A 18. századtól jól és hosszan összefoglalta a magyarországi cigánypolitika, cigánykérdés főbb stációit. Dupcsik Tamás, Hajnáczky Tamás, Karsai László, Nagy Pál, Pomogyi László, Purcsi Barna Gyula stb. témába vágó tanulmányai, szakkönyvei alapján szépen keresztülvezetett minket a Horthy-korszak cigányellenes politikáján. Endre László, Gesztelyi Nagy László, Balogh Béla, Drózdy Győző és mások cigányellenes kijelentéseinek, írásainak idézése jól érzékelteti az időszak fajvédő (rasszista) (köz)hangulatát. Jakab – nagyon helyesen – nem megy bele abba, hogy meghatározza, hogy ki vagy mi a cigány. A felesleges származási-foglalkozási vita elhagyása mellett – nem kicsit meglepő módon – a roma holokauszt ügyét is eltolja magától, miszerint ennek a könyvnek ez nem lesz témája.
Talán nem szőrszálhasogatás, de a Horthy-korszak az 1944-es évben lezárult, így a könyv címének időköre nem pontos. Vagy a „Horthy-korabeli” kifejezés a helytelen. Az is kérdés, hogy ha a szerző az 1919 és 1945 közötti időszakot dolgozza fel, akkor az első ilyen fejezet miért 1921-es évvel indul? Ráadásul arra sem kapunk világos választ, hogy miért csak az 1921 és 1931, 1932 és 1938, 1942 és 1944 közötti időszakok miniszterelnökeit, és közülük is csak néhányat emelte ki fejezetcímként. Kimaradt a Simonyi-Semadam-, az első Teleki-, a Károlyi-, az Imrédy-, a második Teleki-, a Bárdossy-, a Lakatos-, a Szálasi-kormány említése is. Pedig a könyv által megadott időkörben voltak miniszterelnökök, és az ő idejükből is vannak idézetek a kiadványban. Valamilyen okból csak Bethlen, Gömbös, Darányi, Kállay és Sztójay kaptak kiemelést.
Jakab könyvének megjelölt témája a 94. oldalon indul. A Bethlen-kormány előtti miniszterelnökök időszaka kimaradt. 1921-től főként Endre László és társai ténykedésére fókuszált. Jól láttatja, hogy milyen nyomás volt a kormányzaton és a közigazgatáson az akkor még csupán főszolgabíróként tevékenykedő fajvédő miatt. Láthatjuk, hogy hogyan borzolta a kedélyeket a később sajnálatosan részben megvalósult terveivel, rendelkezéseivel. Bethlen – a konzervatív-liberális beállítottságú miniszterelnök – idejére esik a numerus clausus mellett az első cigányellenes rendelkezés (257 000/1928. sz. BM. körrendelet) megalkotása, ami törvényesítette, előírta a cigányrazziák megtartását. Ez olyan eszközt adott a hatóságoknak, amivel állandóan zaklatni tudták a kriminalizált romákat. A „kóborcigányok” által állítólag elkövetetett bűncselekmények „hírözöne” mellett néhány önkéntes fajvédő megoldási terveivel cseng le a fejezet.
A Gömbös- és Darányi kormányok számára a zsidókérdés megoldása lényegesen fontosabb volt, mint a romaügy. Ám már megjelentek a korszak „legfontosabb”, a témát elemző írásai. Megszólaltak azok a „szakértők”, politikusok, önjelölt „próféták”, akiknek volt megoldási képletük az általuk csak rendészeti-, egészség- és munkaügyi problémaként kezelt kérdéskörben. Érdekes város- és községpolitikai megoldási tervek (Esztergom, Eger, Székesfehérvár, Rákospalota stb.) is előkerültek a „fáraók népe” kapcsán. A cigányságot „civilizálni” kívánó egyházi missziók is felbukkannak, de a tetoválással való megjelölése vagy a korszak nagy rasszista, fajbiológiai ötlete, a sterilizálás is az idézett sajtóforrások között.
Zsidótörvények és Kállai-kormány ideje címszó alatt olvashatunk az 1938 és 1944 közötti évekről. Főként Endre László alispán felekezeteket és nemzetiségeket üldöző „fajvédő” rendelkezései kaptak hangsúlyt itt (is). Hasonlóan folytatódtak ekkor is az önjelölt megoldóemberek és megoldási tervek a cigányügy kapcsán. Nagyon fontos, hogy Jakab felhívta a figyelmet az állítólag „embermentő” esztergomi polgármester időszakára, akinek hivatali idejében, 1942-ben munkatáborba helyezést javasolt a helyi képviselőtestület a cigányok részére. Ezt a kormányzat nem engedélyezte. Jakab remekül helyezte el a fajvédő írásokat követően a munkásmozgalmi Népszava cikkét, amely elvetette az embertelen rendelkezéseket, és leszögezte, hogy „a cigány is ember”. Ezután jól árnyalja a képet Nagy Ferenc kisgazda politikus írásműve, ami ismét csak a megszorító – de nem a fajbiológiai alapú – intézkedéseket preferálta a romaügyben.
A Sztójay-kormány és a nyilas-rezsim szinte egybefolyik az elvileg záró fejezetben. Pedig a Lakatos-kormány idején kifejezetten más volt a cigányok helyzete, mint az egykori berlini nagykövet alatt. Jakab is kiemeli néhány cikk révén, hogy egyesek a vidék zsidótlanítása után felvetették a cigánykérdés gyökeres megoldását. Tegyük hozzá: a gettókban, egyéb helyeken tárolt zsidóvagyon kiosztása, megszerzése még mindig jobban érdekelte egyes társadalmi rétegek bizonyos tagjait, mint a romaügy. Munkaszolgálat bevezetése, táborokba zárások és azok tervei alaposan be lettek mutatva a korabeli sajtó alapján. A „Horthy-korabeli” cigányságkép bemutatása egy 1945. márciusi cikkel ért véget.
Ezután „visszaugrunk” az időben, egészen a 18. századig, és a „jó cigányok” kategóriából egyetlen, persze a legjobban látatható réteget, a cigányzenészeket bemutató fejezet következik. Jakab külön kigyűjtötte a dualista, a Horthy- és a Kádár-korszakok szerinte arra érdemes szakirodalmi és sajtóforrásainak rövid részleteit. Nagyon fontos volt a szerző részéről Czinka Panka, Bihari János és Dankó Pista kiemelése. A paradoxont valóban nehéz feloldani. Főként annak tudatában, hogy a Horthy-kor első, jelentős cigányellenes rendelkezése megjelenése évében, 1928-ban avatták Bihari szobrát a Margitszigeten, ahol a rendőrzenekar játszott. A könyvben ez kaphatott volna nagyobb hangsúlyt, hisz valószínűleg Bihari volt Dankó után talán a második roma ember az egész világon, aki szobrot kapott, és pont a vizsgált kurzusban. A Hajnáczky Tamás által alaposan feltárt Magyar Cigányzenészek Országos Egyesülete történetét is jól építette be Jakab a szövegbe.
A konklúzió kapcsán Jakab visszatért ahhoz, hogy Karsai 1992-es könyvével értsen (részben) vagy ne értsen egyet. A szerző kifejezetten jól láttatta, hogy központi rendelkezések hiányában nagyon sok település helyben próbált megoldásokat kínálni a cigányügyre. Ezeket persze leginkább a külföldi (akkor nagyon népszerű) fajbiológiai politikai törekvések inspirálták, határozták meg. Jellemző, hogy Jakab a többszáz oldalas könyvét, saját konklúzióját Nagy Pál sokak által citált idézetével zárja: „A cigányok története az állandóság és változás, alkalmazkodás és elutasítás, lesüllyedés és felemelkedés, asszimilálódás…”
A Horthy-kor gyakorlatilag köztes időszak az egysíkú, sztereotip hazai cigányságkép (sajtó)történetében. Egyfajta „örökség” ez a reformkorból, a dualizmusból, a korábbi korszakokból. Ezen a nemzetiségieket sújtó, bemutató képen a Horthy-kor nem sokat változtatott. Voltak jó cigányok (letelepült, zenész), illetve rossz cigányok (sátorban élők, vándorlók). Így kategorizálták őket már jóval a két világháború közötti idő előtt is őket. Viszont Jakab sem különített el egy köztes cigány-réteget, akik sem a „kóborcigány”, sem a zenészcigány kategóriába nem tartoztak. Dolgoztak, de nem voltak muzsikusok. A letelepült, a városokban, községekben lakó, főként a mezőgazdasági vagy egyéb cselédséghez, illetve kézművesiparhoz tartozó cigányságról nem kapunk bővebb elemzést vagy (sajtó)képet. Róluk, hasonlóan mint más szakirodalomban, keveset tudunk meg. A néhány idézet velük kapcsolatban a „kóborcigányok” kapcsán került a szövegbe.
A szöveg nem tartalmaz kritikus mennyiségű elütést, hibát, de esetenként el-elakad az olvasó. Csupán néhány példa. „Az országgyűlés képviselőházának 366. ülésén (1939. január 25-én) Drózdy Győző (1885-1890) interpellációt intézett a belügyminiszterhez” (69.) Drózdy Győző tanító, hírlapíró, parlamenti képviselő valóban 1885-ben született, de nem 1890-ben, hanem 1970-ben hunyt el. Máshol: „Csanád, Arad, és Torontál vármegyék” (77.) Valójában ez a korszakban egy közigazgatási terület: Csanád, Arad és Torontál k.e.e. vármegye volt. Borsod vármegye kapcsán így idéz: „Borbély-Mocsky főispán rendeletet adott ki”. (161.) Természetesen Borbély-Maczky Emil (1887-1945) főispánt említette eredetileg a sajtószöveg.
A sajtóanyag kapcsán érdemes lett volna súlyozni azt is, hogy egy-egy vármegyei, városi lap hány példányban és kikhez juthatott el. De akár az országos lapok példányszáma is milyen mértékben befolyásolhatta a közvéleményt. Vajon hányan olvashatták a sokszor idézett Orosháza vagy Szigetvár nagyközségek lapjait, vagy a Szentesi Napló újságot? Vagy milyen hatással, befolyással lehetett az argentínai magyarok számára, Buenos Aires-ben kiadott Délamerikai Magyarság nevű lap a hazai közvéleményre? Érdemes lett volna tisztázni, hogy egyes „központilag” kiadott propagandacikkek, amiket átfuttattak az egész országon, és a lehető legtöbb lapban megjelentek, milyen kormányzati célt szolgáltak éppen. Természetesen világos, hogy a sajtóanyagokat lehet úgy is vizsgálni, hogy mi volt a többség véleménye, „képe” az adott nemzetiség kapcsán a korban, és ebből vonjuk le a következtetéseket. Komoly segítség lett volna, ha tisztázzuk az időszaki kiadványoknál, hogy mely pártokhoz, szervezetekhez, személyekhez kötődtek, és általában milyen ideológiát képviseltek.
A fogadkozás ellenére, mégiscsak olvashattunk a roma holokausztról és annak – főként – sajtóforrásairól. Mint ahogy Jakab Attila nagyon helyesen cáfolta Karsai László azon (Arcanum-korszak előtti) 1992-es állítását, miszerint a Horthy-időszakban nem sokszor írtak a korabeli lapok a cigányokról. Az is helyes megállapítása a szerzőnek, hogy ez csupán a zsidó szó kontextusában volt kevés, másfelől igen sokszor írtak róluk. Jelenleg a „zsidó” szóra 534 526, a „cigány” szóra 283 621 találat hívható le az Arcanumon az 1919–1944 évkörben, a folyóiratok és gyűjtemények adatbázisában. (Vö.: a „Trianon” szóra 132 922 találatot kapunk ugyanitt.)
Példamutató a források, szakirodalom kezelése. Bár a sajtóanyag újbóli, ilyen részletes felsorolása talán kissé túlzásnak tűnik. Újra felbukkan a „nem tárgyalandó” roma holokauszt. A könyv végén három oldalon át elkülönítve olvasható a témakörben szakirodalom. Ha pedig valaki még mindig nem olvasott elég korabeli, a neten is hozzáférhető sajtóforrást, akkor az a Szöveggyűjteményben itt már teljes egészében közlésre kerülő cikkek között válogathat százhúsz oldalon át.
A Horthy-korszak egy átmeneti korszak a kialakult, vizsgált cigányságkép története tekintetében. Jakab is, ha nem túl egyértelműen, de rámutatott erre. 1919 előtt is úgy gondoltak a romákra, mint a két világháború között, és majd a világégést követően is. Jakab logikusan vezeti végig az eddigi szakirodalom révén a sajtóforrások bemutatásán át az olvasót, és rávilágít arra, hogy mi alakíthatta ki azt a cigányságképet, amit végül a későbbi korszakok is „megörököltek”. A 2024-ben megjelent közel négyszázoldalas könyv nem csupán a szakemberek és a téma iránt érdeklődő többségi társadalom, hanem maguk a roma nemzetiségiek számára is (kötelezően) ajánlott olvasmány.
Jakab Attila: „…föl kell ébreszteni bennük az emberi méltóságukat” – Cigányságkép a Horthy-korabeli sajtóban (1919-1945). Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény, Budapest, 2024. 397. old.
A szerző
