MIHEZ ELÉG AZ IRÁNI NÉPAKARAT?
Csodálatos cikkek születtek az utóbbi napokban az iráni tüntetésekről, a bátor nőkről, férfiakról, a szabadságról, a szabad akaratról, az önrendelkezésről, a demokráciáról, az ideológiai és vallásszabadságról. Meg, hogy drukkolunk Nektek! Free Iran!
De a valóság ennél komplikáltabb.
A legtöbb forradalom nem attól győz, hogy erős, hanem attól, hogy az állam gyenge. Leginkább azért, mert négy jelenség egyidőben üti fel a fejét. Az állam legitimációs válsággal küzd, összeomlik a gazdaság, megosztottá válik a politikai elit és meginog az erőszakszervezetek lojalitása.
Azonban, ha a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálat továbbra is egységes és lojális marad a fennálló rendszerhez, nincs esély a győzelemre! Akkor sincs, ha a forradalom csupán csak egy szűk csoport lázadása, mert könnyen izolálhatóvá válik. És akkor sincs, ha nincs külső nagyhatalmi támogatottsága.
A kutatások szerint azok a mozgalmak sikeresebbek, amelyek, nem egy szűk csoport ügyei, hanem különböző társadalmi rétegeket kötnek össze (diákok, munkások, középosztály, vallási vagy etnikai csoportok). Van koherens narratívája, célja, és van konkrét vezetője, aki a rezsim megbuktatása után képes létrehozni, kormányozni és tartósan megszilárdítani az új politikai rendet. E nélkül egy forradalom összeomlik és rövid időn belül polgárháborúba, visszarendeződésbe vagy katonai diktatúrába torkollik.
Én az utóbbira tippelnék.
Érdekes módon pont Iránban hajtották végre a világtörténelem legtökéletesebb forradalmát. Nézzük meg miért volt sikeres 1979-ben Khomeini?
1, Mert a sah állama legitimációs válsággal küzdött, a lakosság nagy része nem hitt többé se Pahlavinak se a rendszerének.
2, Khomeini narratívája eleinte egyszerre volt vallási, politikai és populáris, ezért egyedülállóan széles ellenzéki koalíciót tudott létrehozni. A vallásos alsó- és középosztályt, a bazári kereskedőket, a diákokat, értelmiségieket, baloldali csoportokat, a nacionalistákat éppúgy meg tudta szólítani, mint a nemzeti kisebbségeket.
3, A sah elvesztette az erőszakszervezetek feletti kontrollt. 1978 és 1979 között a hadsereg demoralizálódott, a katonák egy része nem volt hajlandó tömegre lőni, az elit megosztottá vált.
4, A rivális ellenzéki csoportok gyengék voltak. Ezzel szemben a síita papság országos hálózattal rendelkezett (mecsetek, hitszónokok), legitimitást élvezett vidéken és a városokban egyaránt ezért gyorsan tudott mozgósítani.
5, Khomeini a győzelem után gyorsabban konszolidált, mint bárki más. Népszavazással legitimálta a hatalmát, létrehozta a Forradalmi Gárdát, majd fokozatosan kiszorította, likvidálta a szövetségeseit és ellenfeleit.
6, És ami a legfontosabb az USA nem vállalt semmiféle nyílt katonai mentőakciót Irán/a sah megmentésére.
Ezek után pedig három kérdés merül fel.
1: A most Iránban zajló társadalmi megmozdulás mennyire szervezett?
2: Van-e olyan erős, hogy az Egyesült Államoknak „megérje” beállni mögé?
3: Mennyire egységes a Forradalmi Gárda?
Szerintem ennyit önmagában a szabad akaratról.
A szerző
