- szeptember 12-én őrizetbe vették Landauer Eduárd ügyvédet, a KMAC (Királyi Magyar Automobil Club) vezérigazgatóját. Landauer a pesti elit évtizedek óta ismert, a lapok (botrány-) hasábjain szereplő figura volt. Apja Landauer Béla zsidó jogász, író és politikus volt, aki korábban a boszniai kormányzóságnál dolgozott, majd rövid ideig parlamenti képviselő is volt, 1919-ben a vörösök letartóztatták. Fia 1898. szeptember 3-án született Szarajevóban. 1916-’18 között szolgált az első világháborúban, hadnagyként, arany tiszti vitézségi éremmel szerelt le. Jogot végzett Budapesten, jogászi gyakorlatát 1921-ben kezdte meg. 1923-ban halálos kimenetelű párbajért fogházat kapott, a lapok többször emlegették magánéletét, vagyonát és autóit, a nyilasok pedig hangosan zsidózva támadták őt. 1929-ben lett a KMAC tagja, majd ’34-ben ügyésze, ’35-ben pedig ügyész-főtitkára. Egy időben praxisát felfüggesztette, és nagyobb bankoknak dolgozott. Vagyonát részben bérházakba fektette. Öt nyelven beszélt, letartóztatásának idejére elvált, egy gyermeke volt. 1940. június 29-e és szeptember 23-a között Kárpátalján szolgált tartalékos tisztként. ’44-ben kormányzói mentesítést kért és kapott, ezért praxisát megtarthatta, ám a nyilas időszakban neki is bujkálnia kellett. Zsidó származása miatt feljelentették, ekkor a János Szanatóriumban húzta meg magát.[1]
Bár Landauer hadbírósági ügyének iratai megmaradtak, nyomozati aktája annál hiányosabb. A jelek szerint először Denhof Bernát r. hadnagy jelentette fel 1948. májusában azzal, hogy „végigszolgálta Imrédyt, Szálasit és a németeket” – hogy ez mit jelentett, az nem világos, de Landauer a nyilas érában bizonyosan az életéért bujdosott. Az 1957-re már Izraelben élő Demhof viszont a Rákosi-rendszer hírhedten kegyetlen ÁVH-s vallatója, kecskeméti politikai nyomozóként végzett kínzásai még a kisgazdák nyilvános tiltakozását is kiváltották. A feljelentést kivizsgálták, és arra jutottak, hogy nem volt megalapozott.[2] Valamivel később az I. kerületi rendőrséghez érkezett egy névtelen bejelentés külföldről (!), hogy Landauer valutával üzérkedik. Bizonyítékként azt hozták fel, hogy a fia Svájcban tanul, és ez sok pénzbe kerülhet. Ezt a feljelentést is irattárba tették. 1949 nyarán már a Rajk-ügy farvizén vették őrizetbe, de a jelek szerint még ezt is megúszta.[3]
Szeptemberben azonban ismét letartóztatták, a HM Katonai Elhárító Főcsoportfőnökség 1949. november 23-án összefoglalót készített ügyében. E szerint a nyomozás során megállapították, hogy Landauer már az elmúlt háború alatt is amerikai kém volt, majd 1946 augusztusa után ismét „az imperialisták különböző hírszerző szerveivel volt kapcsolatban”. Megdöbbentő módon a perben végig felemlegették, hogy Landauer a második világháború alatt – állítólag – a szövetségesek számára kémkedett, s noha ezt maga tagadta, illetve nem fogalmazódott meg vele szemben konkrét vádként, végig rosszalló módon került elő ez a vélt tevékenysége. A jelentés szerint Landauer azért lett újra kém mert „tudta, hogy származása és politikai beállítottsága miatt nem sokáig maradhat beosztásban és eltávolítására számítva, igyekezett magát »a túlsó oldalon« is biztosítani”. Itt nem teljesen világos, hogy a „származása” zsidóságára vagy relatíve tőkés mivoltára utalt, a korabeli szóhasználatban mind a kettőt jelenthette.[4]
A jelentés szerint Landauer 1946-ban a KMAC ügyvezető titkáraként járt Ausztriában, ahol felvette a kapcsolatot az amerikai Counterintelligence Corps (CIC), vagyis a katonai hírszerzés ügynökével, bizonyos Beach-csel, akinek érzékeny politikai információkat adott át. Ezt újabb találkozó követte ’47 áprilisában, ekkor már a magyar gépkocsiállományról, a benzintermelésről és az új utak helyzetéről adott át információkat. Ez ’47 augusztusában és ’48 márciusában újabb találkozók követték, utóbbi alkalommal egy térképet is átadott az új utakról. Ezen felül ’47 júniusában Harry Le Bovittal, az amerikai követség egy hírszerzőjével is kapcsolatot teremtett, továbbá Paul Marty „kapitánnyal”, a Budapesti Szövetséges Katonai Ellenőrző Hivatal vezetőjével is kapcsolatba került. A jelentést egy különös megjegyzés zárja: „A leírt tényállás gyanúsított beismerő vallomása és az ügyben kihallgatott tanúk vallomása alapján teljes mértékig bizonyítva van.” Ez különös álláspont volt, hiszen mint látni fogjuk, a fentieket semmilyen bizonyíték nem támasztotta alá. A jelentés szerint mindenesetre a leírtak kimerítik az 1930. évi III. tc. 60. § 1., illetve 3., és 61. §. 2. bekezdésében szereplő hűtlenség tényállását.
A nyomozáshoz a Katonapolitikai Osztályon, vagyis a hírhedt Katpolon több vallomást is felvettek „tanúktól”. Őket csak jobb szó híján lehet tanúnak nevezni, ugyanis az ügyről láthatóan semmit sem tudtak azon túl, hogy innen-onnan ismerték Landauert. Pálinkás Miklós MÁVAUT-tiszt 1949. október 12-én közölte, hogy bár valóban sokat járt Ausztriába, „dr. Landauer Eduárd kémtevékenységéről konkrét tudomásom nincsen”. Komlósi Endre autóversenyző ugyanekkor felvett vallomása szerint is sokat ment külföldre, ám „konkrét tudomásom nem volt arról, hogy dr. Landauer külföldi útjai során idegen hírszerzőkkel érintkezik”. Ausztriában tényleg beszélt egy amerikaival, akivel félrevonultak, „de nem tudom, hogy miről tárgyaltak”. Öt nappal később bizonyos Jakabfy Károly vallott, aki jelen volt Landauer és Le Bovit egy beszélgetésénél. „Ezen alkalmakkor Landauer és Le Bovit között nem folyt le olyan értelmű beszélgetés, amely Landauer jelenlegi bűnügyével kapcsolatos lenne, azt azonban nem tudom, hogy ezek után hogy alakult közöttük a kapcsolat”. Végül Mihók Gyuláné, Landauer kollégája vallott arról, hogy „külföldi kapcsolatairól közelebbi tudomásom nincsen”. Magát Landauert október 25-én hallgatta ki a Katpol, ahol lényegében 11 oldalon felmondta és aláírta a fenti jelentésben is szereplő vádakat: „Én nevezett amerikai tisztviselőtől a feladatot elvállaltam” stb. Vallomásában 1940 májusi, amerikaiaknak végzett kémtevékenységéről is vallott, részletesen idézett akkori, kilenc évvel korábbi beszélgetéseiből.
Ezt követően a katonai ügyészségen hallgatták ki, 1949. december 20-án. Itt már vallomását teljes egészében visszavonta. „Vallomásomat őrizetbevételem folytán bekövetkezett lelki kényszer hatása alatt tettem, ezért ezt a vallomást nem tartom fenn.” Ugyan Ausztriában valóban találkozott külföldiekkel, de „nem felel meg a valóságnak, hogy (…) Beach megbízott azzal, hogy legközelebbi jövetelemkor részletes adatokat szolgáltassak ki”, illetve „nem felel meg a valóságnak, hogy a beszélgetés folyamán (…) felvilágosítást adtam volna a magyarországi gépkocsiállományról, a benzintermelésről, az utak állapotáról, és hogy engem feladattal bíztak volna meg, továbbá, hogy egy térkép beszerzését kérte tőlem (…)”. Itt arra is kitért, hogy a világháború alatt sem volt kém. 1950. január 9-én újra kihallgatták. Nem világos, hogy a kettő között mi történt, de ekkor már kérte, hogy a visszavonást tekintsék tárgytalannak, és azt is kérte, hogy a Katpolon tett vallomását teljes egészében tekintsék ügyészségi vallomásának, azaz: tényleg bűnösnek vallotta magát. Mindössze annyit jelzett, hogy 78 éves édesanyját maga tartja el. A fentieknek megfelelően nyújtotta be a vádiratot a Budapesti Központi Katonai Ügyészség 1950. január 12-én: a katonai ügyész nem erőltette meg magát, annak szövege lényegében megegyezett a nyomozati összefoglalóval.
Az elsőfokú tárgyalást 1950. január 14-én és 15-én tartották a Budapesti Katonai Törvényszéken, a nyilvánosság kizárásával. A tanácsvezető Gadó Béla hb. őrnagy, maga is a munkaszolgálat túlélője volt. A tárgyaláson Landauer különös módon elfogadta a vádiratban foglaltakat – magyarán bűnösnek vallotta magát –, ám azt is közölte, hogy a vádirat a valóságnak nem felel meg, az „teljesen légből kapott”. A jegyzőkönyv szerint: „Kémtevékenységet sem a múltban, sem pedig a felszabadulás után nem folytatott. Vallomását kényszer hatása alatt tette. Menyasszonyával kapcsolatban különböző fenyegetéseket hangoztattak előtte, és ennek hatása alatt elhatározta, hogy elkészít egy a valóságnak meg nem felelő vallomást és vállalja el nem követett bűncselekményének következményeit.” Erre reagálva lejátszották a nyomozati szakaszban felvett vallomásáról készült hanglemezt, melyen Landauer felmondta vallomását. A vádlott szerint viszont „a hanglemezt csak később időpontban vették fel, amikor már kívülről tudta az egész kémtörténetet. A lemezen általa lemondottak a valóságnak nem felelnek meg. Bűncselekményt nem követett el, nincs mit megbánnia”.
Innentől az egész eljárás egyfajta tartalmatlan rituálénak tűnt. Landauer után behívták tanúskodni a Katpolon is kihallgatott személyeket, akik a nyomozati szakaszban tett vallomásuknak megfelelően vallottak. Pálinkás például elmondta, hogy „vádlott kémtevékenységéről nincs tudomása” stb. Ezt követően Kelemen Géza katonai szakértő elmondta, hogy a vádlott által kiadott adatok katonai titkot képeztek. A vád a legszigorúbb büntetést kérte, a védő igazságos ítéletet. Landauer még annyit hozzátett, hogy legyenek szívesek az ítéletéből kihagyni a vagyonelkobzást, mivel anyja idős és egyedül él.
Az ítélet minden vádpontban bűnösnek találta Landauert. Mint az ítélet fogalmazott, „közhivatalnoki állásánál fogva birtokába jutott katonai titkokat, különböző időpontokban, de rövid időközökben és egységes akarathatározással, illetéktelen személyekkel abból a célból közölt, hogy a titkok idegen állam hatóságának jussanak tudomására, mely cselekménye a magyar állam érdekeit súlyosan sértette”. Az ítéletet a beismerő vallomásra és a kihallgatott tanúkra (!) alapozta a szöveg. Ezért a büntetés: kötél általi halál és vagyonelkobzás. Az indoklásban ismét szerepelt, hogy Landauer már a második világháború alatt kém volt: „A háború tartama alatt folyamatosan adatokat szolgált amerikai hírszerveknek Magyarország úti viszonyairól, gépkocsi és üzem-anyag adataival kapcsolatba (sic!).”
Az ítélet kitért arra, hogy Landauer a nyomozati szakaszban beismerte bűneit, majd visszavonta vallomását, s végül megint beismerő vallomást tett. Landauer szavait úgy summázta, hogy „a nyomozati eljárás és különösen menyasszonyáért való aggodalma részére oly rendkívüli tortúrát jelentett, hogy ennek hatása alatt, amikor a nyomozati eljárásban papírt és írószert bocsájtottak rendelkezésére, neki ült és hozzáfogott cselekvőségének regényszerű leírásában (sic!) és ez szolgált alapult a beismerését tartalmazó jegyzőkönyvnek”, s így „meg nem történt eseteket foglalt írásba”. Az ítélet szerint viszont „a bíróság által foganatosított bizonyítást kiegészítő eljárás (…) teljes egészében rácáfolt vádlottnak ezen előadására, mert kiderült ebből, hogy vádlott a kihallgatása során feltett kérdésekre teljes vonatkozásban világos, félre nem érthető és összefüggő válaszokban tette meg beismerő vallomását. Ezen utóbbi bizonyítási eljárás során kétséget kizáróan megállapítást nyert az, hogy vádlottal szemben beismerő vallomásával kapcsolatban semmiféle kényszer nem alkalmaztatott. Minthogy hasonló ügyekben, különösen a vádlotthoz hasonló egyéniségű személyek tárgyi bizonyítékokat a legritkább esetben hagynak maguk után, a bíróság a beismerés módjából, csak azt a következtetést vonhatja le, hogy ez alapos megfontolás eredményeként jöhetett lére”. Az érvelés persze teljességgel nevetséges: az, hogy egy hangfelvételen felmondatták Landauerrel a vallomását, nem jelentette, hogy az igaz, és egyetlen tanú vagy bizonyíték sem bizonyította bűnösségét. A peranyaghoz csatolták a Budapesti Katonai Törvényszék tanácskozási jegyzőkönyvét, mely szerint a haditörvényszék – Gadó hb. őrnagy, Fehér Gyula hb. alezredes, Tiborc György hb. őrnagy és Sárközy Endre hb. főhadnagy – egységesen bűnösnek találták, és egységesen a határozat szerinti büntetést javasolták. Ezt követően kegyelmi tanáccsá alakultak, és egységesen úgy vélték, hogy Landauer nem érdemes kegyelemre.
Az ítéletet a vád és a vádlott is elfogadta, ám a védő a vádlott akarata ellenére fellebbezett. Bár Landauer nem kért kegyelmet, a védő, amennyiben az ítélet jogerőre emelkedne, kegyelmet kért számára. Nagy István László védő tömör és nehezen vitatható érvelése szerint: „A főtárgyalás adatai szerint vádlott ellen tárgyi bizonyítékok nem merültek fel, az ítélet kizárólag a vádlott beismerésére van alapítva.” A Katonai Főtörvényszéken tartott 1950. május 16-i másodfokú tárgyaláson, melyen Bajor László hb. alezredes elnökölt, Landauer az idézés ellenére már meg sem óhajtott jelenni, csak Nagy képviselte őt. A védő ismét jelezte fellebbezésének okait, melyeket a tanács elutasított. A másodfokú ítélet csak annyiban változtatott az elsőfokú ítéleten, hogy a büntető részhez hozzácsapták még Landauer lefokozását is. Landauer ügye így Rónai Sándorhoz, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnökéhez került, aki május 25-én elutasította a kegyelmi kérvényt. A jegyzőkönyv szerint május 27-én 6 óra 30 perckor közölték Landauerrel, hogy kérvényét elutasították, és az ítéletet egy óra múlva végrehajtják. Landauert halálát 7 óra 10 perckor mondták ki.
Az ügyhoz még annyi kiegészítést lehet tenni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának iratanyaga alapján, hogy Landauer ügyével kapcsolatban 1950. szeptember 30-án letartóztatták titkárnőjét, Mátay Florence-t is, aki 6 év börtönt kapott kémkedésért, ám ügyében teljesen más személyeket neveztek meg külföldi kapcsolattartóiként. Mátayt később cellaügynökként alkalmazták, és erre hivatkozva büntetésének elengedését kérte. Kérvénye szerint, mikor ügye nyomozati szakaszban volt, az Andrássy út 60-ban „testi-lelki kényszernek” tették ki, és Péter Gábor személyesen közölte vele: „Ha aláírom a jegyzőkönyvet, elítélnek, ha nem írom alá őket, akkor is megvannak a módjai arra, hogy börtönben rohasszon meg, ítélet nélkül, előbb azonban végig fogja velem csináltatni az Andrássy út 60 különböző módszereit.”[5] Mindez segít kontextusba helyezni Landauer visszavont vallomását, illetve a menyasszonyát ért fenyegetéseket. Bár nem teljesen egyértelmű, hogy miért volt szükség a perére, a korábbi feljelentések mutatják, hogy valaki már évekkel korábban „kinézte magának”. Titkárnőjét részletesen vallatták Landauer anyagi helyzetéről, és arról, hogy milyen luxusautók birtokában volt; még az sem tűnik kizártnak, hogy valaki erre az autóállományra vetett szemet. A vonatkozó iratokból az is kiderült, hogy Mátayt korábban beszervezték Landauer megfigyelésére, s tartótisztje – egyben szeretője, és az ügy mozgatója – Kardos György rendőr őrnagy volt – maga is a theresienstadti koncentrációs tábor túlélője.[6]
A posztumusz igazságtételre 42 évet kellett várni: a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa 1992. május 28-án semmisnek nyilvánította Landauer halálos ítéletét.
[1] Életrajzi adataiért lásd: Budapesti Ügyvédi Kamara Irattára, Budapesti Ügyvédi Kamara Ügyvéd Jelöltek Jegyzéke, XII. köt. 10933. sorszám, lapszám 726. és Budapest Főváros Levéltára, IX.282.b. 6576., továbbá vallomásait peranyagában: Hadtörténelmi Levéltár (HL), BKB Katf. 019/1950. és KB 05/1950. Egy korabeli, Landauert támadó antiszemita megszólalást idéz: Esti Kurir, 1939. Február 28. 2. Bújkálásnak történetéhez: Szabadság, 1946. március 28. 3. és Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBSZTL), 3.1.9. V-113114. 22.
[2] ÁBSZTL 3.1.9. V-38928. 4., 8.
[3] Uo. 9.
[4] Landauer minden nyomozati és bírósági anyagáért lásd: HL BKB Katf. 019/1950. és KB 05/1950.
[5] ÁBSZTL 2.1. VII/26 (V-142808). 6, 23., 27.
[6] ÁBSZTL 2.1. VII/26-b (V-36043). 26-28, 31, 37. Kardoshoz és Mátayhoz lásd: Mező Gábor: Héja-nász a Katpolon: Kardos György és ügynöke, Ignotus Pálné halálos viszonya. Pesti Srácok, 2017. december 17. https://pestisracok.hu/heja-nasz-katpolon-kardos-gyorgy-es-ugynoke-ignotus-palne-halalos-viszonya/
A szerző
