Germanus Gyula portréja a magyar kultúrpolitika és az orientalisztika metszéspontjában
A 20. századi magyar keletkutatás történetében kevés olyan ellentmondásos és egyben lenyűgöző figura található, mint Germanus Gyula. A tudós, akit a széles közönség a mekkai magyar zarándokként és a mesés Kelet mágikus írójaként zárt a szívébe, miközben a szakmai elit szkeptikus fenntartással követte pályafutását. Ki volt valójában al-Háddzs Abdul-Karím? Tudományos géniusz, ravasz kultúrdiplomata, vagy a saját imázsát mesterien felépítő karrierista? Germanus karrierje tökéletes mintapéldája annak, miként fonódott össze a hazai orientalisztika az egymást váltó politikai rezsimek prioritásaival.
Germanus Gyula 1884-ben született Budapesten, asszimilálódott zsidó családban. Pályakezdése és háttere lényegi ponton tért el a magyar orientalisztika korábbi nagy generációjának, Vámbéry Ármin vagy Goldziher Ignác életútjától. Míg Vámbéryék vidéki közösségekből indultak és mély héber vallásos oktatásban részesültek, Germanus fővárosi polgári környezetben, állami iskolákban nevelkedett, és nem került kapcsolatba az izraelita vallási hagyományokkal. A Kelet iránti elkötelezettsége nem teológiai vagy néprajzi indíttatásból, hanem romantikus gyermekkori élményből fakadt, a Die Gartenlaube című lapban látott muszlim városképek hatására kezdett el törökül tanulni.
A Budapesti Tudományegyetem történelem–latin szakának elvégzése, valamint bécsi arabisztikai tanulmányok után 1907-ben szerzett summa cum laude doktorátust török és arab nyelvészetből. Bár későbbi visszaemlékezéseiben előszeretettel hivatkozott Goldziherre és Vámbéryra mint fő mestereire, a velük töltött tényleges szakmai idő meglehetősen rövid volt. Pályájának első szakasza jól példázza a századfordulós értelmiségi egzisztencia törékenységét. Kálvinista hitre való áttérése sem vallási meggyőződésből, hanem a középiskolai és egyetemi tanári pozíciók eléréséhez szükséges állami asszimilációs kényszerből fakadt. Éveken át fizetés nélküli oktatóként tanított a Keleti Akadémián és a Református Teológiai Akadémián, hogy bekerülhessen a strukturális oktatási rendszerbe.
A századelő Magyarországán a Kelet kutatása sosem volt pusztán akadémiai magánügy. A keleti magyar elméletek közül akkoriban igen divatos turanizmus állt az államilag finanszírozott kutatások homlokterében. 1910-ben megalakult a Turáni Társaság, amelynek célkitűzései között a balkáni és ázsiai országokkal való kulturális és gazdasági kapcsolat felvétele és erősítése szerepelt. Germanus csatlakozott a Turáni Társasághoz, tiszteletbeli titkárként értékes politikai és tudományos kapcsolatokat épített ki, jóllehet mélyreható szaktudományos kutatásokat nem végzett.
Az első világháború alatt a miniszterelnökség sajtóosztályának dolgozott, isztambuli kiküldetéseket teljesített, és a török–magyar kulturális közeledést propagálta. A trianoni békediktátumot követő egyetemi átszervezések a tudományos pálya szélére sodorták. Miután az egyetemi keleti tanszékeken nem kapott érdemi pozíciót, sőt Németh Gyula 1930-as tanszéki átszervezésekor teljesen kiszorult a török filológiáról, a Magyar PEN Club titkári tisztsége jelentette számára az áttörést. Kiváló angol tudásával John Galsworthy oldalán tolmácsolt, és elindította azt a nemzetközi kapcsolati hálót, amely később meghozta számára a fordulatot.
A döntő változást az 1928-as esztendő jelentette, amikor Rabindranath Tagore indiai költő magyarországi látogatása során Germanus kapcsolatba került a Visva-Bharati Egyetem főtitkárával, aki felajánlotta neki a santiniketani egyetem új iszlámtudományi tanszékének egyik tanári posztját. Indiában töltött három évéről három népszerű munkában számolt be: a felesége nevében írt Bengáli tűzben, az Allah Akbarban és a Félhold fakó fényében. Azonban önálló kutatói munkába nem kezdett, így tudományos publikációi nem születtek. Ennek ellenére mégis ez az út volt karrierjének a fordulópontja, méghozzá azzal, hogy áttért az iszlám hitre. Hasonlóan a korábbi kálvinista betéréshez, a muszlim hit felvétele, ahol az al-Háddzs Abdul-Karím nevet vette fel, elsősorban szakmai, stratégiai és mobilitási szempontokat szolgált, mert megnyitotta előtte a zárt muszlim értelmiségi körök és a szent helyek kapuit.
1934–1935-ben teljesítette első mekkai zarándoklatát (háddzs). Ő volt az első magyar, aki bejutott az iszlám legszentebb városába. Bár az indulásakor megfogalmazott tudományos célkitűzéseit, a Korán teljes magyarra fordítását, a medinai kéziratok feltárását vagy a nedzsdi beduin törzsek szociológiai kutatását, nem valósította meg, a zarándoklat élményéből született Allah Akbar! című könyve (1936) robbanásszerű siker lett. Német és olasz fordításai révén európai hírnévre tett szert, T. E. Lawrence műveivel egy lapon emlegették.
Germanus stílusa elhatárolódott a száraz akadémizmustól, a könnyed, olvasmányos útleírást ötvözte a kulturális ismeretterjesztéssel. Ezzel új műfajt teremtett. Előadásai még az ébredő arab ifjúságra és az egyiptomi szellemi elitre is ösztönzőleg hatottak. Bár a szigorú hazai tudományos közösség szkeptikusan figyelte teljesítményét, a közvélemény és a kultúrpolitika szemében ő lett a „Kelet első számú magyar szakértője”.
A második világháború utáni szovjetizáció és a kommunista fordulat sok tudós karrierjét derékba törte, ám Germanus túlélési és alkalmazkodási képessége ismét páratlannak bizonyult. Mivel a Horthy-rendszerben a Keleti Akadémián többek között Rákosi Mátyást is tanította török nyelvre, az új hatalom kiemelt figyelemben és kedvezményekben részesült. Rákosinál tett közbenjárása révén alakulhatott meg az ELTE Arab Irodalmi és Művelődéstörténeti Tanszéke, amelynek tanszékvezető professzora lett.
Az 1950-es és 60-as években az elszigetelt Kádár-kormány számára felbecsülhetetlen értéket jelentett Germanus nemzetközi tekintélye. Az 1956-os forradalom szovjet leverése után a diplomáciai elszigeteltségből kitörni vágyó magyar külpolitika a függetlenedő harmadik világbeli, arab és afrikai országok felé nyitott. Germanus tökéletes hídszerepet töltött be a szocialista Budapest, valamint Egyiptom, Szíria és Szaúd-Arábia között. Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök többször is személyes kihallgatáson fogadta, az arab tudományos akadémiák (Kairó, Damaszkusz, Bagdad) tagjaik közé választották. 1965-ben, nyolcvanegy évesen, Feiszal szaúdi király személyes vendégeként és védnöksége alatt teljesítette utolsó mekkai zarándoklatát a Muszlim Világkongresszus alkalmából. Ekkorra már a szocialista Magyarország és az arab világ ünnepelt, élő legendája volt.
Germanus Gyula megítélése ma sem egyértelmű. Ha a klasszikus filológiai precizitást és a nemzetközi szakfolyóiratokban megjelent tudományos publikációk számát kérjük számon, a kritikusoknak igazuk van, nem hagyott hátra Goldziherhez mérhető tudományos életművet. Ha viszont a kultúrák közötti párbeszédet, az iszlám világ kelet-európai megismertetését és a magyar kultúrdiplomácia szolgálatát vizsgáljuk, teljesítménye egyedülálló. Mesteri érzékkel navigált a Monarchia turanizmusa, a Horthy-korszak Kelet-orientációja és a Kádár-rendszer arab nyitása között. Olyan szellemi utazó volt, aki a tudományt, a társasági életet és a szerepjátszást művészi szintre emelve írta be magát a magyar műve
A szerző
