Michael Cohen 1869-ben született a poroszországi Krotoschinben (ma lengyel, Krotoszyn). 1888-ban vándorolt ki az Egyesült Államokba.
New Yorkba érkezve azonnal nevet változtatott, felvette az elegánsabb, francia hangzású Martin Couney nevet, és orvosi köpenyt öltött. Az Újvilágban az „amerikai álom” bárkié lehetett, aki képes volt magát újraalkotni. Ő pedig egy olyan identitást alkotott, amellyel később megváltoztatta az orvostudományt. Couney azt állította, hogy Lipcsében és Berlinben tanult orvostudományt. Németországban az orvosi diploma megszerzéséhez disszertációt kellett írni. A levéltárosok soha nem találták meg a Couney által írt disszertációt.
Couney szándékosan kitérő válaszokat adott születési idejéről és helyéről. 19 évesen vándorolt ki, de egy ilyen korú személy nem lehetett elég idős ahhoz, hogy Lipcsében és Berlinben egyetemet végezzen, mielőtt Párizsban posztgraduális tanulmányokat folytatott volna Pierre Budin, az európai újszülöttgyógyászat atyjának irányítása alatt – ahogyan Couney számos sajtóinterjúban állította.
Az 1910-es amerikai népszámláláson Couney foglalkozásánál a „sebészeti eszközök készítője” megnevezés szerepelt. Technikailag zseniális műszerész volt, aki értett az inkubátorok működéséhez. Couney a rendszer szemében nem volt más, mint egy szélhámos.
Eugenika és szociáldarwinizmus
A századelő orvostársadalmát egy mélyen aggasztó ideológia, a korai eugenika (fajnemesítés) és a szociáldarwinizmus uralta. A kor legelismertebb professzorai nyíltan hirdették, hogy a koraszülött csecsemők „a természet selejtjei”, akik genetikailag alsóbbrendűek. Úgy vélték, ha mesterséges úton életben tartják őket, azzal „beavatkoznak a természetes szelekcióba”. A gyenge újszülöttek megmentése nézetük szerint hosszú távon az egész emberi faj és a társadalom meggyengüléséhez vezetett volna.
1910-re már az egész országban rendeztek eugenikai (emberi fajnemesító – a szerk.) versenyeket. Ezeken a versenyeken – amelyeket többek között „legszebb csecsemő-versenyeknek” is neveztek – a csecsemőket olyan tulajdonságaik alapján díjazták, mint a szemük vagy az orruk alakja, mintha borjak, csikók vagy malacok lennének. A kor legelismertebb professzorai nyíltan hirdették, hogy a koraszülött csecsemők „a természet selejtjei”, akik genetikailag alsóbbrendűek. Úgy vélték, ha mesterséges úton életben tartják őket, azzal „beavatkoznak a természetes szelekcióba”. A gyenge újszülöttek megmentése nézetük szerint hosszú távon az egész emberi faj és a társadalom meggyengüléséhez vezetett volna.
»A fekete gólyák« című filmet – amely egy szifilisszel született gyermek eugenikai okokból történő megöléséről szól – az egész országban vetítették.
A hivatalos orvosi protokoll vérfagyasztóan rideg volt. Ha egy gyermek a terhesség 37. hete előtt született, a kórházakban nem állt rendelkezésre semmilyen lehetőség, de még a szándék sem a megmentésükre. Takaróba csavarva egy sötét szobába tették őket, és várták, hogy a természet elvégezze a dolgát.
Ráadásul ebben a korszakban semmiféle szociális háló vagy egészségbiztosítás nem létezett az Egyesült Államokban. Ha egy elszánt szülő talált is volna olyan magánklinikát, amely hajlandó lett volna technológiát biztosítani a gyermeknek, az napi minimum 15 dollárba került volna. Ez mai értéken számolva napi 400–500 dolláros (130–160 ezer forint), a legtöbb ember számára megfizethetetlen összeget jelentett.
A 25 centes életmentő pavilon Coney Islanden
Martin Couney rájött, hogyan lehet ezt a kegyetlen rendszert a saját fegyverével, a kapitalista látványossággal legyőzni. Ha az orvostársadalom nem kért az inkubátorokból, akkor a nagyközönség kíváncsiságára és zsebeire kellett támaszkodnia. Couney kitalálta, hogy az inkubátorban élő koraszülötteket látványosságként, pénzért mutogatja a szakállas nő és az oroszlánfejű férfi mellett. Első inkubátoros csecsemőkiállítása Coney Islanden a Luna Parkban volt, amely a sétány mentén található számos vidámpark egyike volt. Nem sokkal később megnyitotta a másodikat a szomszédos Dreamlandben.
A koncepció egyszerre volt zseniális és mélységesen bizarr. A bejárat felett egy tábla hirdette: „Élő csecsemők inkubátorokban” – olyan nagy betűkkel, hogy el lehetett olvasni a Chicagói Világkiállítás területének másik végéről is, amely 1933-ban és 1934-ben, összesen 18 hónapig tartott. A csecsemőinkubátor-kiállítást 75 000 dollárból (mai értéken 1,4 millió dollár) építették, és hazafias vörös, fehér és kék színekre festették.
A bejáratnál kikiáltók, úgynevezett „barkerek” terelték a tömeget, pont úgy, mintha az óriáskerékre vagy a tűznyelőkre invitálnák őket. A belépő ára 25 cent volt.
A kiállítás vezetői a neves chicagói gyermekorvos, Dr. Julius Hess és Martin Couney voltak.
Aki kifizette a negyeddolláros belépőt, az egy olyan világba csöppent, amely teljesen elütött a vidámpark kinti, zajos forgatagától. Odabent makulátlan tisztaság és csend uralkodott. Couney katonás fegyelmet követelt meg. Couney és Hess hat ápolónőből és két szoptatós dajkából álló csapatot foglalkoztatott.
A nővérek és az ápolók hófehér, keményített uniformisban dolgoztak, a padlót folyamatosan fertőtlenítették, és a látogatókat egy korlát választotta el az üvegfalú, csillogó króm inkubátoroktól. Az inkubátorok a legfejlettebb francia modellek voltak, amelyek folyamatosan friss, szűrt külső levegőt és egyenletes meleget biztosítottak a parányi babáknak. A látogatók a fal mentén sorakozó inkubátorokhoz mehettek, és az üvegablakokon keresztül leshették a bennük élő apró, összeaszott koraszülötteket. A csecsemők több héttel idő előtt születtek, és születési súlyuk jóval elmaradt az egészséges értéktől. Az üzletekben nem volt olyan kicsi ruha, ami illett volna apró, csontos testükre, ezért az ápolónők babaruhákba és kötött sapkákba öltöztették őket.
A show-műsor része volt az is, hogy a nővérek időnként kivették a csecsemőket az üveg mögül, és a közönség előtt etették meg őket, vagy demonstrációként egy gyémántgyűrűt csúsztattak fel a karjukra, hogy érzékeltessék, mennyire aprók.
A legfontosabb azonban az volt, amiről nem szóltak a plakátok. A kétségbeesett szülőknek, akiknek többsége a szegény New York-i bevándorlónegyedekből kikerülő munkás volt, egyetlen centet sem kellett fizetniük az ellátásért. Couney teljesen ingyen fogadott be minden koraszülöttet, függetlenül a család származásától, vallásától vagy anyagi helyzetétől. A babák drága speciális tápszerét, a szoptatósdajkák és a szakképzett nővérek bérét, valamint a gépek fenntartását teljes egészében a látogatók 25 centes belépőjegyeiből finanszírozta. Egy sarlatánnak titulált showman így hozta létre New York legelső és egyetlen működő, ingyenes koraszülött-intenzív osztályát, közvetlenül az egzotikus állatbemutatók szomszédságában.
Ha Martin Couney egy diploma nélküli bevándorló műszerész volt, és a szülőktől egyetlen centet sem kért, honnan volt pénze a kor legfejlettebb, méregdrága orvosi berendezéseire?
A 19. század végén az inkubátorok, amelyeket a neves francia orvosok, Alexandre Lion és Pierre Budin fejlesztettek ki, nem tömegcikkek voltak, hanem egyedi, luxuskategóriás orvosi műszerek. Egyetlen Lyonból importált inkubátor ára 750 és 1000 dollár között mozgott. Couney-nak pedig nem egy kellett belőlük, hanem tucatnyi. Nem beszélve a speciális gáz- és oxigéntartályokról, a sterilizáló berendezésekről és az átszállításról Európából.
Couney nem koldusként érkezett New Yorkba. Eredetileg a francia feltalálók megbízásából dolgozott műszaki alkalmazottként. Az első nagy áttörést az 1896-os Berlini Ipari Kiállítás hozta meg, ahol először mutatták be a nagyközönségnek a „Kinder-Brutanstalt” (Gyermekkeltető) pavilont. A bemutató akkora üzleti és közönségsiker lett, hogy a bevételekből nemcsak a gépek ára jött vissza, hanem hatalmas tőkére tettek szert. Ezt követte az 1897-es londoni kiállítás, ahol a kíváncsi tömeg belépőjegyeiből Couney és partnerei már komoly vagyont halmoztak fel.
Amikor Couney áthajózott az Egyesült Államokba, a szórakoztatóipar mágnásai azonnal meglátták a lehetőséget a projektben. A Coney Island-i vidámpark-tulajdonosok felismerték, hogy az inkubátoros pavilon a létező legjobb „tömegmágnes”. A befektetők épületet és előtőkét biztosítottak Couney-nak, mert tudták, hogy a pavilon folyamatos, fizető tömegeket vonz majd a vidámpark többi látványosságához is.
Miután az első pavilon megnyílt, a rendszer egy csapásra önfenntartó és rendkívül nyereséges gépezetté vált. Egy nyári napon több ezer látogatójuk volt. A napi bevétel rendszeresen elérte az 500–1000 dollárt. Ebből a hatalmas bevételből Couney nemcsak a dajkák és ápolónők magas bérét, a tápszereket és az oxigént fizette ki, hanem folyamatosan meg tudta vásárolni a legmodernebb francia import inkubátorokat is.
A neves yale-i professzor, gyermekorvos és gyermekfejlődés-pszichológus, Arnold Gesell többször is meglátogatta Couney-t az 1939-es New York-i világkiállításon. Gesell magával hozott egy operatőrt is, hogy lefilmezze a csecsemőket Couney intézményében.
Érdekes módon, amikor Gesell megírta könyvét, A viselkedés embriológiája: Az emberi elme kezdetei címmel, elkerülte, hogy megemlítse Couney-t vagy azt a cirkuszi jellegű környezetet, ahol kutatásainak nagy részét végezte. Ezzel szemben, amikor Hess 1922-ben megírta az Egyesült Államokban kiadott első, a koraszülésről szóló tankönyvet, a *Premature and Congenitally Diseased Infants* (Koraszülöttek és veleszületett betegségben szenvedő csecsemők) című művet, a következőket írta: „Szeretném kifejezni hálámat Dr. Couney-nek.”
Couney összes szakmai kapcsolata közül a legérdekesebb az a barátság, amely az Amerikai Orvosi Szövetség (AMA) ellentmondásos elnökéhez, Morris Fishbeinnel fűzte. Fishbein 25 éven át állt az AMA élén, és ő vezette a szövetség „sarlatán” orvosok elleni keresztes hadjáratát. A két férfi annyira közeli kapcsolatban állt egymással, hogy Fishbein orvosnak készülő fiát, Justint New Yorkba küldte, hogy Couney-val beszélje meg karrierjét.
A New York-i Orvosi Társaság évtizedeken át próbálta Couney-t és a kiállítást betiltatni kuruzslás és engedély nélküli praxis vádjával, ám jogilag sosem tudtak fogást találni rajta. A szülőktől nem fogadott el pénzt (így nem minősült fizetett orvosi szolgáltatásnak), a belépőkből pedig legálisan működtetett egy látványosságot.
A „sarlatánság” vádja akkor vált még nyilvánvalóbbá, amikor gátlástalan mutatványosok elkezdték másolni a sikeres üzleti modellt. 1901-ben egy Couneytól független, rivális inkubátor-kiállításon egy műszaki hiba és a képzetlen személyzet miatt több csecsemő tragikus módon meghalt. Couney ekkor dühösen úgy nyilatkozott, hogy a kontárok „nem látják a különbséget egy inkubátor és egy mogyorópörkölő gép között”. Ez a mondat rávilágított a helyzet legijesztőbb valóságára. A koraszülött csecsemők élete egy teljesen szabályozatlan szórakoztatóipari intézményen múlt.
Couney viszont felháborodott azon a gondolaton, hogy csak azért, mert munkája Coney Islanden folyt, az nem szolgálta a gyermekek egészségét. „Egész életemben a koraszülöttek megfelelő ellátásáért küzdöttem, akiket régebben hagytak meghalni” – nyilatkozta A.J. Liebli-nek, a The New Yorker újságírójának. A New Yorker volt az egyetlen magazin, amely 1939. június 3-án egy rendkívül részletes, korabeli cikket jelentetett meg Couney-ról „Patron of the Preemies” (A koraszülöttek védőszentje) címmel, amely részletesen bemutatta a szigorú katonai fegyelmet és az elért sikereket.
6500 megmentett élet
Mindezek ellenére, a „Gyermekkeltető” nem volt rövidéletű mutatvány. Martin Couney 40 éven át működtette a pavilonjait, és az eredmények megdöbbentették a szakmát. Miközben a kórházakban a koraszülöttek halálozási aránya 90% volt, addig Couney újszülött-intenzív osztályán fordított volt az arány. A Couney-babák 85–90%-a túlélte a kritikus első hónapokat.
Közel 50 éves pályafutása során Couney mintegy 8 000 csecsemőt vett be, akik közül állítása szerint körülbelül 6 500-at mentett meg. Bár ezeket a számokat nem lehet ellenőrizni, a mai gyermekorvosok elismerik, hogy az orvosokból és ápolókból álló csapat, amelyet Couney állított össze, rendkívül képzett volt, és biztosította, hogy a csecsemők az akkori Amerikában elérhető legjobb ellátásban részesüljenek.
Ennyien köszönhették az életüket a 25 centes belépőjegynek. Felnőttek, és teljes, egészséges életet éltek. Köztük volt Lucille Horn is, aki 1920-ban alig egy kilósan született. Miután az orvosok közölték az apjával, hogy a kislány menthetetlen, az apa pokrócba bugyolálta a lányát, és egyenesen Coney Islandre sietett vele. Lucille Horn 96 éves korában halt meg. Felnőttként többször is visszalátogatott a vidámparkba, hogy köszönetet mondjon az „áldoktornak”. Couney saját lánya, Hildegard is koraszülöttként jött a világra; ő is a vidámpark egyik inkubátorában erősödött meg, majd felnőve maga is nővérként dolgozott a pavilonban.
A történet legnagyobb fordulata, hogy a show nem azért ért véget, mert Couney-t lebuktatták, hanem mert megnyerte a háborút. Az 1930-as évek végére az amerikai orvostársadalom az egyre erősödő fajnemesítési tendenciák ellenére sem tudta tovább figyelmen kívül hagyni Couney sikerét. A kórházak szép lassan elkezdték lemásolni a módszereit, a szigorú higiéniai előírásait és magát a technológiát is. Amikor 1943-ban a New York-i Cornell Kórház végre megnyitotta a város első hivatalos, állandó koraszülött-intenzív osztályát, Couney tudta, hogy a küldetése véget ért. Még abban az évben bezárta az inkubátor-show-t.
A történet legszomorúbb fordulata pedig az, hogy az elismerés helyett Martin Couney 1950-ben, 80 éves korában teljesen elszegényedve halt meg Coney Islanden. Mivel a szülőktől soha nem fogadott el pénzt, és a bevételek minden centjét a babák ellátására és a személyzet bérére költötte, nem halmozott fel vagyont. Ráadásul az az orvostársadalom, amely végül átvette a módszereit, igyekezett elfelejteni a nevét, hogy ne kelljen beismerniük a tényt, hogy évtizedeken át egy imposztor bevándorló metodikáját vették át.
A Tengerentúlról jelentem bejegyzése nyomán
A szerző
