Lemberik tragédiája

Az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galícia legnagyobb és legszebb városát, Lemberget fénykorában, az első világháború kitörése előtti fél évszázadban kis Jeruzsálemének nevezték. Igaz, volt még néhány, több nemzetiség által lakott, nagy számú zsidósággal rendelkező város földrészünkön, így Brody (Kelet-Galíciában), továbbá Vilnius és Szarajevo is, sőt, a felvidéki magyar várost, Dunaszerdahelyt is nevezték így. Lemberg, melyet Lutz C. Kleveman német történész róla szóló könyvében¹ „Európa elfeledett közepének” nevez, annyiban különbözött a monarchia többi hasonló városától, hogy jóval nagyobb volt a népessége, a huszadik század elején elérte a 160 ezret. Lemberg, mint az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alá tartozó Galícia legnagyobb városa a tartomány központja volt, melynek a parlamentje is itt ülésezett. A város épített öröksége viszonylag szerencsésen átvészelte a második világháborút, utcái, terei, templomai ma is őrzik az egykori „K und K” világ hangulatát. Csak a zsinagógákat pusztították el a németek a második világháború alatt, az emléküket üres, elhagyott telkek őrzik. A városban magas szintű képzést nyújtó egyetemek működtek már a 19. században. A János Kázmér Tudományegyetem (ma: Ivan Franko Lvivi Nemzeti Egyetem) és a Lembergi Műszaki Egyetem oktatási nyelve lengyel volt, tanárai és végzett diákjai világszínvonalú tudományos és kulturális eredményekkel gazdagították a korabeli kultúrát.

Az 1900-es osztrák népszámlálás szerint Lembergben 83 ezer (52 %) katolikus, 44 ezer (28%) izraelita (a zsidók egy része lengyel nyelvű volt), 29 ezer (18 %) görög katolikus élt.  Lemberget, melynek neve lengyelül Lwow, oroszul Lvov, jiddisül Lemberik, ukránul pedig Lviv, az is egyedivé teszi, hogy napjainkra a függetlenségéért küzdő Ukrajna „szellemi fővárosává”, az ukrán nacionalizmus központjává vált.

Lembergben, illetve Galíciában már a 19. század folyamán elindult egy tragikus, politikai robbanások sorozatához vezető folyamat, melynek lényege az volt, hogy a különböző nemzeti csoportok (mindenekelőtt a lengyelek és az ukránok, de a tartományt magának tekintő cári birodalom, így az oroszok is) a saját politikai érdekét objektív okok miatt képviselni képtelen zsidóság ellen fordultak. A zsidók egyetemes bűnbakká váltak, megoldhatatlan nemzetiségi és szociális konfliktusok közé kerültek.

Természetesen a földesurak és a királyi hatalom pártfogását élvező zsidók és a parasztok konfliktusa jóval régebbre, egészen a késő középkorra tekintett vissza, és maradandó nyomot hagyott mind a lengyelek, mind a litvánok és az ukránok emlékezetében. A konfliktus okai röviden összefoglalva a következők voltak.  „Ahogy a királyi hatalom az évszázadok folyamán fokozatosan gyengült, a zsidók biztonságát a nemesek, azon belül is a mágnások és földbirtokosok garantálták. Kölcsönösen szükségük volt egymásra. A védelem fejében hiteleztek a nemeseknek és szolgáltak is egyben nekik. Szolgálatuk legelterjedtebb módja a nemesi birtokok, javadalmak bérlése, ügyeik intézése. Állami jövedelmeket, királyi birtokokat, vámokat nem bérelhettek, ezért a lengyel nemeseken keresztül jutottak mégis ezekhez a bérleményekhez, mivel nem az államtól, hanem a nemestől vették bérbe. Ez a sajátos viszony a nemesség és a zsidóság között alapvetően meghatározta a lengyel gazdaságot. A nemes számára a zsidó volt a legjobb bérlő, a legjobb adós és hitelező egy személyben…

Minden krízishelyzetben, felkelések vagy háborúk alkalmával a zsidók elleni atrocitások mögött az a szociális konfliktus húzódott meg, hogy a zsidóság a lengyel mágnást képviseli a falvakban, tehát indirekt módon a zsidó az, aki a parasztságot elnyomja és kizsákmányolja. Ez a társadalmi feszültség nyilvánult meg az 1648-as Hmelnyickij-féle kozákfelkelés, a hajdamákok 18. századi lázadásai alkalmával, de a 20. századi lengyel antiszemitizmus gyökereit is itt találhatjuk.”²  

Az 1910-es népszámlálási adatok szerint Galícia összlakosságának 11 százaléka, azaz 871.895 fő volt zsidó. A zsidóság elszegényedése a 19. század folyamán a századfordulóra közismert volt. A korabeli sajtóban, publicisztikákban gyakran emlegettek „galíciai nyomort”, nevezték a tartományt „Európa szegényházának”. És ezek a kifejezések nem voltak zsurnalisztikai túlzások. A gazdasági erőforrásokban szűkölködő, az osztrák kormányzat által gyakorlatilag belső gyarmatként kezelt tartomány valóban borzasztó gazdasági és népességi mutatókkal rendelkezett az első világháború előtti évtizedekben. A kétségbeejtő szegénységhez és a szociális ellentétekhez járultak hozzá a nemzetiségi viszonyok, melyek súlyos konfliktusok lehetőségét hordozták magukban, „időzített aknáknak” bizonyultak.

Galíciában tulajdonképpen nem volt uralkodó nemzet, az osztrák tisztviselők csak jelentéktelen kisebbséget alkottak. Az ukránok és a lengyelek létszáma nagyjából megegyezett, és egyiküknek sem volt „anyaországa”. Így tehát a galíciai zsidóság számára nem volt markáns asszimilációs irány, mint például Magyarországon. 1870-tól a tartomány széleskörű autonómiát kapott, és a lengyel nemesség került vezető szerepbe. Mivel a zsidóságot nem ismerték el önálló nemzetiségnek, és nyelvüket, a jiddist is csak „zsargonnak” tekintették, így a parlamenti és az önkormányzati választásoknál a lengyelek közé számították őket.

A galíciai zsidóság Lembergben összpontosuló értelmiségi csoportjai is megpróbálkoztak politikai szerepvállalással, és először az ukránok felé kerestek kapcsolatokat. Az 1873-as tartományi választásokon az öt évvel korábban, az emancipációs törvény kihirdetése után megalakult Somer Israel (Izrael őrei) nevű párt választási szövetséget kötött az ukrán jelöltekkel. Tagjai elsősorban a lembergi közép- és felső-középosztályból kerültek ki, akik a német kultúrában szocializálódtak, az uralkodó és a bécsi kormányzat pártfogásában bíztak. Féltek az erősödő lengyel nacionalizmustól, ezért is kötöttek szövetséget a tőlük kulturálisan meglehetősen távol álló ukránokkal. Négy képviselőjük jutott be a lembergi Reichsratba, és Der Israelit címmel saját folyóiratot is kiadtak.

1880-ban létrejött és 1892-ig működött egy lengyel irányultságú zsidó pártformáció is, az Agudas Akim (Testvérek Szövetsége). Tagjaik és szimpatizánsaik szintén a lembergi felvilágosult zsidó értelmiségiekből kerültek ki, miután ekkorra kiderült, hogy a tartomány lengyel irányítás alá került, és az osztrák „birodalmi patriotizmus” tarthatatlan irányvonal. Az Agudas lengyel nyelvű folyóirata, az Ojczyzna (Haza) címet viselte, és héber nyelvű melléklettel jelent meg. Az Agudas hívei elutasították a jiddis nyelv használatát, és célul tűzték ki lengyel néppel való nyelvi és kulturális egyesülést. De ez a politikai program sem talált visszhangra, aminek oka röviden úgy foglalható össze, hogy a lengyelek és ukránok történelmi tudatában gyökerező előítéletek erősebbek voltak, mint a képviseleti rendszerből következő politikai érdekük. 

Az 1880-as években Galíciában is felerősödött az antiszemitizmus, amit elsősorban a katolikus egyház és a lengyel nacionalisták gerjesztettek. 1882-ben, a Tiszaeszlárról indult hisztériával, bírósági tárgyalással, majd politikai mozgalommal egyidejűleg Lembergben is lezajlott is lezajlott egy vérvád-per, amelyben a vádlottakat első fokon halálra ítélték, majd végül 1886-ban felmentették. Galíciában mind a lengyelekben, mind a litvánokban hagyományos ellenszenv és bizalmatlanság élt a zsidók iránt, ami lehetetlenné tette „egy egységes galíciai nemzet” kialakulását. „Európa valamennyi keresztény országában az antijudaizmus beleépült a népi kultúrába. Hiába tartanak hosszú ideig a békés korszakok, a zsidók soha nem érezhetik magukat és nincsenek is biztonságban a bármely pillanatban kirobbanható, pontosabban kirobbantható hisztériával szemben. Ugyanis az a lángoló gyűlölet, amely mintha a néplélek mélyéről törne föl, mindig és mindenütt a vallási vagy világi elit szervezőmunkájának az eredménye: az ’istenölő nemzetet’-et megbélyegző templomi prédikáció és ikonográfia, az ’uzsorás zsidók’ kifosztását igazoló Lembergben. A zsinagógát a német megszállók 1941-ben bezárták, majd 1943-ban, a gettó felszámolásakor felrobbantották.”³

Lemberg másik zsidó negyedében, az Operaház mögött állt az 1633-ban épült Nagy Külvárosi Zsinagóga, melyet szintén 1943-ban romboltak le. Ide is ugyanúgy ortodox zsidók jártak, akik túlnyomó többségben voltak a városban. Kicsivel feljebb, az egykori Halpiacon túl, a Sztari Rinok utca sarkán állt az 1843 és 1846 között épült és szintén 1943-ban elpusztított Reformzsinagóga, amely felépítésében a bécsi példát követte. A zsinagóga, amely a hászkálá, a zsidó felvilágosodás és egyúttal a német kultúra terjesztésének képviselője volt, az osztrák hatóságok támogatásával épült, a helyi ortodox és haszid közösségek gyanakvása és ellenségessége közepette, és évtizedekre megosztotta a lembergi zsidóságot. Az ortodoxok és neológok olykor tettlegességig fajuló konfliktusa rendkívül súlyos volt, időről-időre összetűzésekhez vezetett.

A helyzetet csak súlyosbította, hogy a zsidóság történetében először az ortodoxok is pártot szerveztek Galíciában. A Machsike Hadas (A Hit Őrei) 1878-ban alakult meg. Tulajdonképpen a Somer Israellel, a neológokkal szemben jött létre, akik rabbiképzőt szándékoztak nyitni Lembergben, és a hitközségi szabályzatot is módosítani akarták. A belzi haszidok rebbéje, Josua Rokeach volt a szellemi vezetőjük, a szervezet elnöke pedig a krakkói Simon Sofer (1820–1883), a híres pozsonyi rabbi, Chatam Sofer egyik fia volt.  (A Rokeach dinasztia sarja, Áron, a negyedik belzi rebbe a vészkorszak idején 1943 májusában megszökött a gettóból és Budapesten lelt menedéket, 1944 januárjában innen indult a Szentföldre, ahol újjászervezte ma is működő közösségét.)

Amikor az első világháború után Galícia Lengyelország része lett, a politikai törésvonalak, leképezve a nemzetiségi és társadalmi ellentéteket, keresztül-kasul szabdalták a tartomány társadalmát, szembeállították egymással a lengyeleket és a litvánokat, és mindkét nemzetiséget a zsidósággal. A feszültségek rendre az egyetemi ifjúság körében robbantak ki, ahol már az 1870-es években összetűztek a lengyelek és a litvánok, majd a húszas évektől kezdve megkezdődött a zsidó hallgatók inzultálása, üldözése, amit lengyel diákszervezetek kezdeményeztek. El is érték, hogy 1936-ban,  Piłsudski halála után a lembergi egyetemen létrehozták a „padgettót” a zsidó hallgatók számára, és Varsóban parlamenti vita kezdődött a zsidók jogainak korlátozásáról. Ez alig három évvel azelőtt történt, hogy Hitler paktumot kötött Sztálinnal, és a Wehrmacht lerohanta Lengyelországot.

Lembergben az első huszadik századi pogromot a várost 1914. szeptember közepén elfoglaló orosz hadsereg rendezte. 1914. szeptember 27-én az oroszok feldúlták a zsinagógákat és a zsidók lakásait, raboltak és gyilkoltak: 30-50 zsidó áldozatot számláltak össze. Majd közvetlenül az első világháború vége után, 1918. november elsején az Ukrán Nemzeti Tanács a városban kiáltotta ki a „Nyugat-Ukrajnai Népköztársaságot”, melynek fővárosa Lviv lett. Egy héttel később Lengyelország is kikiáltotta függetlenségét, és a varsói kormány bejelentette, hogy igényt tart Lwówra, mely lakosainak többsége akkor lengyel volt. Az ukrán és lengyel csapatok a város előtt csaptak össze. A lengyelek győztek, az ukrán erők szétszóródtak. November 10-én „zsidó önvédelmi milícia” alakult, melynek vezetői kijelentették, hogy semlegesek akarnak maradni a lengyel-ukrán konfliktusban. Ebben a helyzetben tört ki a három napig, 1918. november 21-től 23-ig tartó pogrom, melynek több mint száz zsidó áldozata volt, a legalacsonyabb becslés 52, a legmagasabb 152 halott. Nagy számban estek ukránok is áldozatul. A nem zsidó áldozatok száma 340 volt, ami arra utal, hogy a megtámadott zsidók keményen védekeztek. A lengyel hatóságok mintegy 1600 embert tartóztattak le, 44-et elítélt a hadbíróság, hármat ki is végeztek. A lengyel történelemírás ezt a szörnyű pogromot az ukrán nacionalistáknak tulajdonítja. Az ukrán történészek viszont a lengyel hadsereget és lengyel civileket teszi felelőssé a történtekért.

Alig több mint húsz év múlva került az újabb, megrázó fotókon is megörökített, nagyszabású pogromra, mely már a holokauszt prológusa volt. Az 1939-es német-szovjet megállapodás értelmében Lvov a Szovjetunióhoz került és mintegy 30 ezer, a németek által megszállt területekről érkező zsidó menekült jelent meg a városban. A németek a Szovjetunió megtámadása után, 1941. június 29-én foglalták el az akkor mintegy 370 ezer lakosú várost. Mielőtt a szovjetek június 26-án kiürítették Lvovot, az NKVD pribékjei a börtönökben sietve, alig három nap alatt lemészárolták a politikai foglyokat, mintegy 2600 embert. A németek bevonulása után közszemlére tették a holttesteket.

A német propaganda azt hangoztatta, a zsidók felelősek a szovjet hatóságok által végrehajtott mészárlásért, melynek áldozatai főleg ukránok voltak. Ezt követően három napig tartó pogrom vette kezdetét Lembergben. A későbbi tanúvallomásokból kiderül, hogy elsősorban ukránok, különösen a környékbeli falvakból érkezettek vettek részt benne, ukrán nacionalista szervezetek, az UPA (Ukrán Felkelő Hadsereg) és az OUN (Ukrán Nacionalisták Szervezete) kezdeményezésére. Kleveman leírja, hogy a lakosság által terrorizált zsidók egy részét a németek az általuk elfoglalt erődben gyűjtötték össze, majd kikergették őket a kapun, ahol bunkókkal felfegyverkezett suhancok agyonverték őket. A város mintegy százezres zsidó lakosságát részben helyben meggyilkolták, részben gettóba zárták, ahonnan a belzeci haláltáborba hurcolták. Később az ukrán nacionalisták a város lengyel népességét kisebb részben megölték, nagyobb részben elűzték. 1944-ben a német anyanyelvű lakosság a szovjet csapatok közeledtére elmenekült.

A Szovjetunióhoz tartozó Lvovban azután a helyben maradt, illetve túlélő lakosságot az „osztályharc” tizedelte meg: polgárságának, értelmiségének többsége már 1945-46-ban Lengyelországba távozott, a híres egyetem is áttelepült, s ma Wroclavban (az egykori Breslauban) működik. Az NKVD deportálásai és a függetlenségi törekvések elnyomása főként az ukránokat sújtotta, ami heves oroszgyűlöletet ültetett el azokban, akik évtizedeken át éltek a formailag önálló, még ENSZ tagsággal is rendelkező „Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban”. Az etnikai, a vallási és a nemzeti gyűlölet tragikus módon egymásra torlódott, mutálódott, és a 2022 február 24-én kezdődött orosz agresszió hatására újabb formában tört ki a sokat szenvedett Ukrajnában. Mikor lesz vége ennek a hihetetlenül tragikus, évszázadok sérelmeit magába foglaló történetnek?

Jegyzetek

1. Lutz C. Kleveman: Lemberg – Európa elfeledett közepe; Park Könyvkiadó, 2023
2. Kurdi Krisztina: Galícia és a galíciai zsidóság a 18. század végén; Múlt és Jövő, 2015/3
3. Kecskeméti Károly: Homályzónák: a zsidók közép-európai történetének néhány tisztázandó kérdése; Aetas Történettudományi folyóirat,  2006/1, 131 old.