„Egyetértő lelkesedéssel…”
A nyíregyházi városháza környékén néhány méteren belül három beszédes emlékjellel találkozhatnak a zsidó múlt és jelen iránt érdeklődők. Az épület Bethlen Gábor utca felőli falán Eötvös Károly emléktáblája tűnik szembe, aki itt védte 1883. június 17. és augusztus 3. között a hírhedt tiszaeszlári per vádlottait, akiket végül egy évvel később felmentettek. Ha innen balra tekintünk, felfedezhetjük a testvérvárosok irányát és távolságát jelző táblák között Kirjat Mockin nevét Izrael, a zsidó állam nemzeti zászlójának képe mellett. A Kossuth téren, szemből nézve a jobb oldalon látható a 2011-ben Dallos András által rekonstruált „papok padja”, amelyről Krúdy Gyula így írt 1924-ben A nyíregyházi ember című, a XIX. század nyolcvanas éveinek hétköznapjait megjelenítő tárcájában: „Itt ült Verzár István, a plébános, mellette Bartholomidesz János, a lutheránus esperes, Lukács Ödön, a kálvinisták papja, valamint Fekete István, a görögkatolikusok esperese. Ha a zsidó rabbinus történetesen arra járt, helyet szorítottak neki is a padon.”
Pár percnyi sétára a városházától a Kossuth utca felé, a sárga dombház mögötti téren láthatjuk Zagyva László 2004-ben felavatott holokauszt-emlékművét, amelynek gránittáblákból kivágott alakjai a város életéből eltüntetett zsidó embereket, azok hiányát szimbolizálják. A teret Nyíregyháza önkormányzata 2017 utolsó közgyűlésén Bernstein Béla főrabbiról nevezte el. Az erre irányuló kérelmet a helyi Városvédő Egyesület részéről dr. Daragóné Cservenyák Katalin elnök, a Nyíregyházi Zsidó Hitközség nevében pedig az akkori alelnök, e sorok írója írta alá.
Krúdy jellemzését erősíti Bencs Kálmán egykori polgármester visszatekintése, amelyben így írta le az 1870-80-as éveket: „…a tirpákokkal együtt volt a hazafias meggyőződésű és Kossuth-párti zsidó vallású polgár is, és egyetértő lelkesedéssel buktattak meg még minisztert is.[1]”
[1] Egyenlőség, 1927. szept. 24. pg. 7.
Városunkban 1840-től telepedhettek le zsidók. Riczu Zoltán 1992-ben kiadott Zsidó épületek és emlékek Nyíregyházán című könyvéből sokat meg lehet tudni itteni életükről. Előtte Margócsy József irodalomtörténész, utána Ilyés Gábor helytörténész is több írást szentelt a város zsidósággal kapcsolatos épületeinek és a Kótaji úti temető síremlékeinek.
Az alábbiakban kevésbé megörökített időszakok: részben a hatvanas-hetvenes évek, részben a közelmúlt képkockáit szeretném felidézni.
Éva története
1952-ben születtem Nyíregyházán. A Vörösmarty utcai négyszobás családi házban velünk élt anyai nagyanyám és az unokatestvére, Kutas (Katz) Lajos, akit a bonyolult rokonsági fok körülírása helyett inkább nagybácsinak mondtunk. Neki köszönhető, hogy a magunk módján minden zsidó ünnepet megtartottunk otthon. Ma talán hagyományőrzőnek nevezném azt az életformát, mert a vallás szigorú alaptörvényeit a családban senki nem igyekezett betartani, így például kóser háztartást sem vezettünk. Nem is tudtam igazán, mit jelent az. Évekkel később Buss Béla zenész cimborám élcelődött: egy a kóser – egy akó ser… Persze akkor már tisztában voltam az eredeti jelentéssel.
A rokon azért lakott velünk, mert az édesanyja, a testvére, a felesége és a kislánya mind Auschwitzban maradtak. Így mondták nekünk, és ez gyerekkoromban nagyon titokzatosan hangzott – bármilyen groteszknek hat, de még azt sem tudtam eldönteni, hogy jót vagy rosszat jelent –, mert a tragikus részleteket csak jóval később tudtam meg. Hosszú a családi veszteséglista: apám három lánytestvére, az egyiknek két kisgyereke (unokatestvéreim), anyai dédszüleim, nagyanyám testvérei, hogy csak a közelieket említsem. Mindössze néhány fotó maradt utánuk. Általában jellemző volt, hogy a zsidó családokban a túlélők kezdetben nehezen beszéltek az átéltekről. Néhány évtized eltelt, mire hajlandók voltak megosztani történeteiket. És mi, a túlélők gyerekei bizony elmulasztottunk kérdezni.
Lajos „nagybátyám” részese lett egy történetnek, amelyet a szereplők közül utólag sokan szívesen elfelejtettek volna, mivel nem jó fals reményekre és hatalmas csalódásokra emlékezni. 1963-ban felbukkant egy lengyel lány, aki a biológiai szüleit kereste. Két-hároméves korában lengyel keresztények fogadták örökbe Auschwitzban, és a tetoválási száma alapján kiderült, hogy Szabolcsból vagy a környékéről hurcolták el. Lajos volt az egyik esélyes, rajta kívül sokan magukénak hitték a lányt; hisztérikusan bizonygatták, hogy az ő gyerekük. Akkoriban még nem volt DNS vizsgálat. Végül nem találtak meggyőző bizonyítékot, így lassan elült a vihar, de még előtte a lány közölte, hogy úgysem hagyná el a nevelőszüleit, semmiképpen nem változtatna az életén. Nádasy László készített filmet a történetből, a Béke moziban mutatták be 1964. március 7-én Éva A-5116 címmel. Ez volt az első magyar dokumentumfilm, amely a holokauszttal foglalkozott. Széleskörű érdeklődést váltott ki az esemény, teltház volt a bemutatón. Amikor elkezdődött a vetítés, kimentem a moziból. Nem akartam látni Auschwitz-ot. Ma sem akarom.
Friedmann Sélig magánhadserege
Amellett, hogy otthon körülültük a családi asztalt az ünnepek alkalmával, a szüleim néha elvittek a zsinagógába. Elég sok gyerek gyűlt ott össze akkoriban, közülük többekkel máshol is találkoztam. A zsidó ünnepeket tehát megtartottuk, a karácsonyt viszont nem. Apám, a csendes, de kellőképpen „kemény nyakú” fehérgyarmati zsidó, amikor rákérdeztem, azt mondta: a saját ünnepeinket sem tartjuk úgy, ahogyan kéne, másokét biztos nem fogom. Ez idővel elég kellemetlen volt a suliban, mikor a gyerekek beszámoltak egymásnak a fa alatt talált ajándékokról. Kezdetben kitértem a válaszadás elől, aztán csak annyit mondtam: nálunk nincs karácsony. Nem firtatták, miért, de biztos voltam benne, hogy tudják az okát. Húsvétkor azért eljártunk locsolkodni és hozzánk is jöttek.
A „zsidó” szó nagyon ritkán hangzott el, otthon úgy mondták: jíd vagy unsere (mindkettő jiddisül van; az első a szó fordítása, a második azt jelenti: miénk, azaz hozzánk tartozó), az idősebb srácok pedig előszeretettel és minden bántó él nélkül használták a romáktól átvett, a beatnemzedék által felkapott biboldó, bibsi kifejezést.
Apám 1948-ban magyarosított Steinbergerről Somosra. Honnan vette az ötletet, nem tudom, minden esetre annak ellenére, hogy nem vetődött fel nyíltan a kérdés és a családnevünkből sem lehetett rá következtetni, minden ismerős tudta, hogy zsidók vagyunk. Nem mintha problémát okozott volna; természetes volt, hogy a szomszéd utcában lakó görögkatolikus pap, Cselényi Pista bácsi, mikor a fia beiratkozott a teológiára, eljött hozzánk héber nyelvű imakönyveket kölcsönözni.
Sem gyerekként, sem felnőttként nem éreztem, hogy bárki bántani akarna a vallás miatt; úgy éltem, mint bármelyik, velem egykorú nyíregyházi. Biztosan akadtak kirívó esetek, hiszen a látványosan vallásos életvitel abban az időben mindenkinél szemet szúrt; keresztényeknek sem volt szokásuk hivalkodni a hitükkel. Megtörtént, hogy egy római katolikus barátom apjára rászóltak a munkahelyén, amiért vasárnap szépen kiöltözve templomba jár, egy zsidó barátom apja pedig azon kesergett, hogy párttitkár lévén feltűrt gallérral, behúzott nyakkal megy szombatonként a zsinagógába.
A hatvanas-hetvenes években éltek még ortodox zsidók a városban. Ők télen-nyáron kalapot viseltek, más külső jel nem árulkodott a hovatartozásukról. Itt akkora már eltűnt a kaftán és a pajesz (a pesti ortodox hitközségnél, amelyben szép számmal voltak szabolcsi zsidók is, megmaradt a hagyományos külső), úgyhogy nem tűntek ki a többi járókelő közül. A nevek viszont árulkodtak, mert nem mindenki magyarosított. Strausz Sanyi bácsi, a fogász az egyik legnépszerűbb alakja volt a városnak; a Bethlen Gábor utca 6. alatti házat, amely ma Turul ház néven ismert, csak úgy emlegették: a Strausz ház. Injekciót vagy konyakot kérsz? – kérdezte, mikor elmentem hozzá fogat húzatni, és kiderült, nem csak nekem kínálta fel a választást. Sternéknek menyasszonyiruha-kölcsönzőjük volt a Dózsa György utcán, mutatós kirakattal. Az Adler pékség a Síp utcán városszerte ismert volt (1982-ben annak a helyén nyitotta a tulajdonos Béla bácsi fia, Laci a Pékinas vendéglőt), akárcsak a hitközségi épületben üzemelő kóser húsbolt. Marhahúsért – ahogy mondták – „a fél város” odajárt, máshol ritkán lehetett venni. A Korona épületében lévő kis trafikban Irénke néni árult különleges cigarettákat, valamint pult alól külföldi parfümöket és állítólag dollárt is, aztán testvére, Feiler Herman (Hersu) vette át a helyét. Brieger Jenő drótfonó és Grünwald bádogos a Rákóczi utcán árulták maguk készítette portékájukat: az előbbi kerítéseket és külön szögesdrótot, az utóbbi vödröket, locsolókat, kályhacsöveket, ereszcsatorna-darabokat. Klein László fuvaros sem változtatott nevet, ahogy „a hordós” Klein József sem.
A későbbi Ságvári telep (ma Kertváros) csak 1950-ig viselte a Friedmann telep nevet, de sokan még évtizedek múltán így emlegették. Névadójáról sokáig élt egy városi legenda. Eszerint 1944. szeptember 6-án, mikor az amerikai gépek bombázták Nyíregyházát, a pilóták Friedmann Sélig tökföldjei felé érve azt hitték, hogy páncélsisakok csillognak odalent, ezért arra a lakatlan területre szórták le a bombák egy részét. Igaz vagy sem, ma már kideríthetetlen.
Kövek között
Kétséges, hogy a mai fiatalok tudják, hol volt Nyíregyházán a Zsidódomb. Gyerekkorunkban sokan jártak oda szánkózni. Évekkel később mesélte egy ismerősöm, hogy az édesanyja minden alkalommal a lelkére kötötte, véletlenül kárt ne tegyenek a sírokban. Merthogy ez a domb a Kótaji úti zsidó temető ortodox részének közepén volt – pontosabban ott van ma is, csakhogy régen nem volt azon a részen kerítés, szabadon lehetett ki-be járni. Úgy látszik, más szülők is figyelmeztették a gyerkőcöket, mert nem hallottunk sem szándékos, sem véletlen sírrongálásról. Az viszont előfordult, hogy egy-egy szélvihar megtépázta a sűrűn ültetett fákat, néhány testesebb ág letört és károkat okozott a sírokban. Mikor a hitközséghez kerültem, lassan és nehezen, de mégis sikerült meggyőznöm a vezetőséget, hogy vágassunk ki mintegy négyszáz elöregedett vagy az évtizedek alatt rossz helyen kinőtt fát. Nem volt erre külön kerete a hitközségnek, ezért az önkormányzattal megegyeztünk, hogy állják a költségeket és ennek fejében megkapják a faanyagot. Amint megtisztult a terület, több olyan sírkő bukkant elő, amelyet éveken át hiába kerestek a hozzátartozók. Ezután Timár Éva, aki a temetőben dolgozott és amellett alapos kutatómunkát végzett, elkészítette az ott nyugvók teljes névsorát.
Ezt a temetőt 1843-ban nyitották meg, és a mai napig temetkezési helyül szolgál. Két részből áll, mert a háború előtt két hitközség volt Nyíregyházán: a status quo ante és az ortodox. Eleinte közösen használták, aztán az ortodoxok az 1930-as évek elején külön területet igényeltek, amelyet ki is jelöltek számukra az akkor már meglévő temető északi oldalán. A két rész között szembetűnő a különbség. Az ortodox parcellákban – kivéve az utcafronthoz közeli sorokat, ahová a háború után temetkeztek – elvétve látni gránit vagy márvány sírköveket, és túlnyomó részt héber feliratot véstek a kövekre. A nevek alatt elengedhetetlen a héber naptár szerinti halálozási dátum, hiszen eszerint tartják az évfordulókat. Az éves megemlékezésekre akár külföldről is eljönnek a hozzátartozók, hogy elmondjanak néhány imát. Több síron szerepel pársoros versben vagy prózában, akrosztichonban megírt felirat (persze héberül), amelynek sorkezdő betűit összeolvasva az elhunyt nevét kapjuk. Virágot a hagyományokhoz ragaszkodó ortodoxok nem visznek a temetőbe, a látogatók egy-egy kavicsot helyeznek el a síremléken. A bibliai időkben azért raktak nagyobb köveket a sírra, hogy megjelöljék, mint ahogy Jákob jelölte meg Ráchel sírját, illetve, hogy a vadállatok ne kaparják ki a negyven éves pusztai vándorlás során eltemetett holttesteket. Ezeket a köveket szimbolizálják a kavicsok.
Egyszer egy ismerősöm, aki a Morgóban eltemetett édesapjának készült síremléket állítani, eljött megnézni a mi köveinket, hogy ihletet merítsen belőlük. Mikor végigkalauzoltam a sírok között, meghatódva mondta: könnyű nektek, ezek a betűk felérnek a legszebb vésett mintákkal!
A Kótaji úti temetőben nyugszik a 29 évesen fegyverbaleset következtében elhunyt Burger István. Az 1920-ban történt balesetben halálosan megsérült fiatalembernek még volt ideje végrendelkezni. Birtokainak felét alapítvány formájában a városra hagyta, azzal a megkötéssel, hogy az ebből származó jövedelmet jótékony célra kell fordítani. Az Együtt egymásért nevet viselő Burger István díj „az önkormányzatnál és intézményeiben, valamint a társadalmi és a civil szervezetekben, a szociális ellátás és gondozás területén kimagasló munkát végző személyeknek, valamint a városban a gyermekekért, a fiatalokért lelkiismeretesen, önzetlenül, hosszú éveken át végzett segítő, pártfogoló tevékenységért, érdekvédelmi munkáért adományozható”.
Beszélj…
Éltem hát a hatvanas-hetvenes évek fiataljainak gondtalan és felelőtlen életét tekintélyes létszámú ismeretségi körrel, amit főként a zenélésnek köszönhettem. Nagyjából tudtam, kik tartoznak a helyi zsidósághoz, de a közös származás önmagában nem volt rá elegendő ok, hogy keressem a társaságukat. Sokszor emlegetnek egyfajta zsidó összetartást, én ilyet a mi korosztályunknál nem tapasztaltam. Éppúgy, mint bármilyen más csoportban, voltak köztünk hétköznapi emberek és kiemelkedő karakterek, beképzeltek, intelligensek, bárdolatlanok, unalmas és színes figurák… Szóval éppúgy, mint bármely más vallásnál vagy csoportnál. A párválasztásnál részemről soha fel nem merült, hogy figyelembe vegyem a vallást (már ha egyáltalán szóba került); fiatalon egészen más szempontok álltak az érdeklődésem középpontjában. Voltak a környezetemben jó és rossz példák a vegyesházasságra, elsősorban nagynénémé, aki hol jól, hol rosszul élt nemzsidó férjével, viszont ebben egyikük vallása sem játszott szerepet. Mégis megdöbbentő volt számomra, hogy egyetlen unokájuk 2006-ban felnőtt fejjel, anyám temetése előtt tudta meg, hogy nem a Morgóban, hanem a Kótaji úti temetőben lesz a szertartás, merthogy a nagyanyja is zsidónak született, no és így a vallási törvények szerint ő maga is annak számít.
Hol vallást, hol származást írok, ideje tisztázni. Sokakkal együtt úgy vélem, hogy Magyarországon a zsidóság csakis és kizárólag vallás, különösen, miután lehetőség van a betérésre. Egy etnikumba ugye nem lehet betérni; egy nemzetiség saját közös nyelvvel bír (a mai honi zsidóság kizárólagos anyanyelve a magyar, a jiddist csak a háború előtti nemzedék beszélte, azok között is jobbára a vallásosok), saját kultúrával rendelkezik (a magyar zsidóság legfeljebb közös valláskultúrával – persze azok, akik nem élnek hitéletet, azzal sem), így hát – vallás. Izraelben, ahol a héber az állam hivatalos nyelve és a zsidó lakosság többségben van, más a helyzet.
Volt mégis egy eset, amikor sorsdöntő szerepet játszottak az életemben a családi gyökerek.
Az egyik együttesünk énekesnőjével, Margóval történt, huszonéves korunkban.
Gyámoltalanul közeledtem hozzá, és nem utasított vissza; azzal a finom tisztelettel voltunk egymás iránt, ami az előző kapcsolataimra nem volt jellemző. Arra azért nem gondolhatott, hogy megkérem a kezét, illetve megkérdezem tőle, mit szólna, ha összeházasodnánk. Zavarba jött és kértem, hagy gondolja át. Zenéltünk együtt tovább, amúgy ő volt a három énekesnőnk közül a legjobb. Ritka képessége volt: ha elmondtam neki, szerintem miként kéne szólnia egy dalnak, szinte azonnal átlátta, és további instrukciók nélkül, önmagát javítgatva a következő alkalommal már úgy adta elő.
Akkor összeházasodunk? – kérdeztem egy idő után. Kedvesen rám nézett és azt mondta: Beszélj anyámmal. Valahogy nem hangzott jól a válasz. Szóval? – próbálkoztam. Szóval beszélj anyámmal. Sejtettem, hogy ő már szóba hozta és azt is, hogy rosszul áll a szénánk, csak nem tudtam elképzelni, miért.
Ezek után nem mertem beállítani egy virágcsokorral leánykérőbe, nehogy aztán jól pofára essek. Régen nem adok már az ilyesmire, jól is néznék ki. Szép gyűjteményem van pofára esésekből, derekasan megdolgoztam értük. Két másik zenésztársunkkal, akik tudták, miről van szó, fogtuk hát magunkat és ellátogattunk hozzájuk, mintha csak amolyan baráti vizit lenne. Egyszerű, tiszta tekintetű parasztnéni volt az anyja – Margó pedig, mint mindig, ragyogóan elegáns, mint egy manöken; hirtelenjében nem is értettem, hogyan élt együtt ez a két annyira, de annyira különböző nő; kínált minket kávéval, házi süteménnyel. Pálinkával is, de azt képmutatóan visszautasítottam. Margó kihívta a két srácot, hogy megmutassa nekik a kertet, no meg hogy megteremtse számomra az alkalmat. Belefogtam a mondanivalómba. Tudom – szakított félbe az anyja –, mondta a lányom és látom, hogy boldog, amikor magáról beszél. És mégis azt kérem, ne vegye el. Nem akarom, hogy bántsák őt azért, mert zsidó a férje. Azt sem akarom, hogy magát bántsák, higgye el, de ő az én gyermekem, vigyáznom kell rá. Ugye megérti?
Tisztán, világosan fogalmazott, közben végig egymás szemébe néztünk. Visszajött Margó a fiúkkal a kertnézésből. Látta rajtam, hogy túl vagyunk a beszélgetésen, látta a szomorúságom. Megsimogatta a karomat, többet nem is tettünk volna az anyja jelenlétében. Így kívánta a tisztelet.
Hittel, közösségben
2006-ban csatlakoztam a nyíregyházi hitközséghez, miután disszidálással igazolható 23 évnyi távollét után Jeruzsálemből visszatértem szülővárosomba. Akkor már az én korosztályom vezette a közösséget, az öregek – többségük születésemtől fogva ismert a szüleim révén – rendszeresen jártak istentiszteletekre. Folyamatban volt egyféle nyitás a város felé, amit, miután 2009-től alelnök és hitéleti vezető lettem, örömmel vittem tovább. Abban az évben adtuk ki Nyírzsidók című interjúkötetemet, amelyben tízen mesélünk magunkról. Két évvel később jelent meg Kövek között című fotóalbumom a zsinagóga és a temető képeivel, Riczu Zoltán szövegével. Ami korábban részben a nálunk idősebbek bezárkózása miatt nehezen volt elképzelhető: elkezdődött a párbeszéd a többi egyházzal – vagy ha úgy vesszük, megújultak a háború előtti baráti kapcsolatok.
2014-ben a hitközség Sófár című lapja, amelynek 2009-től ’18-ig főszerkesztője voltam, Raoul Wallenberg díjat kapott „a kisebbségi és többségi társadalom harmonikus együttélése érdekében kifejtett tevékenységéért”.
Margó már nem él, de ez a történet máig eleven bennem.
Az evangélikus egyházzal a múltban is hagyományos jó viszonyt ápolt a hitközség. A már említett Bernstein Béla főrabbi beiktatásán, 1909. április 20-án üdvözlő beszédet mondott többek között Paulik János evangélikus lelkész. Nekünk Bozorády Zoltán esperessel volt szoros kapcsolatunk (2022-ben hunyt el), éveken át megjelent rendezvényeinken, beszédet mondott a megemlékezéseken. A fiatalabbakkal is szót értettünk: Zsarnai Krisztián esperes meghívására előadást tartottam a nyári gyerektáborukban, részt vehettem Kiss Máté lelkésszé avatásán, aki nálam tanult héberül. A Városvédő Egyesület jóvoltából két alkalommal is beszédet mondhattam az evangélikus nagytemplomban az aradi vértanúk emlékére rendezett istentiszteleten. Két egymást követő évben (2013-14) Kocsis Fülöp görögkatolikus megyéspüspök úr irányításával a zsinagógában rendeztük meg az ökumenikus imahét záróeseményét. 2017-ben a Hősök temetőjében a hitközség képviselőjeként én tarthattam az éves megemlékezést. Többször adtam elő Ivancsó István atya felkérésére görögkatolikus hívők előtt, nyomtatásban is megjelentették az anyagomat. A Szent Imre római katolikus iskola is meghívott előadni, később ők is ellátogattak a zsinagógába – és még sokan mások: általános iskolai és gimnáziumi osztályok, egy együttműködési egyezmény aláírása alkalmából a Levéltár dolgozói, turistacsoportok, magánszemélyek az ország minden részéből és külföldről is. Mivel az utóbbi évekig a nyíregyházi volt a vármegye egyetlen hitközsége, hitéleti vezetőjeként én avattam fel a baktalórántházai holokauszt-emlékművet és a mátészalkai zsinagóga restaurált emlékfalát. Éveken át részt vettem a kisvárdai megemlékezések szervezésében és lebonyolításában, több előadást tartottam ott és Újfehértón, külön iskolásoknak is. Az említett két városban, valamint Nyíregyházán több alkalommal volt kiállításom a zsinagógában, a temetőben és Jeruzsálemben készített fotósorozataimból.
2016. augusztus 10-ére Timár Éva segítségével huszonnégy botlatókő elhelyezését szerveztem meg a város nyolc pontján. Bizonyára sokan találkoztak azóta ezekkel a 10X10 cm-es, járdába süllyesztett réz emléktáblákkal, amelyek bebetonozott kőkockákra vannak erősítve. A nyíregyházi botlatókőletételt a MAZSIKE – a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület – kezdeményezte és finanszírozta. Előzetesen természetesen ki kellett kérni a helyi polgármesteri hivatal engedélyét. Máshol volt rá példa, hogy a városvezetés balesetveszélyre hivatkozva először visszautasította a kérelmet, Nyíregyházán habozás nélkül jóváhagyták. Hangsúlyozni kell, hogy nevükkel ellentétben a botlatókövek nem rejtik magukban a fizikai megbotlás veszélyét, mivel a járdával egy szintben vannak. Céljuk „mindössze” annyi, hogy a járókelők megálljanak és elolvassák a feliratokon azoknak a nevét, akik valaha ott laktak és a nácik áldozatai lettek, köztük zsidók, romák, keresztény ellenzékiek és fogyatékkal élők.
Mitől zsidó, ha magyar?
A tájékozatlanság, az ismeretlentől való idegenkedés, a bizalmatlanság lehet kiváltó oka a másik iránt érzett ellenszenvnek. Megtörtént, hogy felhívtak telefonon azzal, hogy egy nagyon értékes, kézzel írt könyvet szeretnének eladni a hitközségnek. Mondtam, hogy látatlanban nem tudok nyilatkozni. El is hozta az illető; első látásra kitűnt, hogy egy teljesen átlagos, igen nagy példányszámban kiadott, nyomtatott imakönyvről van szó. Az úriember persze nem akarta elhinni, mondván: kizárt, hogy egy nyomda ilyen betűket tud nyomtatni, így azzal az érzéssel ment el, hogy nem is értek hozzá, vagy talán be akarom csapni. Balszerencse, hogy ez a tájékozatlanság a másik irányban is működik: nemhogy felértékelnék, de egyenesen semmibe veszik a héber nyelvű iratokat és kegytárgyakat. Idős emberek elbeszéléséből tudom, hogy vármegye-szerte szemétre dobták vagy elégették elhagyott zsinagógákból származó tóratekercsek és héber nyelvű iratok tucatjait, mert a szemükben értéktelennek tűntek. A legemlékezetesebb eset, hogy egy tiszadadai lakos a cefréshordóját az egykori zsinagóga Tízparancsolatot megjelenítő kőtáblájának darabjával támasztotta alá – szó ami szó, nem billegett. De volt igazán megható eset is. Jelentkezett nálam egy tiszalöki fiatalember az édesapjával, egy kis pergamentekercset hoztak. A vallásos zsidók a lakások bejáratára és a szobák ajtófélfáira egy tokban elhelyezett tekercset erősítenek, amire a Smá Jiszráel – Halljad, Izrael – kezdetű ima van írva. Sajnos az, amit ők hoztak, megrongálódott és a betűk is megkoptak, így használni már nem lehetett. Mondtam a vendégeknek – merthogy nem tisztáztuk előre, milyen szándékkal is hozzák –, hogy ennek legfeljebb erkölcsi értéke van, de ha már idefáradtak azért, hogy esetleg eladják, mégis megveszem. Mire a fiatalember önérzetesen azt felelte: félreértett, mi nem üzletelni akarunk, hanem úgy gondoltuk, hogy önöknél lenne a legjobb helyen, mert valószínűleg mindössze ennyi maradt a tiszalöki zsidóság után…
A csoportok látogatásai a hitközségnél és a zsinagógában számomra is hasznosnak bizonyultak, a feltett kérdésekből megértettem, mennyire szükséges a személyes találkozás.
Volt egy alkalmi látogatónk, éppen az udvaron beszélgettünk, amikor benyitott a kapun. Kérdésére: megnézheti-e a zsinagógát, igent mondtam, és kitártam előtte az ajtaját. Mégsem lépett be, hanem kíváncsian méregetett, aztán bátortalanul megszólalt: kérdezhetek valamit? Mitől marad a fejükön az a sapka? Megmutattam neki a csipeszt, amivel odafogatjuk a kipát. Felderült az arca, mintha nagy titokba avattam volna be.
A látogatókat én sosem figyelmeztettem, hogy fedjék be a fejüket a zsinagógában, már csak azért sem, mert ez nem tórai utasítás, hanem hagyomány, ami kizárólag zsidókra vonatkozik. Persze az illem megkívánja, éppúgy, mint ahogy egy zsidótól azt, hogy vegye le a fejfedőjét, amikor belép egy keresztény templomba. És ez sem egyértelmű. Megtörtént, hogy egy nyíregyházi hitközségi tag egy Hajdú-Bihar vármegyei település zsidó temetőjében készíttetett egy családi emlékművet. Az avatáson a helyi polgármester azzal kezdte a beszédét, hogy tudja, illene befednie a fejét, de ő külön hangsúlyozni kívánja, hogy kívülállóként is szolidáris velünk. Úgy vélem, ez az álláspont is elfogadható.
A gyereklátogatók fejtegetésein sokszor velük együtt mulattunk. Hogy néz ki egy zsidó? – kérdeztem tőlük. Hát szakálla van – jött a válasz. Akkor mi a helyzet Széchenyivel vagy Kossuth-tal? – reagáltam. Na jó, akkor kalap van a fején. Hát Rózsa Sándor? Hát Garibaldi? Akkor nagy orra van. Cyrano de Bergerac-ról hallottatok? Így vettük sorra a külsőségeket és jutottunk arra a következtetésre, hogy egy neológ magyar zsidó külsőre éppen olyan, mint egy magyar nem zsidó. Többször előfordult azonban, hogy ugyanazzal a gondolatmenettel, mint a gyerekek, egy-egy felnőtt azt állította, hogy X. Y. politikus márpedig zsidó, mert sapka volt rajta egy megemlékezésen. Ez volt a nehezebb feladat, meggyőzni, hogy nem a kipa teszi a zsidót. Tartok tőle, nem is igazán sikerült.
Lezárult korszakok
Mindennek a megvalósításához szükség volt a hitközség akkori öregeinek, szüleink korosztályának szeretetteljes biztatására. Egy jócskán hiányos felsoroláson kívül jóval többet érdemelnek, most mégis beérem ennyivel. Kerekes Hermanné (Klein Éva néni), Fodor Andorné (Grünvald Márta), Markovics Gyuláné (Berkovics Irén), a Klein testvérek – Miklós és Zoltán –, Kovács (Lőwi) László, Galambos (Grósz) Zoltán… Őket én búcsúztattam a temetésen, a szertartás kezdeteként hagyomány szerint a 16. zsoltár részletét recitálva: „…Az Örökkévalót mindig magam előtt tartottam; mert jobbomon van, nem tántorgok.” Ők voltak, akik az átéltek ellenére nem tántorodtak meg hitükben. Csodáltam, csodálom ezért őket. Halálukkal lezárult egy korszak.
A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár mindig készségesen biztosított lehetőséget előadásainkra. Az interjúkötetemet először Antall István újságíró és rádiós szerkesztő mutatta be a Főiskolán, aztán Németh Péter címzetes múzeumigazgató a könyvtárban. Ugyanott több bemutató volt: a fotóalbumomat ugyancsak Antall Pista, Klein Éva Vannak még tanúk című könyvét Riczu Zoli, a második kötetét (mindkettőt én lektoráltam) Fekete Antal ismertette. Timár Éva két kiadványt állított össze Bernstein Béláról (a másodikat a Városvédőkkel közösen adtuk ki), ezeket a hitközségnél mutattuk be. 2014-ben négy szerző – Kováts Judit, Klein Éva, Nógrádi Gábor és Kopka János – beszélgetését moderáltam a könyvtárban, ’17-ben előadást tartottam a Helytörténeti esték sorozatban, ’18-ban a szabadságharc 170. és Bernstein Béla születésének 150. évfordulójára hívtam meg három előadót. Ez volt az utolsó rendezvény, amit a hitközségnek szerveztem, de a magam nevében a mai napig tartok előadásokat.
A szerző
