Nincs semmi új a nap alatt
Egyáltalán nem értem ezt a nagy médiaricsajt és hisztériát, ami Trump elnök Gázával kapcsolatos tervét illeti.
Ugyanis ez az ötlet nem újkeletű! Már az 1920-as években felmerült bizonyos brit gondolkodók és politikusok körében, akik a palesztinai zsidó-arab konfliktust próbálták megoldani. A történet onnan indult, hogy St. John Philby, aki első körben a frissen megalakult Irak belügyminiszterének, majd a transzjordániai Abdallah emírnek volt tanácsadója, egyfajta polgári Palesztinát kívánt volna létrehozni a brit mandátum helyett. Közös arab-zsidó vezetéssel, a lakosság lélekszámának megfelelő arányban a közigazgatásban, a parlamentben és a kormányzatban. Jó pár, az arabság számára abszolút előnyös tervezetet nyújtott be Háddzs Amin al-Huszeininek.
Mire azt a választ kapta a Palesztinai Arab Bizottságtól, hogy semmilyen kompromisszumra nem hajlandóak a Zsidó Ügynökséggel.
Csak halkan jegyzem meg, hogy ez a nyakas arab ellenállás az eredője annak a mély szakadéknak, ami ma a két nemzet között tátong. A többi mandátumterületi államban a közös kormányzat, a közös közigazgatás segítette elő a különböző etnikai csoportok közötti feszültség enyhítését vagy küszöb alatt tartását.
A Palesztinai Arab Bizottság 1936-ban szintén elutasította a Peel-bizottság felosztási tervét úgy, hogy Palesztina területének nagy részét megkaphatták volna. Philby a Foreign Affairs hasábján tajtékzott, hogy hogy a fenébe szalaszthatták el ezt az ajánlatot, mikor a követeléseik kilenc a tízhez arányban teljesülhettek volna, így pedig elveszítenek mindent. (A palesztin mandátum része volt a mai Jordánia területe, amelyet a britek – nevezetesen Winston Churchill – az 1920-as San Remo-i konferencia szándékával ellentétben [amely elismerte a Balfour-deklarációt] Transzjordániát a hasemita dinasztának adta, és ezzel kizárta a Balfour-deklaráció által a zsidó nemzeti otthon létrehozására előirányzott területekből. A szerk.)
Látva a kompromisszumos megoldás zsákutcáját, Philby 1939-ben az alábbi arab-zsidó rendezési tervet fogalmazta meg a quid pro quo elve alapján: Nyugat-Palesztinát (gyakorlatilag a mai Izrael területe, a szerk.) teljes egészében át kellene adni a zsidóknak az arab lakosság nélkül, kivéve Jeruzsálemet. Cserébe a Zsidó Ügynökségnek támogatni kellene az arab nemzet egységét és függetlenségét. (Ne felejtsük el, hogy ekkor még Palesztina, Transzjordánia, Szíria, Irak francia, illetve brit irányítás alatt állt.) Ezen felül átfogó anyagi segítséget kell nyújtaniuk az araboknak. A terv pedig csak az egyetlen pragmatikus arab uralkodó, Ibn Szaúd vezetésével lenne megvalósítható.
A cionista vezetők készek lettek volna előteremteni az anyagi támogatáshoz szükséges tőkét.
Így Dr. Hájim Weizman, a Cionista Szervezet elnöke puhatolózásba kezdett az amerikai zsidóságnál és a Roosevelt elnökkel történő találkozása során.
Az amerikai Legfelsőbb Bíróság bírái, Louis D. Brandeis és Felix Frankfurter között zajlott beszélgetés szerint Roosevelt fontolgatott egy ún. „Irak-tervet” is, amely szerint mérlegelte, hogy áttelepít 200-300 ezer arabot Palesztinából. A tervről Chamberlain brit miniszterelnökkel is egyeztetett néhányszor telefonon.
1943 júliusában Roosevelt Harold B. Hoskins ezredest küldte Ibn Szaúdhoz felderíteni, hogy hajlandó lenne-e fogadni a Zsidó Ügynökség képviselőit és tárgyalni a palesztin ügyről az amerikai olajérdekeltségek mellett.
Azonban Summer Welles amerikai külügyminiszter figyelmeztette az elnököt, hogy ne firtassa túlságosan a palesztinok költözésének ügyét, mert a kairói és a bagdadi diplomáciai jelentések alapján az USA kényelmetlen helyzetbe kerülhet a cionista tevékenység támogatása miatt, és veszélybe sodorhatja a nagy olajbizniszt.
Nagyhatalmi támogatás nélkül pedig Ibn Szaúd sem merte vállalni az ügyet, tartva kiátkozásától az arab világból és a háború folytán amúgy is megcsappant zarándokpénzek még nagyobb zuhanásától.
Nagyjából így végződött az első palesztin költözéssel kapcsolatos tervezet.
Ami még ha elsőre rémísztőnek is hangzott, utólag visszagondolva kár, hogy nem valósult meg. Ugyanis nagyon sok szenvedéstől mentette volna meg egyrészt a palesztinokat, másrészt a zsidókat.
Sokkal több zsidó találhatott volna menedéket a holokauszt szörnyűségétől, a palesztinok pedig a kezdeti nehézségek után már 80 éve egy pragmatikus arab kormányzat által vezetett kőgazdag olajállamban élhetnének a Hamasz nyomorgatta Gáza helyett. Arról nem is beszélve, hogy mennyi viszályt spórolhatott volna meg magának a régió.
A szerző
