Ahhoz, hogy megértsük az Irán és Izrael közötti ellenséges mai viszony mélységét, először fel kell idéznünk egy elfeledett barátság történetét. Három évtizeden át – Izrael Állam 1948-as megalakulásától az 1979-es iráni forradalomig – a két nemzet között partneri viszony állt fent. Ezt az időszakot szoros stratégiai összehangoltság, kiterjedt gazdasági és titkosszolgálati kapcsolatok jellemezték. A jó viszony az izraeli úgynevezett „periféria-doktrínán” alapult: a Közel-Keleten a nem arab államokkal és kisebbségekkel keresték a szövetséget az ellenséges arab tengerben.
Az 1948 utáni Közel-Keleten mindkét nem arab állam a Nasszer elnök vezette szélsőséges pánarab nacionalizmus harapófogójába került. A másik veszélyt a szovjet expanziós politika jelentette. Molotov külügyminiszter még 1942-ben kijelentette, hogy Bakutól délre minden terület a szovjet befolyási övezet része, s az idő múlásával ez a nézet nem veszített erejéből. Még akkor sem, mikor Mohammed Reza Pahlavit amerikai és brit szövetségesei segítették vissza a hatalomba 1953-ban. A fenyegetések egybeesése erőteljes stratégiai logikát teremtett az együttműködés számára. Az Izrael első miniszterelnöke, David Ben-Gurion által megfogalmazott doktrína célja az volt, hogy az arab diplomáciai és katonai blokádot megtörje azáltal, hogy szövetségeket köt a régió perifériáján fekvő nem arab államokkal: Iránnal, Törökországgal és Etiópiával.
Irán, Pahlavi sah uralkodása alatt, e stratégia kulcsfontosságú pillérévé vált. 1950-ben Irán – Törökország után – a második muszlim többségű ország lett, amely de facto elismerte Izrael Államot. E lépés hatalmas diplomáciai jelentőséggel bírt Izrael számára, mivel megtörte elszigeteltségét, és a gyakorlatba ültette a periféria koncepcióját. Bár a kapcsolatot gyakran titokban tartották, hogy ne fokozzák a feszültséget Irán arab szomszédjaival, mégis jelentős volt. A két ország diplomáciai kapcsolatot létesített, és az 1970-es évekre követeket cserélt. Ezt a stratégiai partnerséget titkos paktumok is megerősítették, legfőképpen az 1958-as „Trident” megállapodás, amely Irán, Izrael és Törökország közötti hírszerzési szövetséget alapozta meg, fő céljaként a szovjet és egyiptomi befolyás ellensúlyozását jelölve ki. Nemcsak Ben-Gurion, de Menáhém Begín, Mose Dajan és Jichak Rabin is megfordultak Teheránban, hogy egyeztessenek iráni kollégáikkal a térséget érintő közös kérdésekről. Irán vált Izrael legmegbízhatóbb olajszállítójává, cserébe Izrael technikai és hírszerzési segítséget nyújtott a perzsa államnak.
Az 1970-es évek közepére azonban a szövetség stratégiai logikája gyengülni kezdett, ahogy a sah belpolitikai ereje fogyatkozott, elsősorban elhibázott belpolitikai és gazdasági döntései miatt. A sah 1975-ben aláírta az algíri megállapodást Szaddám Huszein iraki elnökkel, amelyben rendezte az iraki-iráni határvitát cserébe azért, hogy Irán beszüntesse az iraki kurd szeparatisták – egy Izrael által támogatott csoport – támogatását, amit Izrael barátságtalan gesztusnak tekintett és kétségeket ébresztett a sah szövetségesi megbízhatóságát illetően. Ugyanakkor Irán döntése, hogy polgári célú nukleáris képességeket fejleszt, riadalmat keltett Jeruzsálemben, mivel azt hosszú távú fenyegetésnek érzékelték, bár hangsúlyozandó, hogy ez a kezdeményezés akkor még sokkal inkább Iraknak szólt, mint Izraelnek.
Ám ugyanazon elemek, amelyek a szövetséget stratégiai értékűvé tették Pahlavi számára – az izraeli és amerikai biztonsági és gazdasági érdekekkel való szoros integráció – egyúttal súlyos terhet jelentettek a rezsim belföldi legitimitása szempontjából. A sah függése az Egyesült Államoktól és szoros, jóllehet titkos kapcsolata Izraellel központi témák voltak ellenfelei, különösen Ruholláh Homeini ajatolláh retorikájában. E dinamika biztosította, hogy az iszlamista forradalom bekövetkeztekor a kapcsolatok megszakítása Izraellel ne csak politikai változás legyen, hanem alapvető és megkerülhetetlen forradalmi aktus.
Az 1979-es iráni forradalom politikai földrengést okozott, amely alapjaiban változtatta meg a Közel-Kelet geopolitikai helyzetét. Nem csupán kormányváltás volt, hanem ideológiai átalakulás is, amelynek középpontjában Homeini állt, a forradalom elindítója és első legfőbb vezetője. Politikai filozófiája, amely évtizedeken át tartó ellenzékiségben a sah ellen alakult ki, az antiimperializmus, anticionizmus, a nyugatellenes szemlélet és a politikai iszlám sajátos vízióján alapult. Ezen a kereten belül az Izrael Állammal szembeni ellenségeskedés nem volt mellékes vagy megvitatható politikai kérdés, hanem ideológiai kényszer, a forradalmi identitás magjának alapvető eleme.
A szerző
