A második világháború után keretlegények százait állították népbíróság elé a munkaszolgálatosokkal szemben elkövetett kegyetlenkedéseik kapcsán.[1] Ezek a perek néha a „papírforma” szerint történtek, és fair, alapos büntetőeljárások során bizonyították be, hogy embertelen, néha nyilas párttag keretlegények kínozták, gyilkolták a munkaszolgálatosokat. Néha meglepő eredményeket tartogattak, például előkerülnek embermentő nyilas keretlegények, vagy baloldali párttag katonák, akik történetesen zsidókat gyilkoltak. És egyfajta harmadik kategóriaként lehetne említeni az olyan eseteket, ahol a történész szinte feldolgozhatatlan morális és jogi dilemmákkal szembesül.
Utóbbira példa Tóth Lajos méhész, a VII/2. század tizedesének esete, akit 1945-ben azért állítottak népbíróság elé, mert szabálytalanul kikötötte Rosenthal Miklós munkaszolgálatost. Tóth személyes adatai szerint 1902-es születésű volt, Mezőcsátról származott, nős volt, egy gyermek apja. Az ítélet olyan értelemben összetettebb volt, hogy bár elsősorban Rosenthal ügyére fókuszált, ezen kívül még csuklóztatásokat és egyéb büntetéseket említett, de ezek nyilván nem indokolták volna a súlyos büntetést, így mi is a per fókuszánál maradunk.
A volt tizedes védekezése szerint Rosenthal muszosra éppen akkor nyitott rá az istállóban, amikor az egy kalapáccsal súlyosan bántalmazott egy lovat. A források némileg ellentmondásosak – egy helyütt a ló „azonnal kivérzett”, máshol „lesántult” –, de Tóthnak nyilván igaza volt abban, hogy „az állattal szemben indokolatlan, durva kínzástól és kegyetlen magatartástól” függetlenül is „a fronton” „hadi cikk” rongálásáért súlyos büntetés járt. Ehhez csak hozzájárult – mint érvelt –, hogy „nincsen a világnak egyetlen országa, ahol az állatkínzást ne büntetnék a törvények”.[2] A korabeli büntetőtörvénykönyv, vagyis a Csemegi-kódex valóban kihágásként kezelte az állatkínzást, azt pénzbüntetéssel sújtotta.[3] A feljelentő egyébként maga Rosenthal volt, aki azzal védekezett, hogy a ló „rakoncátlan” volt, de nem tagadta, hogy az állatot „kalapáccsal megütöttem”.[4]
Ennek tükrében az ítélet egyáltalán nem vitatta, hogy a ló megkínzása megtörtént, a népbíróság inkább azt firtatta, nyilvánosan megszégyenítette-e Tóth az állatkínzó muszost. A kikötést a szolgálati szabályzat szerint félreeső helyen kellett elvégezni.[5] A tanúk vallomásai ellentmondásosak voltak. Reismann Imre szerint „tudok róla, mintegy 30 méterről láttam a kikötést, mert vádlott mindenkit elzavart onnan”.
Tannenbaum László szerint „a kikötést láttam, elég közel állottam”, majd szerinte Rosenthal elájult, „s ezt innen gondolom, mert vizet is vittek a helyszínre”. Magát Rosenthalt a feljelentésen túl nem sikerült idézni, így minden további részlet mendemondákra épült. Tóth elsőfokon 8 év kényszermunkát kapott, másodfokon pedig 4 év börtönt, melynek legalább felét kitöltöttnek tekintették.
Mindez persze nem kárpótolhatta a jogsértő módon hosszú előzetesért – több mint 29 hónapot, vagyis 882 napot töltött előzetesben! –, illetve az egyéb szenvedésekért, melyeken családja keresztülment. A népbíróságnak írt beadványában így fogalmazott: „A fronton többször sebesültem, testem tele van szilánkokkal. Betegen, ártatlanságom tudatában több mint két év óta szenvedek. Egész vagyonom, méhészeti felszerelésem, házam, minden ingóságom elpusztult, leégett. Feleségem, gyermekem kereset nélkül kétségbeejtő helyzetben élnek, nincs családfenntartójuk.”[6]
Mindazonáltal el kell gondolkodnunk azon, hogyan is lehetne nem csak jogi értelemben, de morálisan is ítéletet mondani a fenti történetben? Nem lehet kétségünk afelől, hogy Rosenthal, akire az iratok egyértelműen kommunista meggyőződésű emberként utalnak, antiszemita diszkrimináció útján kényszerítették megalázó feladatok elvégzésére a keleti fronton, embertelen körülmények között. Ilyen értelemben ő is egyértelműen áldozat, a holokauszt során üldözött személy volt. Eközben az iratokból az a benyomása alakulhat ki a kutatónak, hogy a kommunista férfi esetleg szabotázst akarhatott elkövetni a ló elpusztítására tett kísérletével. Persze nyilván ez sem indokolja a kiemelten kegyetlen viselkedését, a történetben bizonyos értelemben elkövetőként is jelenik meg.
Milyen szerepe volt Tóthnak? A fő kérdés, amit fel kell tennünk: ő egyáltalán a holokauszt elkövetőjének számít-e? Nem lehet kétségünk afelől, hogy a holokauszt-kutató szemszögéből egy ilyen történet alapvetően a perpetrator research, vagyis az elkövetők kutatásának interdiszciplináris területére tartozna. Mégis szembesülnünk kell azzal, hogy az „elkövető” szerepköre sem mindig magától értetődő, hanem lehet olyan ellentmondásos, hogy már-már a Primo Levi által leírt „szürke zóna” része.
A korabeli szolgálati szabályzat szerint hadrakelt hadseregnél, műveleti területen, hadicikkel szemben szabotázst elkövető egyén sokkal súlyosabb büntetést is kaphatott volna: nem egy példa ismert, amikor ilyen esetben a szabotőrt egyszerűen lelőtték. Tóth ennek ellenére enyhébb büntetést adott Rosenthalnak – amit a muszos feljelentésében így is felpanaszolt. Ilyen értelemben enyhébb magatartást tanúsító keretlegényként jelenik meg a történetben, noha így is egy alárendelt zsidó férfinek okozott fizikai fájdalmakat a büntetéssel – könnyű lenne tehát úgy elkönyvelni őt, mint „kegyetlen keretlegényt”, „munkaszolgálatosok kínzóját”. Eközben Tóth a ló (elkésett vagy el nem késett) megmentőjeként is megjelenik a történetben.
Nem biztos, hogy van feloldása a dilemmának. A történésznek nyitottnak kell lennie arra, hogy egy történelmi szereplő egy történetben áldozatként, máshol elkövetőként jelenik meg, esetleg egyetlen, kusza történet különböző villanásaiban egészen gyorsan is váltakozhatnak ezek a szerepek. A fenti történet is arra mutat rá, hogy a fekete-fehér ítélkezés helyett az objektív történészi attitűd, a higgadt mérlegelés és a különböző szempontok figyelembevétele vezetheti előre a kutatást.
[1] Erről átfogóan lásd könyvemet: Veszprémy László Bernát: Piszkos munka. A munkaszolgálat és a keretlegények történetei a népbíróságon. Bp., Jaffa, 2024.
[2] Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Levéltára, Miskolci nb. iratai. 218/1945. 62-65. (továbbiakban: Tóth-per).
[3] https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=87900040.TV
[4] Tóth-per. 6.
[5] Szolgálati Szabályzat, 76. par. 684. pont.
[6] Tóth-per, 68, 46-52.
A szerző
