Ma 50 évvel ezelőtt, virágvasárnap pattant ki a szikra, amely Libanon összeomlását okozta – nem idegen megszállók, hanem palesztin terroristák által, akik egy bejrúti templomban, keresztelés közben a hívők ellen fordították fegyvereiket. Négy ember halt meg azon a napon, és velük együtt egy nemzet békéje is áldozatul esett.
1975-ben Libanon ragyogó kivétel volt a Közel-Keleten: keresztény többségű, gazdaságilag virágzó, kulturálisan életteli és büszkén független nemzet. Bejrútot a „Közel-Kelet Párizsának” nevezték, a jólét, a pénzügyek és a messzire sugárzó példája volt.
De ez a vízió elviselhetetlen volt azok számára, akik nem tudták megemészteni, hogy keresztényeknek autonómiájuk lehet a régióban. Egy kis, nem muszlim haza gondolata az arab világban elég volt egy háború kiprovokálásához.
A palesztin frakciók és iszlamista szövetségeseik hadat üzentek a libanoni keresztényeknek, „kereszteseknek”, gyarmati ügynököknek, imperialistáknak bélyegezve őket. Ismerősen hangzik? Ugyanezt a retorikát használják ma Izrael ellen, ahol az arab tengerben szuverenitását érvényesítő kisebbséget idegen megszállóként festik le.
Az eredmény? Tizenöt év polgárháború. Keresztények tízezreinek lemészárlása. Egész közösségek kiirtása gyökerestül. És velük együtt eltűnt a békés, önrendelkező, keresztény Libanon álma is.
A szerző
