A szerző kanadai filozófus, antropológus. Írása eredetileg a Facebook-oldalán jelent meg, a szerző engedélyével közöljük a fordítását
A mai sydney-i támadás csak megerősíti az anticionizmus, mint lényegét tekintve erőszakos ideológia folyamatos valóságát, amely mindenütt elűzi a zsidó közösségeket, ahol teret nyer, kirekesztéssel, diszkriminációval, sőt gyilkossággal is.
Ez nem arról szól, hogy egy politikai vélemény „átlépi a határt” és antiszemita erőszakká válik. Magával az anticionista erőszakkal állunk szemben: a zsidókat mint „cionistákat” veszik célba, és ezt anticionista rágalmakkal legitimálják.
Ez a minta nem új.
Irakban 1948-ban „cionista árulóként” kivégezték Shafiq Adest – egy gazdag zsidó üzletembert, aki semmiféle fenyegetést nem jelentett az államra. Maga a bélyeg elegendő volt ahhoz, hogy halálra ítéljék. Két évtizeddel később, 1969-ben kilenc zsidót akasztottak fel Bagdad központi terén, „cionista” bűncselekményekkel vádolva őket, miközben tömegek gyűltek össze, hogy ünnepeljék a kivégzésüket.
Észak-Afrikában hasonló minták bontakoztak ki. Tripoliban 1945-ben több mint 140 zsidót gyilkoltak meg egy háromnapos pogrom során, amelyet az a szóbeszéd robbantott ki, hogy a helyi zsidók „cionista” célokat támogatnak Palesztinában. Az Oudzsdában és Dzseradában (Marokkó) 1948-ban, Izrael függetlenségének előestéjén kitört zavargások tucatnyi halálos áldozatot követeltek, és tömeges kivándorlást indítottak el. Minden esetben a „cionista hűtlenség” vádja elegendő volt ahhoz, hogy erőszak szabaduljon el teljes zsidó közösségek ellen.
A brit mandátum alatti Palesztinában Jeruzsálem főmuftija tömeges erőszakra uszított azzal a hamis váddal, miszerint a zsidók az al-Aksza mecset megszerzésére készülnek – ezek a rágalmak járultak hozzá az 1920-as, 1921-es, 1929-es és 1936-os nagy zsidóellenes mészárlások kirobbanásához, és később a Hamász október 7-i népirtásának teológiai alapjai közé is bekerültek.
A szovjet anticionista kampány idején kristályosodott ki az anticionizmus alapvető ideológiai szerkezete. A Szovjetunió kánonná emelte a lényegi rágalmakat – „a cionizmus rasszizmus” és „a cionizmus nácizmus” –, és Izraelt az emberiség szimbolikus ellenségeként állította be. Ugyanezek a szitokszavak ma nap mint nap keringenek: zsidók online zaklatására, ellenségként való megjelölésére, valamint társadalmi kiközösítésük és szakmai diszkriminációjuk legitimálására szolgálnak. A „cionista” a szovjet propaganda boszorkánykonyhájában fajjá átalakított figurája ugyanaz a célpont, amely ma a mozgósítja nyugati anticionista mozgalmakat.
Október 7-e óta az anticionizmus bekerült a fősodorba – ám egyre inkább kétszeresen is félreismerik: vagy egyszerűen a klasszikus antiszemitizmusra vezetik vissza, vagy semleges „politikai véleményként” legitimálják. Ebben a közegben a népirtás vádja – egy hamis, rágalmazó és a végtelenségig ismételt állítás – válik az elsődleges eszközzé a „cionisták” célba vételére: Izraelt az abszolút gonosz megtestesülésének állítja be, és mindenkit, aki hozzá köthető, legitim célpontnak.
Amíg nem szállunk szembe magával az anticionizmussal – mint önálló ideológiai formációval, amelynek saját erőszakmintázata, hosszú bűnlajstroma és szerves rágalmai vannak –, képtelenek leszünk megvédeni a nyugati zsidó közösségeket.
Amiről szó van, az nem a zsidók és a cionisták „összemosása”, hanem magának az Izrael-ellenes gyűlöletnek az ereje: ez hozza létre „a cionista” fogalmát és használja fel a diszkrimináció, a kirekesztés és az erőszak igazolására mindenütt, ahol az anticionizmus teret nyer.
A szerző
