsidó közösséget tekintve?
Miért éppen Svájc? Tulajdonképpen az egyetlen ország Európában, ahol fennmaradt a régi zsidóság. A zsidók olyanok voltak, mint a háború előtti magyar zsidók. Még találkoztam ilyenekkel a Rabbiképzőben. Bár traumatizált, de igazi idealista zsidók voltak. Akik vagyonukat a zsidó közösségre hagyták, akik számára az ingyenes munka a közösségért természetes volt. Ma minden üzlet és megélhetés. Ez a típus érdekes módon Izraelben létezik a nem vallásos emberek között – a hadseregért és a háborúban megsérültekért. Ennek egy ellenpontja az ortodoxia odatartozás-monopóliuma. Az egész világ a feje tetejére állt. Így is működik, csak ellenkező irányban.
Bernbe, Svájc fővárosába engem 2007-ben másodszor vettek volna fel. Az első ajánlatukat visszautasítottam, ami megdöbbentette őket. Megvizsgálták, hogy nem vagyok túl ortodox, nem vagyok túl reform és akkor felvettek volna elsőre. De hiába, én rabbi voltam és vagyok, „üvegzsebbel”. A fizetésemen felül nem vártam el semmilyen pénzt a híveimtől. Ha a fizetés nem látszott elégnek, nem fogadtam el soha állást. Másodszor már nem a hitközség fizetett, hanem az állam, mint a keresztény papokat. De Svájcban minden hitközség önálló és különböző is. Az én közösségem kicsi volt, háromszázhúsz fő, és az volt az egyik fő feladatom, hogy ennek a közösségnek növekednie kellett. Tehát nekem kellett betéréseket is csinálni, hogy jöjjenek új tagok. A mostani vezetője a svájci zsidóknak, a svájci Mazsihisznek a vezetője egy általam betérített zsidó. Végül 12 év után hazatértem.
Ön művészetkedvelő ember. A képzőművészet, zeneművészet terén is otthonosan mozog.
Művészetkedvelő, ez igaz. Az emberi tevékenység csúcsai előtt meghajtom a fejem. Zene, képzőművészet, irodalom, tudomány, bútorművészet számomra nagy tiszteletben állnak. A magyar művészet nagyjai is. Mert valami zsidó szempontból nem több, mint a magyar. József Attila vagy Örkény István egyformán a csúcson állnak. A Biblia-illusztrációk vagy Bruegel ugyanúgy. Bizet opera-áriái vagy Rosenblatt dalai, vagy az olasz, nápolyi dalok egyformán kedveltek számomra. Kár, hogy a zsidó művészet ismertlen az emberek előtt. Szeretném újra kezdeni az életemet és ezzel foglalkozni… Sajnos már elég késő. Létrehoztam egy alapítványt, az Örök Könyvtár Alapítványt, a feladatai közé tartozik a tradíciók megőrzése. Egyre kevesebben értik ezt, és így sok kulturális érték örökre elveszik. A zenében példaképeim Shai Abramson, az Izraeli Hadsereg főkántora, a magyar származású Netanel Hershtik vagy Shulem Lemmer. De egyszerű énekesek is, akik nem voltak kántorok, de vallásos tematikájú dalokat énekeltek, mint Chava Alberstein. A probléma, hogy egy alapítványt működtetni és egy műsort megírni – ez két különböző funkció. Főleg a technika ilyen mértékű rohanásában.
Részt vett a Lefkovicsék gyászolnak című film szakmai munkájában. Mik az Ön számára meghatározó filmalkotások, amik véleménye szerint jól mutatják be a zsidóság életmódját vagy történetét? Milyen élménye fűződik ezekhez?
Részt vettem. Természetesen a filmet nem én rendeztem. A zsidó film ma nemigen létezik. A zsidóság, mint tárgy rendkívül sokrétű. Írtam filmnovellákat és karcolatokat, mint Vadnay László a Hacsek és Sajót. Van zsidó humor és zsidó vicc. Ma egészen más, mint Kabos Gyula humora. De volt itt speciálisan magyar-zsidó humor, mint pl. Szőke Szakáll vagy Salamon Béla. Komlós János is egy speciális magyar-zsidó humort művelt. Az izraeli film maga speciális kategória.
Ön a zsidó ima kutatója is. Valóban nincs egyértelmű i-teni felszólítás arra, hogy imádkozniuk kell a zsidóknak? Pedig ez a vallásos szertartásaik, azok szakrális kultúrája szempontjából kiemelkedő.
A zsidó ima. Ez már egy zsidó tudományos fogalom. Másrészt egy szociológiai fogalom. Istenhez szólás. Egyértelmű: a Tórában erről szó sincs. A profétáknál az angyalok dicséretét vették példának. De ez egy egész beszélgetés témája lehet. Az ima érdekel zsidókat, keresztényeket egyaránt. Mikor hallgatja meg az Isten imáinkat, és kiét? És miért nem hallgatta meg a holokauszt idején az imákat? Nehéz kérdés. Annyira nagy ember nem vagyok, hogy ezt én meg tudjam válaszolni. Tudok emberekkel együtt gondolkodni ezen, és ugyanolyan szemmagaságban, mint partnereim, válaszokat értékelni.
Valóban új időszámítás kezdete 2023. október 7-e? Miért vádolják népirtással Izraelt?
Izraelnek van egy törvénye, és ők nem hajthatnak végre népirtást. És a hadseregnek is van törvénye. Minden egyes bombázás, belövés előtt felhívásokat tesznek, röpcédulákat küldenek, hogy hagyjátok el ezt a helyet. Nincsenek jó válaszok, de Gázát hagyni kell. Jó, hogy már béke van, és az utolsó túszok is hazatértek. Jelen pillanatban nehéz helyzetben van a kormány, mert a vallásos pártokból áll a koalíciója, akik visszautasítják a katonai szolgálatot. Tehát ez egy teljesen felemás helyzet. És a mostani miniszterelnököt sem lehet hasonlítani Golda Meirhez vagy Rabinhoz.
Hogyan látja a hazai vallásos zsidóság jelenlegi, jövőbeli helyzetét?
Úgy látom, hogy volt egy felívelő szakasz, de a COVID-pandémia kihúzta a szőnyeget alólunk. Addig tudtunk megfelelő létszámú közösségi összejöveteleket tartani, utána már nem jöttek össze. Most már csak enni jönnek az ima után. Ennek az egész szociális rendszernek a felépítése egy rendkívül nehéz folyamat. Nincsenek, vagy csak én nem látok olyan karizmatikus személyiségeket, mint Scheiber Sándor professzor volt. Akik ma vezetik a zsidóságot, nem gyűjtöttek annyi tapasztalatot, hogy ebben a helyzetben, ők tudják lábra állítani a mai zsidóságot. Ehhez sokat kell tanulni, ehhez kell sok tapasztalat. Nem lehet embereket csak kinevezni, és akkor azok csak ülnek a pozíciójukban. Itt a zsidóság minden nap asszimilálódik, s így elveszik a zsidóság számára. Egy másik része pedig elmegy az országból. Így nem lesz Magyarországon újra zsidó élet. Amit ma hallani, hogy nyugat-európai zsidók idejönnek, az nem a valóság. Nem akarnak tömegesen nyugat-európai zsidók ide menekülni, hanem inkább Amerikába vagy Ausztráliába mennek, mennének.
A szerző
