Prepuk Anikó Befejezetlen emancipáció című, tekintélyt parancsolóan vastag könyvének alcíme: A neológ zsidó identitás formálódása a 19. századi politikai és sajtóviták tükrében. Részletesen megismerhetjük belőle, elsősorban az Egyenlőség című hetilap cikkei alapján az izraelita felekezet elismertetéséért folytatott politikai harcot, mely a polgári házasság és anyakönyvezetés bevezetésével együtt folyt Magyarországon az 1890-es évek elején, és 1896-ban, a millennium évében sikerrel zárult.
Jakov Katz felhívja a figyelmet arra, hogy azokban az országokban, ahol a zsidóság emancipációját hosszasan halogatták, illetve az egyének emancipációja és a zsidó felekezet, mint vallás intézményes elismerése (a recepció) között hosszabb idő telt el, a feltámadó vitákban kiéleződött a feszültség a keresztények és a zsidók között, és olyan tömeglélektani konfliktusok támadtak, melyekre a későbbiekben, a huszadik század folyamán is előszeretettel hivatkoztak az antiszemiták.
Magyarországon, ahol az emancipációs törvényt a kiegyezést követően fogadta el a magyar országgyűlés (1867. évi 17. tc.), több mint harminc év telt el addig, amíg a judaizmust „bevett vallássá” nyilvánították, és ugyanolyan jogokkal ruházták fel, mint a római katolikus egyházat és a többi keresztény felekezetet. Az eltelt idő alatt, 1882-ben történt a nagy visszhangot keltett tiszaeszlári vérvád. Ezt követően alakult meg az Országos Antiszemita Párt, és az archaikus gyökerű zsidógyűlölet rohamos gyorsasággal átpolitizálódott.
Ahogy Prepuk Anikó alapos könyvéből kiderül, az 1880-as években a Pesti Hitközség vezetése, személy szerint Wahrmann Mór nem szorgalmazta a recepcióról szóló parlamenti vitát és a téma politikai napirendre tűzését, pedig az idő előre haladtával egyre sürgetőbbé vált. Csak a fiatalabb zsidó nemzedékek, személy szerint Vázsonyi Vilmos és társai karolták fel az ügyet az 1882-ben alapított hetilap, az Egyenlőség hasábjain.
A részletesen ismertetett parlamenti vitában az alsóház szabadelvű többsége támogatásáról biztosította a recepciós törvény tervezetét, viszont az arisztokratákból és keresztény egyházfőkből álló felsőház többször is leszavazta. Harmadszori nekifutásra sikerült csak elfogadtatni, és ebben közrejátszott Ferenc József, az uralkodó is, aki előre jelezte, hogy szentesíteni fogja a törvényt, amit meg is tett.
A nagy port felvert politikai harc hívta életre egyrészt a Katolikus Néppártot, melynek vezetői gróf Zichy Nándor, illetve a zsidó térhódítás ellen síkra szálló és a Néppárt ideológusának tekinthető Prohászka Ottokár voltak. De ebben az időben alakult meg a Polgári Demokrata Párt is, melynek a „felekezeti politizálással” szakító Vázsonyi Vilmos állt az élére.
A recepciós és egyházjogi törvények elfogadása a politikai eliten belüli erőviszonyokat tükrözte egy olyan erősen korlátozott választójog alapján felépülő politikai rendszerben, mely ugyan lehetőséget biztosított a zsidó nagypolgárság számára érdekei érvényesítésére, de a tömegek zsidóellenességén a legkevésbé sem változtatott. Ez még a felsőházi vita során is megnyilvánult.
Csáky-Pallavicini Zsigmond őrgróf a következőket vágta Wlassics Gyula, a Bánffy-kormány vallás ás közoktatási minisztere fejéhez: „Mit recipiál a minister úr? Miért hoz oly népet a nyakunkra, melyet az Isten büntetése mért ránk évszázadok óta, s mely soha jót nekünk nem tett, csak a nép vérét szipolyozta?…… Hát már csak azokat kell pártfogolni, akik meg nem érdemlik? Recipiálva vannak már azok úgyis. Ez Isten verése rajtunk. Szeretnék lenni az a recipiáló seprő, mely őket kisepri az országból.”
A magyar zsidóság közjogi győzelme azért volt pirrhuszi, mert egy olyan politikai közegben, és egy olyan államalakulat keretében érte el, ami már akkor anakronisztikus volt. Már akkor látható volt, hogy az általános és titkos választójog bevezetése felszínre hozza majd azokat a pártokat, melyek a zsidók iránt a tömegekben felgyűlt indulatokkal kampányolnak majd, nem is szólva arról, hogy ha a Habsburg-birodalom továbbra is megtagadja a jogokat a nemzetiségektől, fennállása távlatilag több, mint bizonytalan.
Prepuk Anikó könyve komoly monográfia, tömérdek figyelemre méltó, eddig kevéssé ismert részlettel gazdagítja ismereteinket a témáról, mégis hiányérzetet kelt azokban, akik magyarázatot keresnek a magyar zsidóság huszadik századi megpróbáltatásaira, a későbbi antiszemita törvényekre és a holokausztra.
A szerző
