A Zsidó Szemle nevű cionista lap 1925. május 15-én – éppen száz éve – arról írt, hogy a fővárosi közgyűlési választásokon két liberális politikus is megmérette magát: a neológ hitközségi életből ismert – és anticionista – Sándor Pál és Vázsonyi Vilmos is. A lap arra mutatott rá, hogy bár a politikusok jót akartak, de a többségi társadalom soraiban továbbra is zsidó vezetőkként tekintettek rájuk. Alább a cikk részletei, melyet Ungár Béla ügyvéd, a Zsidó Szemle szerkesztője, a Magyar Cionista Szövetség titkára írt.
„A sajtó, és pedig úgy a liberális, mint az antiszemita lapi, terjedelmesen közlik a zsidóvédő és zsidótámadó beszédeket, kommentárokkal kísérik azokat, és hosszú idő múltán ismét azon szerencsében van részünk, hogy cikkek, sőt vezércikkek témájául szolgálunk a nagy napilapok számára. Talán örülnünk kellene, hogy ennyien és ennyire szívükön viselik a mi sorsunkat, hogy ilyen sokat törődnek velünk és bárha a bennünket ért jogtalanságok és igazságtalanságok megszüntetésének hangoztatásával látszat szerint a mi érdekünkben folytatnak nemes versengést, mi mégis köszönettel és illő tisztelettel mindegyik fél meggyőződésének megbecsülése mellett és jóhiszeműségük kétségbevonása nélkül a zsidó védelemnek ezt a módját visszautasítjuk.
Nem tapsolunk Sándor Pálnak, és nem ujjongunk Vázsonyi Vilmos beszédén sem. Sőt, éppen ennek a két politikusnak a magatartása az, ami bennünket aggaszt. (…) Mert hiába hirdet Vázsonyi demokráciát, hiába tiltakozik minden szónoki képességével az ellen, mintha ő zsidó politikát akarna csinálni, avagy pláne zsidó diktatúrára törekedne, mi mindezt kétséggel koncedáljuk, elhisszük, úgy, mint ahogy elhiszi ezt minden zsidó, ámde mi haszna, ha az ő közszereplését a túloldalról mégis csak a zsidóság terhére könyvelik el, és az ő cselekedeteiért, mint ahogy a zsidó politikusok minden cselekedeteiért, mégis csak az egész zsidóságot teszik felelőssé? Ez szomorú, de való tény. És ezen a tényen még az sem változtat, ha minden joggal aljas rágalmazóknak minősítjük azokat, kik a »véletlenül zsidónak született« politikusok üdvös cselekedeteiről megfeledkezve, vagy azokat elhallgatva, elhibázott lépéseik ódiumát az egész zsidóság fejére hárítják. Politikusoknak pedig illik és tudni is kell a tényekkel számolni.”
És a tény az, hogy „az egész zsidóság rovására írják Pogány és Szamuelly cselekedeteit, csak azért, mert ezek »véletlenül zsidónak születtek«. Távol sem akarjuk mindezzel azt mondani, hogy a zsidóság politikai jogaival ne éljen, vagy pláne senki se vonja le fejtegetésünkből azt a konzekvenciát, hogy mi kvázi az antiszemiták utasítása szerint igazodjunk.”
De mi, cionisták „nem csak a templomban és nem csak a születés véletlenénél fogva vagyunk zsidók, de azok vagyunk minden csepp vérünkben, minden idegszálunkkal, mindig és mindenütt. Mi, akik borzadva gondolunk vissza az 1919-es eseményekre, a zsidóság és a társadalmi béke érdekében valónak találjuk, hogy zsidók a politikában lehetőleg ne legyenek nagyon hangosak. Ne akarjanak mindenkit túllicitálni és túlkiabálni, mert ez nem válik egészségére még azoknak sem, akik úgy vélik, hogy csak véletlenül születtek – az ő és a mi szerencsétlenségünkre – zsidóknak. Igyekezzenek békén, csendben és egyetértésben dolgozni és munkálkodni a hazaszeretetben, de ne idézzék fel hangos lármájukkal az ellenségeink dühét és haragját.”
A szerző
