Blogunk szellemi elődje, a cionista Zsidó Szemle 1926. szeptember 1-i számában Kiss Arnold budai vezető főrabbi írását közölte “A Démon” címmel Ros Hásáná alkalmából. Itt az eredeti cikk néhány részletét közöljük újra. A cikk remekül illusztrálja, hogy éppen száz éve is hasonló dilemmákkal küzdött a magyar zsidóság, mint ma: a válasz akkor is a zsidó büszkeség, a cionizmus volt.
Mélyreható ellentétek lakoznak az emberi társadalomban. Akárcsak a tovatűnt esztendő eseményeiben, amelyek ugyancsak kibékíthetetlen ellentéteket, áthidalhatatlan álláspontokat, egymással hadban álló világfelfogásokat tüntetnek föl, s az emberiséget csoportokra osztják, táborokra szakítják, részekre szaggatják és rétegekre bontják, amikben az egyesítő és összetartó fermentum nem egyéb, mint pillanatnyi érdek: osztályönzés, pártok érdeke. (…) A társadalom ama “megmentői”, akik az emberi nem boldogulásának ezerjófüvét látják elősarjadzani minden fönnálló rend romjaiból, vérrel áztatott földtalajból, hamuból és pernyéből – ők, az ő szerepüket bizonyára attól a zsidó irodalom által alkotott alaktól lesték el, akit a zsidó hagyomány és népfantázia a Rós Hásónó napján állít előtérbe, aki Istennek ítélőszéke előtt, mint közvádló akar elmarasztaló ítéletet a zsidóság fölött kimondatni, s akinek vádjaira Izrael a sófár hangjaival válaszol.
Valamikor még a történelem által megerősített igazságnak tartották, hogy minden üdv Izraeltől ered: a mi időnkben, forrongó, vajúdó korszakban, (…) a Démon, a Sátán a fogait vásítja azon a népen, amely a világnak Istent adott, démoni dühvel és bosszúsággal az idők történéseinek ítélőszéke elé vonszolja, vádolja: világuralom-törekvésével, a népszellem elzsidósításával, a közvélemény meghamisításával, mértéktelen meggazdagodási vággyal vádolja. (…) Velőt szaggatóan és fülsiketítően éles a vészriasztás sípszava, (…) a “tűzoltók” jól begyakorolt csapata, mivel hogy nincsen mit oltaniok, maguk gyújtogatnak, maguk helyezek el hol ügyesen, hogy meg ügyetlenebbül a gyújtóanyagot, úgy hogy a Sátánnak, a gonosz szellemnek, nevet a szíve örömében. A vallásgyűlöletnek, a faji előítéletnek, a szellem butításának és a lélek durvításának istentelenül pohány műve ez, mely a korunkbeli társadalom jelentékeny számú részét töltötte el, s ez az indulat is bizonyára nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a zsidóság történetének új irányt szabott.
A fajgyűlölet harsonaszavára felzendült a zsidó népönérzet tekiója (a sófár hangja – A szerk.): “És ama napon beléfújnak a nagy harsonába és jönni fognak a hazátlanok Assur országában és az Egyiptom földjére taszítottak”, nem azért, hogy (…) a szülőhaza földjén bárhol is új nemzetiség vallására kényszerítsenek bárkit is (…), hanem azért, hogy a próféta szava szerint: “meghajoljanak az Örökkévaló előtt, a szent hegyen, Jeruzsálemben”, hogy a szitokkal, gúnnyal, bántalommal elhalmozott ősi hitvallomásnak biztos menhelyet szerezzenek, ahol a honukat vesztettek új otthonra találnak, ahol a lebecsült, ősi, szent zsidó kultúra, az emberiség üdvére bonthatja ki fenséges szárnyait. A megmentő tettnek tekiója, a gyűlölettől és előítélettől való szabadításnak tekiója, az emberszeretetnek és az emberi együttérzésnek tekiója ez. (…)
Ha mi híven és rendületlenül kitartunk, idők és szokások szentesítette családi és népi hagyományaink mellett, a mi vallásos, társadalmi és gazdasági életünkben, ha magyar hazánk és felekezetünk iránti kötelességeinket mindenkor hűségesen beteljesítjük, akkor gonosz vádakkal és jogtalan gyanúsításokkal szemben fölcsendül a mi védelmi szózatunk, az igaz önérzetnek Tekio Gedaulójába, s igazzá válik rajtunk a zsoltár szava: “Üdv a népnek, amely megérti a sófár szavát, Örökkévaló, a Te arcodnak fényében járnak ők.”
A szerző
