Vannak olyan cikkek, amelyeknek megírását korábban el sem tudta volna képzelni az ember. Gavriel Dov Barkai – nekem először Bácskai úr, később Gavriel, aztán simán Gabi – nekrológja egészen bizonyosan ilyen cikk. Gabi nem csak volt szomszédom, jeruzsálemi szállásadóm, idegenvezetőm, kutatásaimban és történészi írásaimban asszisztensem, tanácsadóm és szerkesztőm, s legvégül, egyetlen cikk erejéig a Kol Israel zsidó folyóiratban szerzőtársam volt, de a barátom is, akinek rengeteget köszönhettem szakmailag és emberileg egyaránt. Halálhíre megdöbbentett és megrázott, és a közösségi médiában záporozó kondoleálások a zsidó élet minden szegmenséből jól mutatják, hányan érzik magukat hasonlóan. Gabi tele volt élettel, amikor legutóbb találkoztunk Jeruzsálemben, büszkén újságolta, hogy milyen sokat sportol, soha nem volt jobb formában, és ez meg is látszott rajta. Egész egyszerűen hihetetlen, hogy már nincsen köztünk.
Gabi nem csak életvidám és jó humorú, de elképesztően művelt is volt. Talán nem vagyok egészen járatlan a zsidó történelemben, mégis minden alkalommal és szinte minden témában újat tudtam tőle hallani, tanulni. Beszélgetéseink során néhány perc után azon kaptam magamat, hogy papírt és tollat kell elővennem, vagy a telefonomon meg kell nyitnom a jegyzetfüzetet. Elképesztő tárháza volt a magyar-zsidó élettel, a cionizmussal, Izraellel – és persze Jeruzsálemmel – kapcsolatos anekdotáknak, részleteknek, történeteknek, melyeknek persze jelentős részét mesterétől, Deutsch Róberttől, Jidutól hallotta, kontinuitást képezve a már elment nagyok és napjaink között. Műveltségét, széles körű olvasottságát segítette, hogy remekül tudott nyelveken – a héber mellett angolul, németül, hollandul.
Gabi a Sólem Aléchemnek tulajdonított bon mot után úgy tartotta, hogy „schwer zu sein a jid”, vagyis „nehéz” – de még inkább macerás – dolog zsidónak lenni. Ezek a macerák őt nem zavarták, szigorúan kóser háztartásban élt a jeruzsálemi „zöld vonalon” túl, ahová 2013-ban költözött ki nejével. Mint bevallotta, első látásra beleszeretett a szent városba, és az ott töltött évek során minden zegzugát megismerte. Cionizmusa szerves része volt zsidóságának. „Úgy gondoltam, hogy zsidó emberként tisztességesebb dolog a Fennvalót nem azzal nyaggatni naponta többször is az imáinkban, hogy vigyen már minket vissza Cionba, hanem, ha már újra megengedte, hogy legyen ismét saját országunk, simán felszállni a repülőre és ott élni” – mondta nekem egyszer. Mikor megkérdeztem, miért pont Jeruzsálembe és miért nem inkább Tel-Avivba, tettetett szigorral rám nézett, és félig viccesen megkérdezte: „Tetszett már hallani Dávid királyról?”
Gabinak hatalmas szíve volt, kérni sem kellett, és már segített is. Kézirataimat többször átnézte, javította, megjegyzésekkel látta el – tapintatosan, de mindig precízen, az igazsághoz ragaszkodva. A turizmus az utóbbi években megcsappant Izraelben, mégsem engedte soha, hogy segítségét bármivel honoráljam, a pangást derűvel, kitartással viselte. Bár idegenvezetőként dolgozott, de kiválóan tudott írni és szerkeszteni is – mindig mondtam neki, hogy mennyire tehetséges, hogy képességeivel messze meghaladja a jobb magyar újságírók színvonalát is. Biztattam, hogy írjon, ami azt hiszem, jól esett neki, legalábbis a segítségemet kérte, hogy egyes írásait eljuttassa a megfelelő fórumokra. Évek óta szeretett volna írni a zsidó sajtóba is, voltaképpen néhány éve a legkiválóbb – és legélesebb – tanulmányt tette le az asztalra a magyar zsidóság mai helyzetéről. (Gabi 8 éven át a Bethlen téri zsinagóga vallási elöljárója volt). Talán nem csoda, hogy írása akkor asztalfiókba kényszerült. Nemrég ismét arra biztatott, keressek az írásnak közlési felületet, de ennek nem most jött el az ideje, noha a kéziratot gondosan megőriztem. Megtisztelő, hogy utolsó írását pár hete az én könyvemről közölhette a Kol Israel folyóirat. Mint akkor mondta, itt megjelenni „nagy kóved”. Egy interjút is adott nekem (talán egyetlen interjúját?) két évvel ezelőtt, a Mandinerbe. Szeretett volna többet írni, egyik levelét azzal zárta, hogy „üdv a grafomán haverodtól, Jeruzsálemből” – de több cikket sajnos már nem olvasunk tőle. „Halott keze nem fogja már a tollat, / béhunyt szeme nem lát több éjszakát. / Örök világosság, kibomló égi láng / röppen felé a földi füstön át.”
Az izraeli-magyar lapszerkesztő, Abádi Ervin egyszer azt írta Jesurun Elijahu rabbiról, hogy „nagyszívű egész-zsidó” volt. Ez a leírás remekül illik Gabira is. Alázattal, komolyan vette és vállalta zsidóságát, szerette Izrael földjét és Izrael Tóráját, ragaszkodott barátaihoz, és segített azokon, akik hozzá fordultak. Szörnyen fájó, hogy egy még ilyen sok értéket, lehetőséget tartogató élet annak derekán félbe szakadt. Hitetlenkedve olvastam újra sok évre visszanyúló levelezésünket, és nem tudom, kihez fogok fordulni a jövőben úgy, ahogyan Gabihoz fordulhattam, ha egy barát tanácsára volt szükségem. Hen ám levádád jiskón, „ez a nép magára maradt”.
Gabi alig két nappal halála előtt tanárát, mesterét – és névrokonát – búcsúztatta, és akkor így írt közösségimédia-oldalára: „Legyen bekötve a lelked az élők kötelékébe, Gabi Barkay!” S én sem kívánhatok mást, mint hogy legyen bekötve a lelked az élők kötelékébe, Gabi!
A szerző
