Joshua Hoffman írásának fordítása a Future of Jewish oldalról
A „magányos katonák” jelensége megelőzte a modern Izrael Államot. Ma az országban becslések szerint 7000-en élnek.
Amikor a héten Edan Alexandert több mint 580 nap Hamász-rabság után szabadon engedték, a hír messze Izrael határain túl is visszhangot keltett.
Az Izraelben született és New Jerseyben nevelkedett Alexander önként tért vissza szülőhazájába, hogy „magányos katonaként” (héberül chajal boded) jelentkezzen az Izraeli Védelmi Erőkbe (IDF) – ez a kifejezés azoknak van fenntartva, akik a hadseregben szolgálnak, és nincs közvetlen családtagjuk az országban.
Története szívszorító és egyben hősies: Edant október 7-én rabolták el egy Kisszufimban lévő előőrsről. Úgy döntött, hogy lemond a hétvégi szabadságáról, hogy a bázison maradhasson szolgálatban. Nem az egyetlen volt, aki ilyen áldozatot hozott.
Alexander része egy egyre terjedő és figyelemre méltó jelenségnek az izraeli társadalomban – amely az október 7-i mészárlás után csak felerősödött: fiatal férfiak és nők, sokan a zsidó diaszpórából, hátrahagyják kényelmes és biztonságos életüket, hogy csatlakozzanak az IDF-hez, nem személyes haszonszerzésből, hanem elvből, az identitás és a cél átéléséből.
A „magányos katonák” jelensége már a modern Izrael Állam előtt is létezett. Külföldi zsidó önkéntesek, köztük holokauszt-túlélők és idealista cionisták, az államalapítás előtti milíciákban, majd később az IDF-ben fogtak fegyvert Izrael 1948-as függetlenségi háborúja során.
Az akkor machalnikimként (a Mitnadvej Huc La’Arec, „külföldről érkezett önkéntesek” kifejezésből) ismert férfiak közül sokan az Egyesült Államokból, Kanadából és Dél-Afrikából származó második világháborús veteránok voltak, akik a modern Izrael Állam létrehozását erkölcsi kötelességnek és személyes küldetésnek tekintették.
Közülük az egyik leghíresebb Mickey Marcus, az amerikai hadsereg ezredese volt, aki közel 2000 év után lett újra Izrael tábornoka. Ejtőernyővel ugrott le Normandiába a szövetséges erőkkel, segített kidolgozni a náci Németország kapitulációs feltételeit, majd – miután látta az új zsidó államot fenyegető veszélyeket – önként jelentkezett az IDF-be.
Marcus fontos szerepet játszott Izrael korai katonaságának megszervezésében, és az 1948-as háborúban harcolva halt meg. A New York-i West Pointban, az Egyesült Államok Katonai Akadémiáján van eltemetve, az egyetlen amerikaiként, aki idegen zászló alatt harcolva halt meg.
Michael Levin, az IDF Philadelphiában született ejtőernyős katonája az egyik legikonikusabb „magányos katona” az izraeli emlékezetben. Levin Izraelbe költözött, belépett az IDF-be. Szabadságon volt, hogy meglátogassa családját az Egyesült Államokban, amikor 2006-ban kitört a második libanoni háború.
Habozás nélkül visszatért Izraelbe, hogy csatlakozzon az egységéhez. 22 éves korában, Dél-Libanonban esett el a harcokban. Temetésén több ezer izraeli vett részt, akik soha nem találkoztak vele, de megértették, mit képviselt. Ma a jeruzsálemi Magányos Katona Központ az ő nevét viseli, és több ezer olyan katonát lát el, akik hozzá hasonlóan közvetlen családtagok nélkül szolgálnak az országban.
A Londonban született és Manchesterben nevelkedett Benji Hillman Izraelbe költözött, és az IDF elit Egoz felderítő egységének tisztje lett. 2006-ban, a második libanoni háborúban harcolva esett el, néhány nappal az esküvője után.
Benji ismert volt vezetői képességéről, szerénységéről és erkölcsi tisztaságáról. Emlékére Ra’ananában megalapították a Habajit Sel Benji („Benji otthona”) nevű szervezetet, amely a harci egységekben szolgáló „magányos katonák” számára biztosít lakhatást, útmutatást és meleg közösséget – megvalósítva ezzel Benji álmát, hogy otthont teremtsen azoknak, akik család nélkül szolgálnak a közelben.
A Los Angeles-i Max Steinberg az elit Golani dandár tagja volt, és nem tervezte, hogy Izraelbe költözik, míg egy izraeli út meg nem változtatta az életét. Az utazás után Izraelbe költözött, megtanult héberül, és belépett a hadseregbe. A 2014-es Erős Szikla hadművelet során, Gázában halt meg. Temetésén több mint 30 000 ember vett részt a Herzl-hegyen, ami annak tanújeléül, hogy a „magányos katonák” hogyan váltak Izrael nagy családjának részévé.
Sean Carmeli, a Texasból jött magányos katonának, aki szintén az Erős Szikla hadművelet során halt meg, csak néhány rokona volt Izraelben. Aggódva amiatt, hogy a temetésén kevesen vesznek majd részt, a Maccabi Haifa futballcsapat (amelynek elkötelezett szurkolója volt) szurkolói felhívást tettek közzé az interneten. Több mint 20 000 ember jelent meg. Nem azért jöttek el, mert ismerték Seant, hanem mert tudták, hogy mit képviselt.
Idővel a „magányos katona” fogalma hivatalos státusszá nőtte ki magát az IDF-en belül. Ma a kifejezés mindazokra vonatkozik, akik családi támogatás nélkül szolgálnak Izraelben, legyen szó új bevándorlókról, külföldi önkéntesekről vagy a családjuktól elidegenedett, született izraeliekről – beleértve sokakat, akik a katonai szolgálatot ellenző ultraortodox közösségekben nőttek fel. Nem az köti össze őket, hogy honnan jöttek, hanem az, amiért harcolnak.
Az október 7-i mészárlás óta, amikor a Hamász terroristái több mint 1200 izraelit mészároltak le és több mint 250-et (köztük Edan Alexandert) raboltak el, a zsidósághoz tartozás jelentése sok fiatal zsidó számára világszerte megváltozott. A diaszpórában megnőtt a cionizmusellenesség és sok esetben az alig leplezett antiszemitizmus. Sokakban ez nem a félelem, hanem a bátorság magját vetette el.
E nap nyomán megugrott a „magányos katonák” jelentkezése. Az IDF friss adatai szerint a 2025 március-áprilisi toborzási időszakban több mint 1110 új bevándorló vonult be – ez 11 százalékos növekedés 2024-hez képest, és 26 százalékos növekedés 2023-hoz képest.
Az újoncok 61 százaléka férfi, 39 százaléka pedig nő. Bár nem mindegyikük „magányos katona”, jelentős részük külföldről érkezett fiatal zsidó, akinek nincs családja Izraelben, leginkább az Egyesült Államokból, Oroszországból és Etiópiából.
Max Steinberg Israel Leaders | Max élettörténete
Max Steinberg a parancsnokával 2012-ben (fotó: Max Steinberg Israel Leaders)
Ma Izraelben mintegy 7000 „magányos katona” él. Nagyjából a fele külföldi születésű önkéntes, mint Edan Alexander. A többiek szülői támogatás nélkül maradt izraeli állampolgárok, ami arra emlékeztet, hogy a szolgálatban a magányosság nem csak földrajzi, hanem érzelmi jellegű is lehet.
A „magányos katonák” az izraeli hadseregben az ideológiai szempontból legmotiváltabbak közé tartoznak. Ellentétben a szolgálat nemzeti ethoszába beleszületett sorköteles izraeliekkel, sok magányos katona annak ellenére választja az IDF-et, hogy nincs rá kötelezettsége. Hátrahagyják barátaikat, kényelmüket és néha ígéretes karrierjüket. Olyan országba érkeznek, ahol a nyelv ismeretlen, a kultúra pörgős, a bürokrácia pedig, nos, izraeli.
És mégis jönnek. És szolgálnak. És maradnak.
A „magányos katonák” gyakran elit harci egységekbe kerülnek, ahol a fizikai és érzelmi kihívások még nagyobbak. Egymásra és önkéntesek által működtetett szervezetekre támaszkodnak, amelyek lakással, sábeszi étkezéssel és csomagokkal támogatják őket. Bár hivatalosan az IDF-be tagozódtak be, Izrael erkölcsi képzeletének szívébe is beágyazódtak. A magányos katonákat a zsidó szolidaritás és a zsidó hazához való globális kapcsolat élő bizonyítékaként tartják számon.
Hatásuk nem ér véget a kötelező szolgálatukkal. Sokan Izraelben maradnak, és tartalékosként folytatják a szolgálatot. Az október 7. óta eltelt hónapokban több mint 300 000 tartalékost hívtak be – köztük több ezer volt „magányos katonát”, akik ma már az izraeli társadalom, vállalkozások és családok részesei.
Annak ellenére, hogy Izraelben család nélkül szolgálnak, a „magányos katonákat” az izraeli nemzeti család részeként fogadják. Az izraeli társadalom különösen nagyra becsüli a „magányos katonákat”, nemcsak áldozatvállalásukért, hanem azért is, mert szolgálatukat gyakran ők választották, nem pedig megkövetelték tőlük.
A zsidó ünnepeken, amikor a legtöbb katona hazatér, a „magányos katonákat” idegenek meghívják otthonukba, akik gyorsan családtaggá válnak. Az önkéntesek péntek esti vacsorákat, születésnapi ünnepségeket és támogatói kört szerveznek, hogy soha ne maradjanak magukra. Nem ritka, hogy izraeliek azt mondják: „A gyerekeim azért szolgálnak, mert muszáj. A magányos katonák azért szolgálnak, mert ezt akarják”.
Sok szempontból a „magányos katonák” az izraeli társadalom egyik legbecsesebb szimbólumává váltak: élő emlékeztetőül szolgálnak arra, hogy a zsidó nép és a zsidó haza közötti kötelék túlmutat a földrajzon, a kényelmen és a vérvonalakon.
A magányos katonáknak gyakran egyedülálló kihívásokkal kell szembenézniük: idegen nyelven kell eligazodniuk a katonai szolgálatban, a közvetlen családtagok nélkül kell megtartaniuk az ünnepeket, és kisebb biztonsági hálóval kell elviselniük a fizikai és érzelmi megterhelést. Jelenlétük azonban nem marginális, hanem központi jelentőségű.
Ott vannak az elit harci egységekben, a hírszerző részlegekben és a kibervédelmi csapatokban. És egyre inkább úgy tekintenek rájuk, mint akik a cionizmus legtisztább változatát testesítik meg, amit nem örököltek, hanem választottak.
Támogatást kapnak az államtól és a civil társadalomtól – beleértve a lakértámogatást, gondozási csomagokat és mentorprogramokat –, de amit gyakran leginkább kapnak, az a tisztelet. A „magányos katonákat” az egész izraeli társadalom a csendes hősiesség alakjaiként csodálja. Amikor elesnek, az egész nemzet gyászolja őket. Amikor szolgálnak, alapvető dologra emlékeztetik Izraelt: arra, hogy zsidónak lenni nem csupán születési jog, hanem kötelék.
A „magányos katona” története több katonai mesénél. Ez spirituális és kulturális történet, amely mélyen gyökerezik a zsidó értékekben és a kollektív emlékezetben. Amikor a szolgálatot választják, a „magányos katonák” megélik az ősi zsidó tanítást: Kol Jiszráél arevim zeh bazeh – „Minden zsidó felelős egymásért”.
Ez a gondolat évezredek óta meghatározza a zsidó ellenállóképességet: a zsidó nép egy test, és amikor egy része szenved, az egésznek kell reagálnia.
A „magányos katonák” az alija ősi fogalmát is megtestesítik – az Izrael földjére való fizikai és szellemi visszatérés felfelé vezető útját. Szolgálatuk a szövetségi felelősségvállalás aktusa, modernkori tanúságtétel arról, hogy a zsidó identitást nem elrejteni vagy passzívan örökölni kell, hanem meg kell élni, küzdeni kell érte és építeni.
Egy olyan korban, amikor a világ oly nagy része megkérdőjelezi vagy elítéli a zsidó szuverenitás gondolatát, a „magányos katonák” kiállnak és azt mondják: „Nemcsak hiszek Izraelben, hanem hajlandó vagyok mindent feláldozni érte”.
Edan Alexander és számtalan más „magányos katona” története nem csupán bátor katonák története; ez a zsidó ellenállóképesség és összetartozás története. Kiszabadulása az öröm pillanata, de egyben emlékeztető is a zsidó szabadság árára és azokra az emberekre, akik ennek terhét büszkeséggel viselik.
Egy olyan világban, amely egyre ellenségesebb a látható zsidó identitással szemben, a „magányos katona” a bujkálás ellentétét képviseli. Ez nyilvános kiállás: zsidó vagyok, és a népem mellett állok – nemcsak lélekben, hanem egyenruhában is.
Akár Brooklynban, akár Melbourne-ben vagy Be’er Sevában született, a „magányos katonát” nem a család hiánya, hanem valami nagyobb dolog jelenléte határozza meg: a küldetés, a néphez tartozás tudata és a rendíthetetlen hit abban, hogy a zsidó túlélés nem adott, hanem felelősség.
Ebben az értelemben minden „magányos katona” soha nincs igazán egyedül.
A szerző
