Amikor Palesztinában állomásozó brit katonák Írországhoz hasonlították a Szentföldet, nem a tájak szépségére gondoltak; sokkal inkább az írekkel vívott véres ulsteri gerillaharcok jutottak eszükbe arról, ahogy egyre kevesebb sikerrel próbálták megzabolázni az elégedetlenkedő arabokat és az önálló államiságra törő cionista zsidó közösséget, a jisuvot. F. G. Peake ezredes, a palesztinai brit főmegbízott titkárának szavai nem hagynak kétséget a gyarmati rendfenntartás nehézségeiről: „Ez a második Írország, ami a nyakunkba szakadt, olyan pocsékká kezd válni, hogy lassan úgy kell elbánjunk vele, mint az elsővel… Sohasem remélhetjük, hogy sikerrel fogjuk irányítani… az arabokat és a zsidókat”. A Palesztina feletti brit uralom végső soron egy sikertelen katonai, gazdasági és politikai vállalkozás története, melyből látszik a térség függetlenségi mozgalmainak szívós jellege és a brit kiigazodás nehézségei a mediterrán kavalkádban.
Noha a kérdés nagyon is érdekfeszítő, az 1917-1948-ig fennállt palesztinai brit mandátum története magyarul nem rendelkezik gazdag irodalommal. Ebben a cikkben a brit adminisztrációval legélesebben szembenálló jobboldali cionista milíciákról írok a holokauszt és az izraeli államiság közötti időszakban, 1944 és 1948 között.
A korabeli jisuv politikai palettáját a későbbi első izraeli kormánypárt, a szocialista Mapai uralta, melynek ellenzéke a jobboldali revizionisták voltak. A revizionista mozgalom – mely nevét a korábbi, britbarát cionista irányzat újragondolásának, azaz revíziójának eszméjéről nyerte – a húszas-harmincas évek zsidóellenes arab pogromjainak hatására 1931-ben létrehozott egy önvédelmi milíciát, melynek a neve Nemzeti Katonai Szervezet volt. Tekintve a korabeli Palesztina többnyelvűségét, ez az illegális alakulat több néven is ismert volt: angolul NMO-nak (National Military Organization), héberül Irgunként emlegették.
Ahogyan a revizionista párt is rivalizált a szocialistákkal, úgy az Irgun is rivalizált a szocialisták katonai szervezetével, a későbbi izraeli hadsereg magjával, a Haganával. A két katonai szervezet története az együttműködéstől a nyílt testvérharcig minden lépcsőt megjárt, azonban a Hagana mindig is komolyabb katonai erőt jelentett, mint az Irgun. Az Irgun helyzetét az sem segítette, hogy a szervezet 1940 augusztusában ketté szakadt. Az eredeti Irgun az önmegtartóztatás politikáját követte, míg az Irgunból kivált radikálisan jobboldali Lehi („Izrael Szabadságharcosai”) nyíltan felvette a harcot a britekkel.
A változás 1943 szeptemberében következett be, mikor a mandátum-hatóságok kivégezték a Hagana két katonáját, akik fegyvereket loptak a brit seregtől. Raymond Cafferata, a brit rendőrség palesztinai feje erőszakos házkutatásokat tartott több kibuc területén. A kibucok lakói megpróbáltak ellenállást tanúsítani, de mindössze annyit értek el, hogy még egy társukat lelőtték; a britek több százezer lopott töltényt és közel száz puskát foglaltak le. „Sok évet dolgoztam rendfenntartóként Írországban és Indiában”, emlékezett vissza Cafferata, „de azóta sem láttam ehhez fogható erőszakos reakciót”. A britek lépéseit (illetve az 1939-es Fehér papírt, amely korlátozta a zsidó bevándorlás éves számait Palesztina területére) az Irgun úgy értelmezte, hogy Nagy-Britannia „a zsidó ügy” ellen foglalt állást, és ezért felhagytak az önmegtartóztatás politikájával, nyílt háborút hirdetve a mandátum birtokosaival szemben.
Ugyanekkor a Hagana, megerősítve korábbi britbarát álláspontját, „vadászidényt” hirdetett az Irgun fegyvereseivel szemben, és együttműködött a britekkel a jobboldali milicisták letartóztatásában. „Nem fogunk küzdeni a britekkel”, jelentette ki David Ben-Gurion, Izrael későbbi szocialista miniszterelnöke; Aliezer Pedazur, az Irgun egyik tagja pedig már rövidesen arról számolhatott be, hogy egykori haganás barátai kicsalták őt házából, majd leütötték, és brit börtönbe szállították taxival. Egy évvel később John Gort palesztinai főmegbízott summázta a „vadászidény” eredményét: a Hagana összesen majdnem 850 Irgun-harcos személyazonosságát fedte fel előttük, melyekből 340-et már elfogtak. A levél azt is megemlítette, hogy a Hagana rendszeresen feljelentett olyan személyeket, akik nem voltak illegális jobboldali katonák, csupán politikailag álltak szemben a szocialistákkal. „Így nehéz elválasztani a kecskéket a gödölyéktől”, panaszkodott Gort.
Az Irgun két szék közé esve joggal érezhette azt, hogy elárulták: mind a brit hatóságok, mind „testvéreik” ellenük fordultak. A jobboldali szervezet azonban nemzeti alapon nem volt hajlandó küzdeni a Haganával, s ehelyett támadásait az arab lakosság és a brit hatóságok ellen szervezte meg. A brit elhárítás általában erősen eltúlozta az Irgun létszámát illető becsléserit: egy 1944 telén írt jelentés 4000-8000 főre tette a jobboldali katonai szervezet mozgósítható állományát, míg a valóságban ez 600 passzív és 200 bevethető fő volt. Mivel az Irgun nem is tudott volna több főt bevetni a lelepleződés veszélye nélkül, ezért felhívásaiban is inkább pénzt és fegyvereket kért híveitől, és nem katonák jelentkezését. Az Irgun tagjai kétségkívül szabadságharcosokként tekintettek magukra. Napjainkban az izraeli hadsereg hivatalos weboldala Izrael függetlenségi harcának elsőszámú hőseiként kezeli az irgunistákat.
Mivel az Irgun illegális szervezet volt – és szemben állt a másik nagy cionista haderővel, a Haganával is -, pénzügyi forrásait és fegyvereit is kénytelen volt illegális úton beszerezni. Még „tisztább” esetnek számított, mikor az amerikai diaszpóra és britellenes ír nacionalisták forrásait kapták meg törvénytelen úton. Azonban az Irgun más eszközökhöz is nyúlt, mikor pénzre volt szüksége. Módszerük volt arab bankok és zsidó boltok kifosztása; utóbbiban még a zsidó alkalmazottak nadrágjait is átkutatták. Ha gazdátlan kocsikat találtak a járdákon parkolva, gyakorta elkötötték őket, és hűlt helyükön héber nyelvű feliratot hagytak, melyen az állt, hogy „köszönjük!” Különösen nagy felháborodást keltett, mikor egy bankrablásuk során arab lakosokat lőttek le az intézmény előterében.
Ahogyan az Irgun, úgy a Lehi támadásai is gyakran zsidó életeket követeltek. 1947. januárjában a 25 éves Jiszrael Levin testére találtak rá egy jeruzsálemi parkban, mellette pedig egy levélre, melyben a Lehi azt állította, hogy áldozatuk információkat adott ki a briteknek. Merényleteik során sem voltak tekintettel civil áldozataikra: egy alkalommal a jeruzsálemi adóhivatal egy irodáját robbantották fel, ahol meghalt egy zsidó alkalmazott. Ezek mellett erőszeretettel aknáztak alá civil autókat is; volt egy eset, amikor Kösztler Artúr író kocsiját kötötték el, hogy később merényletre használják. Thomas James Wilkin zsidó származású brit detektívet pedig 1944. szeptemberében gyilkolták meg Jeruzsálemben, mivel része volt egy Lehi-vezető letartóztatásában és kivégzésében. Kritikusaik a „fasizmus” vádjával illették őket.
Erre válaszul a revizionisták azt a vádat fogalmazták meg, hogy a britek passzívan hozzájárultak az európai zsidóság kiirtásához azzal, hogy nem engedték be Palesztinába a zsidó menekültek tömegeit a holokauszt során. Egy az Irgun által kiadott röplap szerint a háborút követően ott lenne a britek helye Hitler és Himmler mellett a vádlottak padján, mert amikor a zsidóság felsírt, hogy hazatérhessen, a britek úgy feleltek, hogy „kazánba velük”! A szervezet továbbá fenntartotta, hogy a Palesztinában állomásozó brit katonák antiszemiták, azaz „náci britek”. Hogy valóban uralkodott-e antiszemitizmus a brit hatóságok között, nehéz lenne eldönteni. Az bizonyos, hogy brit katonák még a háború alatt is rendszeresen köszöntötték egymást náci karlendítéssel, és nyilvánosan szidták a „disznó zsidókat” –ilyesféle ügyekről még egy brit kormányülésen is elhangzottak panaszok. Evelyn Barker tábornok, a palesztinai brit csapatok vezetője pedig híres volt zsidógyűlöletéről. Szeretőjének, egy arab nőnek rendszeresen írt efféle leveleket: „Csak jusson eszedbe ez a szép élet, amit elvesztegetünk a koszos zsidókra! Igen, gyűlölöm mindet – mindegy nekem, hogy cionisták vagy sem. Miért kéne félnünk attól, hogy kimondjuk, hogy gyűlöljük őket? Itt az ideje, hogy ez a rohadt faj megtudja, mit gondolunk róluk – piszok népség”. A legtöbb brit azonban valószínűleg nem szerette jobban sem az arabokat, sem a zsidókat. Charles H. Bateman egyiptomi brit követ foglalta talán össze ezt a legvilágosabban: „Egyiket jobban utálom, mint a másikat. Egyetlen nép van a földön, amit szeretek, mégpedig a britet, és semmi okát nem látom, hogy britek haljanak meg az istenverte szemiták közötti harcokban”. Azonban az irgunistákat láthatóan az sem érdekelte, ha egy brit filoszemita volt. Egy bizonyos Doran őrnagy ellen, aki a holokauszt során a bukaresti brit követségen dolgozott, és közvetlenül részt vett román zsidók megmentésében, szintúgy merényletet kísérelt meg az Irgun.
A kisebb incidensek mellett az Irgun komoly akciókra is elszánta magát. 1944. május 15-én a brit hatóságok ramallahi rádióállomását foglalták el, majd géppuskatűzzel kísérve felrobbantották az egyik jeruzsálemi brit tiszti klubot, 1944 telén pedig megpróbálták felrobbantani a brit főmegbízottat a jeruzsálemi Szent György templomban. Azonban a szervezet legnagyobb – és legismertebb – akciója a jeruzsálemi King David Hotel felrobbantása volt.
Ahhoz képest, hogy az Irgunnak és a Lehinek mint illegális szervezetnek egyáltalán nem lett volna szabad fegyverekkel rendelkeznie, meglehetősen jól fel voltak szerelve. Különböző rajtaütések során brit katonák Vickers és Sten típusú géppisztolyokat, illetve Lewis golyószórókat találtak Irgun-raktárakban. Mivel ezek a a brit seregben rendszeresített fegyverek voltak, ezért felmerült a mandátumi hatóságokon belül, hogy angol zsidó katonák csempészhették át őket az ellenséghez. A brit hatóságok általánosságban nem bíztak meg zsidó alkalmazottaikban; egy a háborús iroda számára készített titkos jelentés, mely egy lehetséges izraeli-brit háború esélyeit fontolgatta, automatikusan a jövőbeli izraeli hadsereg katonájának számolt minden angol zsidó rendőrt vagy katonát. Egy másik, 1943-as javaslat azt helyezte kilátásba, hogy minden brit állampolgárságú angol zsidót le kellene fegyverezni, amíg nem ér véget a háború. A második világháború alatt több tízezer zsidó harcolt brit kötelékben, köztük egy külön 5000 fős zsidó brigád Ernest Benjamin vezetése alatt.
Hasonló drasztikus gondolatok csupán azért születhettek meg a brit vezetőség fejében, mert a palesztinai szituáció a háború utolsó évében, majd különösen az azt követő időszakban egyre komolyabb pénzügyi és katonai terhet jelentett számukra, ráadásul egyre nehezebbé vált a manőverezés a cionista és arab igények között. A fejetlenség néha pedig valóban kaotikus, már-már ironikus helyzeteket szült. A tolmácsok hiánya végig komoly gondot okozott a brit hatóságoknak; példának okáért számos Irgun- vagy Lehi-merényletet azért nem tudtak meghiúsítani, mert bár a telefonbeszélgetéseit lehallgatták, nem értették a héber nyelvű párbeszédet. Más alkalmakkor nem tudtak kiigazodni a felváltva használt héber vagy angol nyelvű betűszavak és pártnevek között. Egy az Irgunról szóló akta borítójára felírták, hogy „Irgun, alias Herut” – dacára annak, hogy a Herut („Szabadság”) nevű politikai pártot csak 1948-ban hozta létre Menachem Begin, ahogyan azt bármelyik angol nyelvű palesztinai napilapból megtudhatták volna. Smuel Kacnelzon Irgun-aktivista neve fejtörést okozott a brit elhárításnak: mivel a kohanita családnévről nyilván nem hallottak a brit nyomozók, ezért S. Katz Nelsonra angolosították a katona és későbbi politikus nevét. A fejetlenség dacára is elképesztő, ám tény, hogy a Hagana legalább egyszer felhatalmazást kapott a brit mandátumi hatóságoktól arra, hogy támadást intézzen ellenük. Richard Crossman angol munkáspárti parlamenti képviselő felkereste John Strachey repülésügyi miniszterhelyettest, és figyelmeztette, hogy a Hagana támadást készül intézni a brit hidak ellen a Jordán folyó felett, „tanácsot” kérve az ügyben. Strachey kért néhány napnyi gondolkozási időd, majd beleegyezését küldte Crossmannak.
Míg egyeseknek a szellemi képességeit is kifárasztotta a polgárháborús helyzet – Henry Gurney későbbi palesztinai brit főmegbízott például gyakran esett zavart állapotba, és táviratozott apokaliptikus bibliai idézeteket Londonba –, addig mások cinizmussal figyelték az Irgun lázongását. Mikor milicisták megpróbálták felrobbantani a jaffai rendőrség kábelpóznáit, ám véletlenül a saját kocsijukat borították lángba, a helyi rendőrfőnök elmorfondírozott azon, hogy vajon a Hagana vagy az Irgun volt ilyen kétbalkezes. „Csupán három dolog idegesít” – osztotta meg londoni főnökeivel a véleményét. „1, hogy hová mentek a támadók, 2, hogy ki lehetett ekkora balfék, és 3, hogy szombaton házasodom”. A rendőrfőnök arra jutott, hogy az elkövető nem lehetett az Irgun, melyet profi szervezetnek vélt. S noha az Irgun valóban képes volt véres támadásokra, hibázni ők is tudtak: egyik komoly merényletüket bejelentő illegális rádióadásukban közölték hallgatóikkal, hogy „semmi sem tud megállítani minket, senki sem irányít bennünket”, majd rögtön ezt követően 5 percre megszakadt az adás. A technikai hibáért később elnézést kértek.
A palesztinai brit jelenlét utolsó heteit 1948 májusáig, Izrael függetlenségének kikiáltásáig azzal töltötte, hogy felszámolta a közigazgatás rá eső részét, elszállította fegyvereit, elaltatta a rendőrkutyákat, élelmet hagyott a börtönökben, előleget utalt a közüzemi alkalmazottaknak stb. David Ben-Gurion megkérte Gurney főmegbízottat, hogy a következő néhány hónapig még üzemeltessék a közszolgáltatásokat; Gurney ingerülten azt felelte, hogy „mi nem fogjuk felállítani a zsidóknak az ő országukat”. A főmegbízott utolsó szolgálati napjai voltaképpen az egész palesztinai brit uralomról jellemzést adnak felelősség és hozzáértés terén. Az alábbiakat a haifai brit konzul írta le levelében a brit külügy részére, melyet 1948. augusztusában küldött el; a haifai kikötő brit enklávéként szolgált, hogy Izrael kikiáltása után is legyen egy biztos pont a felszerelés evakuálására. Jelentése szerint Gurney főmegbízott a haifai rendőrség felszerelésének maradékát, melyet már nem vittek vissza Angliába, bezárta egy hangárba, és az épület kulcsait a helyi ENSZ-irodára akarta bízni. Az ENSZ visszautasította az ajánlatot; Gurney indulásának reggelén az ENSZ-épület bejárati lépcsőjére helyezte a kulcscsomót, majd hazaindult. Az így elhagyott felszerelés egy része később arab felkelők kezére jutott. Az Irgun és a Lehi utóbb beolvadt a Haganába, rövidesen pedig az összes cionista milíciát egybeforrasztotta az izraeli hadsereg.
A történelemkönyvek alapján nem juthat másra az olvasó, mint hogy a palesztinai brit uralom sikertelenségei jelentős mértékben tudhatóak be a – számaikat tekintve egyébként kisebbséget képező – jobboldali cionista milíciák tevékenységének. Ebben a cikkben arra is rá kívántam mutatni, hogy a fizikai erőszak hagyománya sokkal kiterjedtebb a Közel-Keleten, mint az a közgondolkodásban ismerik. Az akciókban ráadásul több alkalommal is elmosódtak a határok az „önmegtartóztatást” követő, illetve a nyílt konfrontációt vállaló csoportok között; még azokat a támadásokat is beleegyezésével látta el a Hagana, melyekben nem vett részt (lásd a King David Hotel esetét). Nem állja meg a helyét az a felosztás, miszerint a Hagana minden esetben távol tartotta magát az Irgun és a Lehi akcióitól.
A történetírásban előkerülő állítás, hogy a cionizmussal szembenálló tisztviselők minden esetben antiszemiták voltak, hasonlóan nem igazolható – több olyan személy, mint Raymond Cafferata vagy Folke Bernadotte kritikusan viszonyultak a cionista program egyes célkitűzéseivel szemben, azonban az európai zsidó menekültek ügyével aktívan szimpatizáltak. Eközben ijesztő példái mutatkoztak azon antiszemitizmusnak, mely a szövetséges oldalon is létezett, és kétségtelenül befolyásolt egyes brit katonai vagy politikai elemeket, alkalmasint egyenesen az arab oldal támogatására bírva őket (lásd Evelyn Barker történetét). A jisuv és a palesztinai államiságot megelőző cionista mozgalmak még számos feltáratlan, magyar vonatkozású történetet is tartalmaznak. A Magyarországon kevéssé ismert Dov Grüner története például egyike ezeknek a fejezeteknek.
A szerző
