Éppen száz éve, a Zsidó Szemle 1925. szeptember 15-i számában jelent meg a neves Jehuda Steinberg héber és jiddis író (1863-1908) rövid novellája. Itt a fordítás eredeti helyesírásával közöljük újra a szöveget.
Írta Jehuda Steinberg, ford. dr. Kiss Lajos
Ábrahám Jószé Kerminski egyike a város ama urainak, kiknek munkáját mások végzik el, magától értetődő tehát, minden nap három óráig alszik. De az év két napján napfölkelte előtt kel föl és valahányszor fölkel – mindig rémüldözik és panaszkodik, hogy elkésett. Ez a két nap Erev Pészach és Erev Jóm Kippur. Erev Jóm Kippurkor még jobban siet, mint Erec Pészachkor. Ezen a napon ő ébreszti a hajnalt.
Valóban sok teendője van ezen a napon, még ha nem is számítja munkái közé a kapárá-rendjét és a szelichák mondását, melyek lényegileg az éjszaka munkái közé tartoznak. Ez a nap félig ünnep és félig hétköznap. Bárhogy áll is, észre sem veszed, foglalkoznod kell hétköznapi gondokkal is: rövid lejáratú kölcsönök behajtásával, adás-vétellel nemzsidókkal szemben, ami törvény szerint olyan, mintha elveszett dolog volna, kiengesztelődéssel és bocsánatkéréssel azokkal szemben, akik veszekedtek veled és akikkel te veszekedtél. Enni és inni a micvá kedvéért – és mindezt a nap első felében a lelkiismereted számadására, vagy bízva, egész elmúlt évi lelkiismereted számlájára – csekélység az előtted? Hány napon és mennyiszer taposta az ember lábával a vétkeket, hibákat és bűnöket!… És midőn elő kell készítened magad a nagy és félelmetes nap előtt, Jóm Kippur előtt, a nap második szaka már úgy tekinthető, mint maga a szent nap. Nagyon sok tehát a teendő! Ha nem kelsz föl jókor, sem végezheted!
Ábrahám a fürdőbe siet, megfürdik a kádban, megtisztítja a testét a mikvében, reszketve belép a béth hammidrásba, kissé rövidebben végez az imával és hazatér. Mentében ujjain számlálja teendőit, de nem futotta ujjakból, mert egy munkája még maradt.
Hazaérkezik ünneplő lélekkel.
– Békés ünnepet! – kiváltja vidáman feleségének. – Hozz nekem süteményt!
– Békés ünnepet mireánk! – felel hitvese, Sara-Leá, félig örömmel, félig kegyesen, és süteményt ad neki. – Adjon nekünk és egész Jiszráélnek az Úristen kellemes újévet! Adjon nekünk az Úristen erőt, hogy kiböjtöljük a szent böjtnapot.
Ábrahám megkóstolja a süteményt, mit felesége adott, és evés közben mintegy futólagosan kérdi, csak úgy félvállról:
– Nem volt itt egy férfi?
– Nem – feleli Sara-Leá, mintha nem értené, kire vonatkoznak ezek a szavak.
– Lehetséges? – beszél a férfi magában -, hogy ne jöjjön el?… Ma sem?… Hát az atyai tisztelet?… És az istenfélelem?… És az ítélet napjától való rettegés?… Én ugyan nem bocsátok meg neki akkor sem, ha eljön is és könyörög… Ő arcátlan volt velem szemben… és anyjával szemben is, durva módon… Nem! Nem tudok neki megbocsátani! De honnan tudja, hogy nem fogok neki megbocsátani?!… Hiszen mindenesetre megkisérelhette volna!… És mi történnék, ha érezné kissé a megszégyenítés fájdalmát, ha kénytelen megalázva eltávozni előlem?! Talán ezzel a fájdalommal lemossa bűnét és az Úristen megbocsát neki! Biztosan megbocsát neki!
Nagyon semmirekellők a fiatal nemzedék fiai! Alapjában véve jó fiúk, de nagyon makacsok és dacosak… Biztosan elküldi egyik rokonát, hogy szorgalmazza nálam a kiengesztelődést… De hiába! Nem fogok megbocsátani? Tudja meg a fiú, hogy kivel szemben volt arcátlan!…
És mennyire feldühödött ez az izgékony ostoba! “Am Háárec”, kiáltotta felém! Egy fiú úgy szólítsa apját, hogy “ám háárec”! Hát hiszen képzelhető, hogy nem engem jelzett ezzel a szóval! Abban a pillanatban nem is énrám nézett… A fölindulás közepette maga sem tudta, mit kiabál… De mindamellett arcátlan volt.
És Ábrahám Jószé ügyeit lustán és szórakozottan végzi. Minden percben kinéz az ablakon. Úgy képzelődik időnként, hogy valaki az előszobában kérdezősködik őrá… Kimegy, és megkérdi feleségét: “Ki volt itt?”
– Senki sem volt itt – feleli az asszony jámboran és bámulva.
– Pedig úgy rémlett nekem, mintha idegen ember hangját hallottam volna – magyarázza feleségének kérdezősködése okát.
Kiveszi zsebéből óráját minduntalan és nézegeti… Múlik az idő… Az idő nem áll meg – és ő sóhajt. Eszébe jut, hogy találkoznia kell egy adósával. Az azt ígérte neki, hogy megfizeti az adósságát – már nem emlékszem, jóm-kippur kimenetelekor vagy előnapján – mindenesetre elmegyek és találkozom vele: ha fizet – fizet, és ha nem – mit sem tesz…
De az út, melyen oda kell mennem, épp ott visz keresztül, ahol az én “semmirekellőim” laknak!…
Minő hebehurgyák korunk ifjú zsidói!… Sebtiben még aznap vették ingóságaikat és átköltöztek egy idegen ember házába!… Mintha bizony kevés szoba volna az én házamban!
De mit sem tesz! Én az út… túlsó oldalán fogok menni!
Ámde Ábrahám Jószé mentében elfelejtkezett és éppen azon a járdán ment, ahol fiának háza állott.
Az ajtó nyitva volt… Az unokák a ház előtt futkoztak és játszadoztak.
Ábrahám Joszé megállott, észak felé nézett, de úgy képzelte, hogy hideg szél fú…
– És a gyerekek most mezítelenül és mezítláb futkosnak az utcán? – kiáltja szemrehányóan. Hát nem félnek a fenyegető veszélytől? Hiszen a meghűlés, isten ments, vehetné át őket! Ez aztán az apa és az anya! És még ők maguk is gyerekek! Valóban, kötelességem, hogy megdorgáljam őket!… Hiszen a veszély jogosít fel rá!
Karjára veszi unokáit, szívhez szorítja és belép a házba emelt fővel és nagy haraggal.
– Miért nem kímélitek, kölykök, a gyerekeket?! – kiáltja szemrehányóan. – Északi szél fúj az utcán és a gyerekek csupaszon és mezítláb futkosnak!
A fia meglepetve áll és lehorgasztja fejét.
– Telve van megbánással! – mondja magában Ábrahám Jószé, és könyörülettel telik el iránta. – De jobb nem vétkezni, mint vétkezni és utána megbánni – dorgálja kissé szelídebb szemrehányással.
– De atyám! – feleli a fiú és fölemeli fejét.
– Hagyd már no! Ne emlékezzünk a múltról! Meg van bocsátva!
– De hiszen…
– Mondtam már: meg van bocsátva!
– “Meg van bocsátva” – utánozza mérgesen a menye. – És az én méltóságom?
– Sara-Leá is meg fog neked bocsátani! Biztosan! Nem kell ezen mérgelődnöd! Hol a cselédlány? Fuss azonnal és hívjad Sara-Leát, mondd neki, hogy… hogy én itt vagyok.
A cselédlány elfutott Sara-Leáért és Ábrahám Józsé rendreutasítja a kölyök-szülőket, mert nem tudnak gyerekükre vigyázni. Hűljenek meg a télen? Hiszen a tavaszi és az őszi meghűlés veszélyesebb a téli hűlésnél!
– Kölykök! – dorgálja őket. – Vétkeztek a gyerekek lelke üdve ellen.
Közben megérkezik Sara-Leá… Az anyós menyének, az apa fiának nyakába borul – és csókok csicsergésével telik meg a ház.
És estefelé, midőn Sara-Leá megáldja a gyertyákat, könnyekbe tör ki és így imádkozik: Adj, Uram Isten, erőt menyemnek, hogy kiböjtölje a szent napot és hogy Isten ments, ne érje semmi baj!
A szerző
