Pelle János „Zsidókérdés” és magyar társadalom, 1938-1956 című könyve a 20. század közepének magyar társadalmában (kétszer is) fellángoló antiszemitizmus megnyilvánulásait és az ezzel összefüggő vérvád történeteket veszi újra górcső alá. A szerző régi kutatások és újabb tudományos eredmények segítségével mélyrehatóan elemzi a dualizmus időszakától egészen 1956-ig terjedő eseményeket, kiemelve azon településeket és eseményeket, amelyek különösen jelentősnek bizonyultak e téma szempontjából. A könyv többségében konkrét, a szerző által már korábban feldolgozott helyi, települési antiszemita megnyilvánulások és vérvád-történetek leírását találjuk meg.
Ezek a részletes leírások mélyebb betekintést nyújtanak a korszak szociális és politikai dinamikájába, és feltárják azokat a mechanizmusokat, amelyek az antiszemita érzelmek és tettek elterjedéséhez vezettek Magyarországon. Két nagyobb részen – 1945 előtti és utáni időszakra bontva – 21 fejezeten át vezet minket újra a szerző végig a zsidókérdés, a gyűlölet elvetése, a zsidóüldözés és a vérvádak esetpéldáin át a végkövetkeztetéséhez.
Pelle továbbra is az antiszemitizmus radikalizálódásának és transzformálódásának elemzésével foglalkozik, mint már oly sok művében, írásában. Az 1938 és 1944 közötti közvélemény alakulásának vizsgálata révén a felelősség problémáját veti fel. Az antiszemitizmus Magyarországon mély történelmi gyökerekkel rendelkezett már a középkortól és az újkorban. Pelle ezekkel nem foglalkozott, fókusza alapján a német antiszemitizmus alapozta meg a magyarországi előítéleteket is. A zsidóság emancipációja és a (vad)kapitalizmus térnyerése együtt járt egyes rétegek felemelkedésével, mások lesüllyedésével. Az első világégés és a(z) (ellen)forradalmak kora új antiszemita közhangulatot teremtett. Erre települt rá az 1930-as évek náci zsidóellenesége, fajgyűlölete.
Az előítélet forrásvidékén című fejezet a pszichológia, az elme, az ősi (megmagyarázhatatlan) rettegés és az újszövetségi zsidóellenesség rétegeiből kívánja levezetni az antiszemitizmus, a vérvádak kialakulásának, időnként fellángolásának eredetét. Freud, Székely Béla és mások mellett olyan összetett, helyenként igen nehezen befogadható írókat idéz, mint a pszichohistorikus Saul Friedländer: „A zsidó, mint negatív szimbólum, megdöbbentő állandóságot mutat, ami talán azzal magyarázható, hogy különös pszichológiai visszhangot kelt a képzeletben, ami a zsidót a kollektív tudattalan szférájához köti. A most következő észrevételek hipotetikusak, de egy alapvetően keresztény társadalomban (amely legalábbis a legutóbbi időkig keresztény volt) és egy patriarchális világban összefüggést mutatnak, egymás nélkül nem lehet őket értelmezni. Így abban a mértékben, ahogy elfogadjuk az ödipális konfliktus fogalmát, és ahogy az ödipális kétértelműség soha nincsen megoldva, a Zsidó, könnyen megfejthető kulturális okból a rossz apa szimbólumává vált a keresztény világban. […] A zsidó az ős, akit a keresztény gyerek könnyen azonosít az apával. Így a keresztények képzelete a zsidók és Krisztus konfliktusában többé-kevésbé tudatosan az apjukkal vívott személyes harcuk tükröződését látta, ami bár tudattalanul, de az ödipális helyzetet szimbolizálta számukra.” Pelle a falvak népe, a parasztok között keresi a termékeny talajt a vérvádak kapcsán. A falusi papokról ír, akiknek érdekükben áll a vérvád terjesztése. A pápákat felmenti, miszerint minden egyházfő elítélte a vérvádakat. Pelle összegzése szerint a vérvád politikai antiszemitizmussá vált a két világháború között: „Az 1918–1919-es forradalmak és az ellenforradalom, később a harmincas években az Európát megrázkódtató, majd a második világháború kitöréséhez vezető krízis ruházta fel szinte ellenállhatatlan vonzerővel a bűnbakképző politikai antiszemitizmust, a »transzformálódott vérvádat«.”
Az Ébredők, fajvédők, nyilasok és a „néplélek” című fejezetben Pelle immár az újabb, 21. századi kutatásokat is beemeli. A magyar szélsőjobboldal tagolt, helyenként áttekinthetetlenül kusza, összetett párt- és mozgalmi történetét jól és érthetően tárja elénk. Az első világháborút követő erőszakhullám, majd a szélsőséges szervezetek létrehozásának időszaka valóban új időszámítást jelentett a hazai antiszemitizmus történetében. A vesztes háború, Trianon, nyomor, gyász összessége a bűnbakképzés táptalaja lett. Ráadásul a maradék ország legnagyobb és legbefolyásosabb egyházának egyik oszlopa, Prohászka Ottokár püspök írásaival, beszédeivel tovább erősítette a zsidóellenes érzelmeket. Az ébredők, majd a fajvédők megosztottsága, elgyengülése után a harmincas évek progresszív szélsősége újra egyesítette a szélsőségeseket a nyilas mozgalomban.
A „hamis realizmus” című fejezet immár a hitleri zsidógyűlölet és az Anschluss hatására radikalizálódó kormányzati lépések és társadalmi közhangulat hátterét igyekszik felvázolni. Az 1938-as év kapcsán a zsidótörvény, a nyilasok, a szélsőjobboldal előretörése, az addig marginalizálódott zsidógyűlölők hatalomba kerülésének rövid vázlatát olvashatjuk itt. Az Új emancipáció fejezet arról a paradoxonról szól, amire az asszimiláció zsákutcájaként jól rávilágít a szerző. Az emancipációs törvény (1867) után 1938/39 hatalmas visszalépés. A „vissza a gettóba”, „ki a zsidókkal a társadalmi-gazdasági életből” jelszavai erősödnek fel. A Sajtókamara és nemzeti közvélemény, az Átmeneti kompromisszum, az Uszítás és cenzúra és a Vakság és hisztéria fejezetek a hazai média, a kulturális közélet, egyes egyházi személyek és az Országos Magyar Sajtókamara zsidókkal szembeni propagandatevékenysége mellett az „író” értelmiség viszonyát is vizsgálta. A közhangulatot formáló cikkek, írások mind elősegítették a nácizmus által diabolizált zsidóság ellenségképét. A zsidó mint ősi, reprezentatív idegen, akitől meg kell szabadulni, ki kell telepíteni, esetleg fizikailag meg kell semmisíteni. A gyűlölet vetésének végső stádiuma az 1939 és 1943/44 közti időszak.
Igen fontos témákat tár elénk a zsákutcás Horthy-korszak szempontjából a Vérebek a parlamentben és A szakadék szélén című fejezetekben a jogalkotás háttere. A szerző röviden bemutatja, hogy miként zajlott a zsidók diszkriminációjának „törvényesítése” és intézményesítése a parlamentben. A Darányi-, Teleki-, Imrédy-, Bárdossy-kormányok emberüldöző törvényei megteremtették azt a közhangulatnak megfelelő jogi környezetet, amelyben a bűnbakká tett zsidóságot ki lehetett szorítani a kultúra, gazdaság és közélet (majdnem) minden szegmenséből. A tömegpszichózis ellen, mely a magyar országgyűlésből sugárzott ki a sajtó és a politikusok beszédeinek közvetítésével, a kormányzó és Kállay Miklós is tehetetlen volt. A miniszterelnököt pedig Horthy Miklós kifejezetten azzal a szándékkal nevezte ki 1942 márciusában, hogy fékezze az izgatást és módosítson az elődje, Bárdossy László által követett, feltétlenül németbarát és zsidóellenes irányvonalon. Kinevezésének fő célja: megfékezni az izgatást és módosítani elődjének németbarát és zsidóellenes politikáján. A zsidótörvények mellett a különböző diákszövetségek, mindenekelőtt az e téren nagy múlttal rendelkező Turul Szövetség többször is atrocitásokat követett el az egyetemeken. Pelle elemzi, hogy milyen következményei lettek a zsidóellenes jogszabályoknak a társadalomban, az utcákon, tereken. Így valójában a fejezet akár módosulhatna „Vérebek a parlamentben és azon kívül” fejezetcímre is.
Pelle a Mit tudtak a kortársak? és az 1944: gyűlöletorgia és viktimizáció című fejezetekben nagyképet ad az európai Soá legbrutálisabb, 1941 és 1944 közti felvonásáról. Horthy Miklós és köre vagy a magyar közvélemény tájékozottsága a zsidók elpusztításáról igen ingoványos talaja a mai napig a holokauszt-kutatásának. Pelle igyekszik pontosan fogalmazni annak kapcsán, hogy a félfeudális elit miképpen próbálta 1945 után eltávolítani magától azt, hogy nekik tudniuk kellett volna a tömeggyilkosságokról és/vagy gázkamrákról. Hiába a külföld „hangja”, a rádiók, röplapok, és a halál torkából megmenekültek vallomásai, az elit és a társadalom nagy része nem hiszi el a gonoszság ilyen fokát. Hihetőbb a politikusok és a tisztségviselők, a hivatalnokok, a tanítók, a papok, a cselédek, a földmunkások stb. számára is, hogy munkára viszik a nácik a zsidókat, mint hogy tömegével fognak gyerekeket, terhes anyákat, időseket vagy kerekesszékeseket stb. elpusztítani.
A vérvádakat feldolgozó rész (Parázs a hamu alatt) a már több helyen ismertetett, feldolgozott Egy népügyész Kaposváron fejezettel indul. A kaposvári polgármester ellen indított népbírósági eljárást dolgozta fel. A kaposvári közösség egy részében a „zsidóbosszú” képzete terjedt, annak ellenére, hogy dr. Kaposváry György expolgármester korábban segítette az üldözötteket. A zsidóellenes indulatok nem vezettek fizikai erőszakhoz, a kibeszéletlen társadalmi kérdések továbbra is lappangtak.
A következő, „Őszinte szó” és hisztéria című fejezet az 1945-ös és 1946-os zsidóellenes megnyilvánulásokat és pánikot tárgyalja, beleértve Darvas József és Rákosi Mátyás írásait, a népbírósági pereket és a Teleki téri botrányt. A fővárosi feketekereskedelem központjában történetek ágyaztak meg gyakorlatilag az országosan is elterjedt uszításnak.
Az ismerősen csengő fejezetcím „Nektek kell ütni a zsidókat, mert az asszonyokat nem fogja a törvény” alatt a sokszor kitárgyalt kunmadarasi pogromot ismerhetik meg az érdeklődők. Az 1946. május végén kitört összetűzés során három halálos áldozat és 14 sebesült volt. A pogrom kapcsán népbírósági tárgyalásokat tartottak, amelyek csak tovább fokozták a feszültséget. Összesen 120 embert tartóztattak le, és 59 személlyel szemben indult eljárás. A vádlottak közül többeket életfogytiglani vagy hosszabb börtönbüntetésre ítéltek. Az események hátterében politikai manipulációk és tévinformációk álltak, a korabeli sajtó is szerepet játszott a gyűlölködés terjedésében.
Makóra kalauzul el a Játék a tűzzel fejezet. Az 1946-os makói pogrom az egyik szomorú példája a második világháború utáni Magyarországon fellángolt antiszemitizmusnak. Az események hátterét elemezve kirajzolódik az a kép, amely a helyi zsidóság tragikus sorsát és a város gazdasági szerkezetének átalakulását mutatja be.
A „Lincselés Miskolcon” című fejezetben Pelle részletesen bemutatja, mi vezetett a miskolci zsidók 1944/45-ös meghurcolásához és megsemmisítéséhez. A túlélő zsidók integrációja a helyi közigazgatásban és rendvédelemben fontos szerepet kapott, azonban a kommunista párt propagandája a feketézők ellen a zsidóellenes uszítástól sem riadt vissza. Miskolcon az áruhiány és a gazdasági problémák miatt megindult a bűnbakképzés. Az 1946-os pártpropaganda és Rákosi Mátyás beszéde súlyosbította a helyzetet, a Forintvédő Bizottság feljelentése pedig irányt mutatott a népharag kitörésének. Három személyt letartóztattak a Flórián-malom ügyei miatt.
A megbékélés esélyei 1946-ban gyakorlatilag azt elemzi, boncolgatja, hogy a magyar értelmiség reprezentánsai milyen hamar ráéreztek arra, hogy a holokauszt-trauma és 1945 után újabb antiszemita hullám fog végigsöpörni az országon. A Pelle által egyébként megbírált Márai Sándor, Bibó István, Molnár Erik zsidókérdésben írt publikációi mellett a szerző rávilágít arra is, hogy a kialakult helyzetből a politika hogyan csinált a maga számára (veszélyes) eszközt. Rákosiék a lincseléseket, helyi zsidóellenes megnyilvánulásokat vajon generálták vagy kihasználták? Többek között ezekre is igyekszik választ adni a szerző.
A Vesztett illúziók fejezet az előző fordított tükörképe. A túlélő (zsidó) értelmiség szemszögéből látjuk az 1945 után kibontakozó közéleti helyzetet és a zsidókérdés változását, újra felizzítását. Leginkább Zsolt Béla író sorsán igyekszik bemutatni, hogy a kialakuló állampárt hogyan hagyta magára a túlélőket.
A lappangó hisztéria című fejezetben az „irányított” „népi demokrácia” előestéjén felszínre tört előítéletekre, a kialakuló pártállam vezetőinek a felelősségére világít rá immár sokadszor a szerző. Különösen az 1945 utáni antiszemita hullám hangadói, hívei szerint a „zsidóuralmat” megtestesítő Rákosi Mátyás kommunista pártfőtitkár és köre felelősségét veti fel (újra) a szerző.
A szerző a könyvét a Forradalom Hajdúnánáson című fejezettel – a 1956-ban újra fellángoló „népi antiszemitizmus” már ismert kutatásaira támaszkodva – zárja. Kiemelten a hajdúsági településen történt eseményeket elemzi,jó részt a téma kutatója, Dr. Völgyesi Zoltán írásai alapján. A jól kutatott eseménysort így valóban megfelelően alátámasztott narratíva fényében ismerhetjük meg. Ám a szerző sajnálatosan átvette az 1956-os „antiszemita” események kapcsán gyakran a kollektiv felelősséget hangsúlyozó más szerzők meglátásait is, ami visszavisz minket a könyv elején megismert falusi, paraszti réteg egy kalap alá vételéhez, miszerint a zsidók a községekben az egyszerű vidéki népek, a csőcselék bosszújának voltak kitéve. Miközben Magyarországon több mint 3000 települést tartunk számon, addig egyesek nagy „szakmai igyekezete” ellenére antiszemita jellegű atrocitást, erőszakot alig tucatnyi településen tud azonosítani a történettudomány a forradalom idején. Ennek fényében kérdéses, hogy valóban a zsidóellenesség volt-e 1956 vidéki eseményeinek fő jellemzője…
Pelle két kutatási szakterülete: a zsidógyűlölet kialakulása és a vérvádak ezzel egy könyvben is olvashatóvá vált. A szerző igyekezett saját és más szakemberek újabb (publikált) kutatásait is beépíteni a 2024-ben megjelent kiadványba. Ez mindenképpen jót tett a könyv aktuálissá, szakirodalmivá tételének. Pelle ismert írásainak összessége mindenképpen fontos és megkerülhetetlen a holokauszt megismerése szempontjából. A könyv nagyon jól tagolt, jól olvasható, a 21 fejezet könnyen befogadható tudást ad át. A kötet értékét tovább emelte volna egy utószó, konklúzió.
Pelle több évtizede leszögezett meglátása továbbra is igaz: „…lehet-e még újat mondani a holokausztról? Rövid válaszom: igen. Lehet, ha nem veszünk el a tömeges megsemmisítés ismert, tragikus részleteiben, hanem a „zsidókérdés” tömeglélektani hátterét vizsgáljuk.”
Pelle János: „Zsidókérdés” és magyar társadalom, 1938-1956. Kocsis Kiadó Zrt, Budapest, 2024. 480. o.
A szerző
