Horror és vérvád Törökszentmiklóson

1954-ben, amikor a kommunista párt terrorja kissé enyhült, és a gazdasági és politikai válság kezdett tudatosodni a tömegekben, Törökszentmiklóson egy különösen brutális sorozatgyilkosság súlyos, lokális krízishelyzetet teremtett, ami felszínre hozta a lappangó vérvádhiedelmeket. A megdöbbentő históriáról a Szabad Nép október harmadiki, vasárnapi száma is beszámolt, fontos körülményeket elhallgatva.

„Halálra ítéltek egy többszörös gyermekgyilkost. A Szolnok megyei bíróság szeptember 29-én tárgyalta Jancsó Ladányi Piroska törökszentmiklósi lakos bűnperét, akit öt rendbeli gyilkossággal, egy gyilkossági kísérlettel, valamint többrendbeli csalással vádoltak. A nyomozás és a megyei bíróság megállapította, hogy Jancsó Ladányi Piroska – 40 holdas kulák lánya – züllött erkölcsű nő, aki erkölcstelen életét már gyermekkorában kezdte el. Jancsó Ladányi Piroska a legsúlyosabb bűncselekményt követte el: gyermekeket ölt.

A megyei bíróság Jancsó Ladányi Piroskát összbüntetésül halálra ítélte. Ügyével együtt tárgyalta anyjának, Jancsó Borbálának az bűnügyét is, akit közveszélyes munkakerülés bűntettével, ifjúság elleni bűntettel, valamit társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett lopással vádoltak. Őt a bíróság két évi és hat hónapi börtönbüntetésre ítélte és további három évre eltiltotta az állampolgári jogai gyakorlásától. (MTI)”

Az ügy meghökkentően borzalmas volt, figyelemre méltó, hogy a Szabad Nép csak amiatt adott hírt róla, hogy Nagy Imre miniszterelnöksége alatt valamit enyhült a pártcenzúra. Ez fél évvel azelőtt még megakadályozta, hogy a törökszentmiklósi sorozatgyilkosságnál több áldozatot követelő katasztrófákról (például a Pajtás gőzhajó 23 áldozatot követelő elsüllyedéséről) a közvélemény tudomást szerezzen.

Nem meglepő, hogy a saját neme iránt vonzódó Jancsó Ladányi Piroska nyereségvágyból és szexuális vágyból elkövetett, sok tekintetben tisztázatlan bűncselekményei évtizedekkel később felkeltették az írók érdeklődését is. A horrorisztikus történet megtalálható Rubin Szilárd Aprószentek című, befejezetlen prózai művében, továbbá a törökszentmiklósi születésű Darvasi László Neandervölgyiek című, három kötetes nagyregényében is.

Miért érdekes ez a nyomasztó história „zsidó szempontból”?  Azért, mert 1953 októberétől kezdve (Piroska ekkor fojtotta meg villanydróttal az első áldozatát, a 11 éves Komáromi Marikát), egészen 1954 szeptemberéig egyre súlyosbodott a válság Törökszentmiklóson, és a rendőrség képtelen volt megtalálni az eltűnt lányokat. (A többi áldozat 13, 17, 12 és szintén 12 éves volt. Az utolsó nő, akit Piroska megtámadott, már 21, és mert ellenállt, nem sikerült megölnie. Az ő feljelentésére szálltak ki végre a rendőrök a házhoz, ahol a gyilkosságok történtek.) A hatóságok hónapokig nem voltak képesek magyarázatot adni arra, hogy mi történt az áldozatokkal. A lakosság érzékelte ezt a példátlanul súlyos válsághelyzetet, egyre izgatottabb és türelmetlenebb lett.  Augusztusban már több ezer asszony tüntetett a tanácsháza előtt, követelve, hogy a hatóság lépjen fel a gyilkos gyerekrablók ellen. Hasonló nagyságú tömeg még soha nem verődött össze az álmos alföldi mezővárosban, és jelezte, hogy a helybeliekben milyen indulatok forrtak. A legképtelenebb híresztelések kaptak lábra, többek között az is, hogy „a helyi zsidóknak a zsinagóga újjáépítéséhez volt szükségük a gyerekek vérére”. Vagyis annak ellenére feltámadt „klasszikus” vérvád, hogy Törökszentmiklóson 1954-ben, a vidéki deportálások után tíz évvel már egyáltalán nem éltek zsidók. Persze, az emberek mást is rebesgettek, például azt, hogy a város határában állomásozó szovjet katonák (akik élelemért cserébe igénybe vették Jancsó Piroska és az anyja szexuális szolgáltatásait) végeztek a lányokkal. Ha azonban a rendőrség a zsidókat is meggyanúsítja a sorozatgyilkossággal, akkor megerősíti a vérvádat. És ha ez kitudódik, országszerte fellángolnak a zsidóellenes indulatok.

Mint utóbb kiderült, a rendőrség, melynek nyomozását a megyei pártbizottság a szovjet katonák érintettségére hivatkozva akadályozta, közel járt ahhoz, hogy az ügy felderítésében a „zsidó vonalat” kövesse. Az ügy rendőrnyomozója, Lázár Bertalan a kilencvenes évek elején még jól emlékezett a törökszentmiklósi sorozatgyilkosságra. „Jancsó Piroska az utolsó két gyilkossága idején töltötte be tizennyolcadik életévét. Addigra már két gyermeket szült két különböző férfitól, s hosszabb ideje szexuális szolgáltatásokban részesítette nemcsak a helybeli férfiakat, de a környéken állomásozó orosz katonákat is. A gyerekeket szexuális indítékból ölte meg. Legutolsó áldozatával, egy tizenhat éves lánnyal már nem boldogult, mert az elmenekült és feljelentést tett a helyi rendőrségen. Hónapok múlva, a feljelentés alapján akadtak rá a rendőrök Jancsó Piroskára és a házuk melletti kútba dobott tetemekre. Vagy két hónapig egyhelyben topogott a nyomozás. Ezalatt a környékbeli nép az ismétlődő eltűnések miatt tüntetésre szánta rá magát. A tanácsháza előtt elkeseredett asszonyok követelték a gyilkos felderítését és megbüntetését. Közöttük merült fel, hogy a zsidók gyilkolják sorra a gyerekeket, mert szükségük van a vérre. Pedig Törökszentmiklóson akkoriban már szinte nem is éltek zsidók. Ez a hangulat azonban olyan erős volt, hogy a »zsidó vonal« felderítése még a nyomozati tervben is szerepelt. A megyei bűnügyi helyettes, aki maga is zsidó származású volt, nem merte ejteni. Nekem kellett vállalnom a felelősséget, hogy a »törökszentmiklósi vérvád« ügyében megszüntetem a nyomozást.”          

Végül a rendőrség – mely addig nem törődött a helyi lakosok bejelentéseivel – 1954. szeptember másodikán végre átkutatta Jancsó Piroska és az anyja házát. Ennek során a telken, egy használaton kívül helyezett kútban megtalálták az eltűnt lányok holttestét. Ekkor tartóztatták le Piroskát és Borbálát, az anyját is. A sorozatgyilkos lányt halálra ítélték, és decemberben felakasztották. (Az anyja, aki bűntárs volt, börtönben halt meg.)

A történet egyértelműen arról tanúskodik, hogy a huszadik század harmincas, negyvenes éveiben felszított antiszemitizmus, ami tartós visszhangot keltett a tömegekben, az ötvenes években, Rákosi diktatúrája idején is tovább élt, 1954 nyarán kis híján újra „belobbant”.