Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) 1953. február 19-én javaslatot tett egy 40 éves, budapesti zsidó nő, bizonyos dr. Benoschofsky Ilona őrizetbe vételére, „illegális cionista tevékenység és hírszerzés gyanúja miatt”.[1] Ugyan nevét manapság kevéssé ismerik, ám Benoschofsky egy időben a magyar zsidó közélet és a holokauszt-kutatás fontos alakja – és nem utolsósorban a budai főrabbi, Benoschofsky Imre, „Beno” húga – volt. Benoschofsky Ilona 1913. január 19-én született Budapesten. A Pázmány Péter Egyetemen szerzett bölcsészdiplomát, tanári és pszichológusi végzettsége volt, de szakmáit sosem gyakorolta. A holokauszt előtt saját óvodáját vezette, illetve a pesti hitközség könyvtárosa volt. Később a Zsidó Világkongresszus (ZSVK) magyarországi tagozatának vezetője, az ötvenes években két fontos holokauszt-forráskiadás szerkesztője volt Karsai Elek oldalán (Vádirat a nácizmus ellen, 1-2. kötetek). 1964-től 1993-ig a Zsidó Múzeum igazgatónője volt. S végül, de nem utolsó sorban – mint azt a szakirodalom már számos helyen rögzítette[2] – az állambiztonság társadalmi kapcsolata volt “Xavér” fedőnéven, és ilyen minőségében számos magyar zsidó közszereplő, rabbi, tudós – köztük Scheiber Sándor – rosszindulatú, aljas feljelentője volt.
Az utóbbi években megjelent cikkekben, melyek említést tesznek ezen szerepléről, “Xavér” szinte kizárólag ebben a kontextusban került elő. Noha itt a legkevésbé sem kívánunk vitatkozni ügynöki tevékenységének megítélésével, fontos látni, hogy mielőtt “Xavérrá” lett, Benoschofsky a Rákosi-rendszer áldozata is volt, akinek letartóztatásáról és vallatásáról 284 oldalon maradt meg egy meglehetősen hátborzongató iratanyag. Ez az anyagot, legjobb tudomásunk szerint, eddig kizárólag Zinner Tibor történész idézte, egy igen rövid, mindössze néhány soros összefoglalójában.[3] Az alábbiak nem mentik fel “Xavért” későbbi tevékenysége alól, viszont segítenek kontextust teremteni a mószeroló alteregó geneziséhez.
A fent idézett javaslatot néhány napon belül jóváhagyták, és február 28-án az ÁVH emberei házkutatást tartottak Benoschofsky lakásán, illetve irodájában a Síp utca 12-ben. Ekkor hivatalos iratokat, névsorokat, jellemzéseket, idegen nyelvű anyagokat, újságcikkeket, ZSVK-anyagokokat foglaltak le. A letartóztatás során Benoschofsky nyugodtan viselkedett, együttműködött, ennek ellenére még a nap folyamán őrizetbe vették. Az Állambiztonsági Központi Fogda (Gyorskocsi utca) letéti jegyzéke szerint volt nála némi készpénz és egy női karóra, ezeket szabadulása után kaphatta vissza.
Március 2-án több oldalas, saját kézzel írt feljegyzést készíttettek vele életéről. Mint lejegyezte, apja a Pesti Hírlap szerkesztőségében volt tisztviselő, de 1935-ben meghalt, onnantól dolgoznia kellett. Az egyetemen lélektant tanult, később óvodát nyitott, de „a német megszállás megváltoztatta életemet, az óvoda azonnal megszűnt, a megszállást követő napon egyetlen gyermek sem jött már el”. (Érdekesség, hogy rajta kívül a hitközségi élet egy másik, hírhedt figurája, Seifert Gézáné is eredetileg hitközségi óvónő volt). A német megszállás alatt a nyilasok sáncmunkára hurcolták, onnan megszökött, és az Abonyi utcai ruhagyűjtő században lelt menedéket, Ocskay László századosnál.[4] Fivére ez alatt a Dunántúlon volt muszos, de még ’44 decemberében a fővárosba került. Lakásuk elpusztult az ostrom alatt, ezért a Rabbiképzőben laktak ’45 augusztusáig, majd a Frankel Leó utca 49-be költöztek, egy hitközségi lakásba. ’45 őszéig a Vöröskeresztnek gyűjtött ruhákat, majd csatlakozott a ZSVK-hoz, többek között „polgári írók” munkáiból válogatott szavalókönyvet a cionista vezető, Dénes Béla megbízásából. 1947-ben három hétig Palesztinában volt, a Jad Vasem konferenciáján, háborús bűnösök kérdésében vitt és kapott történelmi adatokat.
Benoschofsky balszerencséjére pont egy olyan időszakban volt a magyar zsidóság exponált vezetője, amikor a kommunisták cionistaellenes kampánya éppen élesbe váltott. 1951-től cionista perek kezdődtek a Szovjetunióban, ezt másolta 1952-ben a csehszlovákiai Slánský-per. Magyarországon már 1949-ben is tartóztattak le cionistákat (pl. Dénes Bélát), de 1953 januárjától új lendületet kaptak a koncepciós eljárások. Letartóztatták a MIOK elnökét, Stöckler Lajost és több más zsidó vezetőt is. A jelek szerint Benoschofsky nevét még Dénes dobta be egy korábbi kihallgatása során, de nem említhette fontos pozícióban, mert hét letartóztatott cionistából hat azt vallotta, „hogy Benoschofsky Ilonát nem ismerte és a nevét sem hallotta soha”, egy pedig bevallotta, hogy bár nem ismeri, de olvasta a könyvét a gyermeknevelésről.[5] A kihallgatók Benoschofsky ZSVK-nál töltött idejére voltak kíváncsiak, mivel szerintük a ZSVK az izraeli kémszolgálat „fedőszerve”.
Benoschofsky kezdetben láthatóan nem értette, mit szeretnének tőle, a vele szembeni vádakat érdemben nem közölték. Arról írt, hogy Stöckler letartóztatása után ugyan ki akart vándorolni, de nem Izraelbe, mert palesztinai látogatásra során rádöbbent, hogy a zsidók kint sokat szenvednek, és a cionizmus „háborúba sodorja” a népet. Szerinte a ZSVK „nem végzett semmiféle illegális munkát”, és kollégái „jó kommunisták” voltak. Első kihallgatási jegyzőkönyvei különös tételeket is tartalmaznak. Biztosan nem ő maga fogalmazott úgy, hogy „a Szálasi kormány felhívására jelentkeztem munkaszolgálatra”. Különösen hangzik „beismerése”, miszerint „a cionista mozgalom célját – önálló zsidó állam alakítása – 1945 előtt is tudtam”. De, mint állította, ekkor még nem volt cionista. Erre következett a kihallgató tiszt válasza: „Ön nem őszinte! Figyelmeztetem, hogy tegyen őszinte vallomást!” Erre Benoschofsky így reagált: „Előző vallomásomtól eltérően, beismerem, hogy a pro-Palesztina cionista jellegű szövetségen keresztül én már 1941-től aktív cionista tevékenységet fejtettem ki.” Ekkor még láthatóan vallatták a zsidó vezetők állítólagos kollaborációjára a német megszállás alatt. Benoschofsky elmondta – el kellett mondania? –, hogy a zsidó tanács tagjai „kiszolgálták a németeket és a nyilasokat”. Itt Berend Béla, Stern Samu, Stöckler Lajos, a német megszállás alatt meggyilkolt Szegő Miklós és „egy Müller nevű zsidó” – bizonyára Müller Rezső – nevét dobta be.
A kérdések rövidesen az izraeli követséggel való kapcsolataira terelődtek. A kihallgatási jegyzőkönyvek alapján Benoschofskyt szinte naponta, több órán át faggatták. Nem világos, hány órások voltak a kihallgatások, és mely napszakokban tartották őket, de Benoschofsky egy helyütt arról beszélt, hogy napi tizenegynéhány órán át – sajnos a második számjegy olvashatatlan – tartott egy-egy „szeánsz”. Ez alatt „ugyanazt a három kérdést” tették fel neki. A kihallgatási jegyzőkönyvek repetitívek, a kérdések agresszívek, néha már-már értelmetlenek voltak. Az olvasó számára azt a benyomást keltik, hogy a cél az volt, hogy a századik alkalommal a vallomást tevő hibázzon. Benoschofsky beszélt arról, hogy Stöckler kérésére a ZSVK-nak jelentett a magyar zsidók számáról, gazdasági helyzetéről. Tudott arról, hogy gyermekek illegális alijázását szervezik, de nem tett feljelentést. Beszélt arról, hogy a Jad Vasemben találkozott Mordechai Shenhabival – a Jad Vasem egyik alapítójával –, aki arról beszélt, hogy a magyar kormány „hatalmas összeget” ígért a holokauszt-múzeumnak. Beismerte, hogy kapcsolatot tartott az izraeli követség embereivel, akik „piszkos üzelmeket” folytattak, „zsidó tőkések vagyonának kijuttatása” céljából.
Tortúrája ekkor már lassan két hónapja tartott. Az összes kihallgatás időpontjának rögzítésétől itt eltekintünk, de érdemes jelezni, hogy csak áprilisban 14 napon hallgatták ki, általában naponta kétszer, több órán át. Végül Benoschofsky megtört, és közölte: „Beismerem, hogy eddigi kihallgatásaim során hazudtam. Én 1952 augusztusa óta a budapesti izraeli követség beszervezett ügynöke voltam. Letartóztatásomig a követség megbízásából hírszerző tevékenységet fejtettem ki.” Beszervezőjeként bizonyos Róbert Pálnét nevezte meg, aki dolgozott az izraelieknek, de nemrég öngyilkos lett. Kémként nevezte meg Herskovits Irént, a rabbi, Fábián húgát is, akinek adatait azonnal lekérte az ÁVH, ám akiről kiderült, hogy már kivándorolt. Kihallgatója, Kujalek János áv. százados nem volt elégedett. Mint feljegyezte, a terhelt „kihallgatása során feltűnően szemtelen magatartást tanúsít”. Kujalek egyébként eredeti foglalkozása szerint szövő volt, 1989-ben sokszorosan kitüntetett tisztként szerelt le a BM-től.
Benoschofsky egyetlen öröme az volt, hogy április végén, a cellabeosztások átrendezésekor végre cellatársat kapott Demeter Györgyné (sz. Weisz Róza) személyében. Demeterné korábban maga is cionista volt, 1949. május 16-án tartóztatták le egy kommunista belső leszámolás keretében. Demeterné és Benoschofsky összeköltöztetésük után rövidesen megbarátkoztak. Benoschofsky különösen boldog volt, hogy kilenc hét után újra beszélhet valakivel: mint mondta, „éppen ilyen társat kívánt magának”. Mint mondta, „borzasztó szüksége lenne arra, hogy valakivel alaposan kibeszélje magát” és ha Demeterné hajlandó lenne meghallgatni, akkor szeretné elmondani neki az egész ügyét, és aztán tanácsot kérni tőle. Demeterné szabadkozott, de aztán beadta a derekát. Ezt onnan tudjuk, hogy Demeterné nem egyszerűen Benoschofsky rabtársa volt, hanem egy ráállított ún. „fogdahálózat” is, akinek feladata az volt, hogy különböző engedményekért cserébe rabtársairól jelentsen. Demeternét korábban máshol is alkalmazták már, jó modorú ügynökként jellemezték, aki könnyen férkőzik mások bizalmába. Egyedül annyit kértek tőle, hogy „kinti” dolgokról ne beszéljen, nehogy dekonspirálódjon.
Benoschofsky minden félelmét és reményét megosztotta cellatársával, így vallatói mindig aktuális állapotához tudták igazítani a kihallgatást. Demeterné egyik első jelentése szerint „fizikailag és lelkileg nagyon rossz állapotban van. Úgy gondolja, hogy letartóztatása óta 8-10 kilót fogyott. Ezt nem is bánja, mert úgy néz ki, hogy neki ebből az ügyből nincs más kiútja, mint hogy meghaljon. Nem tudja bebizonyítani az ártatlanságát, vallomásokat és leleplezéseket várnak tőle, amit ő nem tud megadni, tehát élete végéig ülhet a világtól elzárva, rossz körülmények között, ő így csak az azt egyet teheti meg magának, hogy az élete végét minél közelebb hozza. Ez nem is lehet neki nehéz, mert így is mindig nagy küzdelmébe kerül, hogy ne hányja ki az ételt, és akkor majd egyszerűen nem fog küzdeni. Mivel pedig táplálék nélkül nem lehet megélni, szép lassan elhal”.
Benoschofsky elmondta Demeternének, hogy szóba került Scheiber Sándor, és „reméli, hogy később nem fognak visszatérni erre, mert tudja, hogy Scheibernek baja lehetne belőle, pedig ő tudja, hogy Scheiber éppen olyan ártatlan és jóhiszemű, mint ő”. Ezt követően természetesen Scheiberről faggatták és a hallottak alapján a rabbit május 8-án „priorálták”, vagyis minden korábbi terhelő adatot bekértek róla. Mivel megtudták, hogy Benoschofsky nagy jelentőséget tulajdonít ügye kapcsán a kihallgató tiszt hangulatának, ezért kegyetlen játékot kezdtek játszani vele: a reggeli kihallgatáson kedvesen beszéltek hozzá, az esti kihallgatáson pedig agresszívan fenyegették. Ez összetörte a nőt, „most már végleg nincs semmi reménye” – jelentette róla cellatársa.
Benoschofsky annak is elárulta a hátterét, hogy miért vallotta magát kémnek: „Ő nagy tévedésben volt az itteni viszonyokat illetően. Azokból a perekből ítélve, amelyek eddig nyilvánosságra kerültek, azt hitte, hogy itt az emberek elé kész vallomásokat tesznek és vagy agyonverik, vagy aláírja. Ezért azután, amikor nem akartak az ő ártatlanságában hinni, és megtudta, hogy azt feltételezik róla, hogy kémkedett, úgy gondolta, hogy ezt a szájába akarják rágni és azt várják tőle, hogy ezt vallja. Ezért azután, mert már kiutat nem látott, kitalált egy mesét, amibe azután belezavarodott, és azután meg is mondta, hogy az egész csak mese. Ezt viszont most már nem hiszik el neki.” Ehhez hozzátette, hogy „csak tudná legalább tényleg, hogy hogyan szokás kémkedni, akkor kitalálna valamit, aminél meg tudna maradni”.
Ezen a pontos érdemes elgondolkodni, hogy egyáltalán mi volt a koncepció Benoschofsky hónapokon át történő (kín)vallatása mögött? A jelentések végére kihallgató tisztje egyszerűen annyit írt, hogy a cél továbbra is terhelt „hírszerző tevékenységének további leleplezése”. Hogy ez mit jelentett, azt talán ő maga sem tudta. A kihallgató tisztet egy ponton túl lecserélték, utóda Berki Béla százados lett. Benoschofsky úgy látta, hogy elődje „szadista (volt), de nagyon okos”, és tudta, hogy ártatlan, míg utóda már eleve bűnösként kezelte. „Naphosszat ugyanazt a kérdést teszi fel, megviseli az idegeit és kihozza a sodrából”. Ezt Benoschofsky általában az első egy-két órán keresztül bírta, aztán elvesztette önuralmát. A kihallgatásokon sokszor sírt. A kihallgatásoktól rettegett, de még jobban félt attól, hogy ha nem hívták be. „Nagyon fél a következő kihallgatásoktól, mert érzi, hogy nem lesz nekik elég az, amit tud mondani, és talán ez az előadó beváltja azt a fenyegetését, hogy nem fogják addig kihallgatni, amíg szerintük őszinte vallomást nem tesz. Ha erre gondol, megint elveszti minden reményét.”
Néha Demeternét is elvitték „kihallgatásra”, ilyenkor nyilván valójában jelentést tett. Ha visszatért, Benoschofsky próbálta pátyolgatni: ráadta a kabátját, azt mondta, cellatársa megviseltnek, sápadtnak tűnik, és vigasztalta. Mint már május elején bevallotta, „nagyon elveszettnek érezte magát nélkülem, most már kibírhatatlan lenne, még egyszer egyedül lenni. (…) Amióta velem együtt van, az étvágya sokkal jobb, és egyszer sem hányt.” Demeterné azzal is Benoschofsky bizalmába férkőzött, hogy míg utóbbi csak pépes ételt kapott, előbbi húst is, és ezt megosztotta vele. Egy ponton Benoschofsky azt kérte, hogy ha meghalna a börtönben, akkor keresse meg a testvérét és mondja el mi történt, és hogy „jól viselkedett, és igyekezett senkit sem magával rántani”.
Május közepére Benoschofsky egyre rosszabb állapotba került. „Nagyon kétségbeesett és megint szeretne meghalni. Többször sírva fakadt, hogy miért nem hagyják meghalni. Miért kell neki ilyen reménytelenül tovább élnie.” Cellatársa úgy látta, lassan „megőrül”, „megzavarodik”. Ehhez hozzájárult, hogy kihallgató tisztje „folyton fenyegeti, hogy ledobják a pincébe és nem néz senki felé hónapokon keresztül”. Ezen kívül „veréssel” is fenyegették. A pszichológiai hadviselés fokozódott. Azt hazudták neki, hogy bátyját is letartóztatták, és hogy „bátyja sokkal okosabban viselkedik, mint ő, az mindent bevallott magáról és is és őróla is”. Ez nem volt igaz, semmi nyoma annak, hogy a rabbi Imrét letartóztatták volna. Testvére ez alatt az idő alatt publikált az Új Életbe és zsidó hitéleti eseményeken is megjelent. Az Új Élet tudósítása szerint egyébként május elején hunyt el édesanyjuk, özv. Benoschofsky Henrikné Haas Gizella; lánya, Ilona már nyilván csak szabadulása után értesült arról, hogy elhunyt édesanyjuk, akitől el sem tudott búcsúzni.[6]
A stressz ráment Ilona egészségére is a börtönben. Demeterné szerint sokat fájlalta a szívét, még többet fogyott, sokat hányt. „Minden kihallgatása előtt elbúcsúzik tőlem. (…) Nagyon sokat sírt és hiszterikus kirohanásai voltak. Kijelentette, hogy ő a legjobb úton van a megőrülés felé.” Egy ponton arra jutott, hogy „jobb, ha (…) valamilyen módon öngyilkos lesz. Ki is találta már az öngyilkossági módot, de nekem nem akarta elárulni, mondva, hogy nekem kötelességem lenne azt jelenteni”. Demeterné egyébként csak színlelte a barátságukat, valójában cellatársa idegesítette őt: „Már nagyon unom, hogy örökké nyafog és siránkozik, ezért megállapodtam vele, hogy minden nap egy órát engedélyezek neki a siránkozásra. Ebbe belement.”
Közben a kihallgatások szinte naponta folytatódtak, általában naponta többször is. Június végén aztán egy hétig nem hívták be, majd július 1-jén ismét. Ez alkalommal – nyilván a lelki terror hatására – „eredményt” sikerült elérni. Demeterné szerint: „Kijelentette, hogy nagyon furcsán érzi magát, mert eddig úgy érezte, hogy teljesen ártatlanul tartják itt, de most az előadó bebizonyította neki, hogy ő bűnös, és neki ezt el is kellett ismernie. De mégis rettenetesen igazságtalannak tartja, hogy ilyen csekélység miatt veszítse el a szabadságát és minden nehezen megszerzett holmiját.” Benoschofskynál azzal érték el ezt a hatást, hogy beismerte: külföldi zsidó lapokat terjesztett idehaza, és erre ráhúzták, hogy ez „demokrácia ellenes propaganda”. Végül július 7-e környékén Demeterné rávette arra, hogy a továbbiakban ne falazzon ismerőseinek. Nem tudjuk, hogy Benoschofsky mit mondott el kihallgatótisztjének társairól, de annyi bizonyos, hogy július 9-én Demeternét kivették a közös cellából, jól végzett tevékenységéért kedvezményeket kapott. Július 11-én teljesítették Benoschofsky korábbi kérését, miszerint tűt, cérnát, tollat és papírt kapjon. Benoschofskyt végül augusztus 5-én, 17 órakor engedték el.
Nem teljesen világos, hogy „Xavért” mikor szervezték be, de egy 1961-es irat szerint az ’56-os forradalom előtt már ügynök volt. Így valamikor a fenti kihallgatások során vagy után és az ’56-os forradalom előtt történt a beszervezése. Nem tűnik elrugaszkodott feltételezésnek, hogy a beszervezés ’53-as cionista ügyével, esetleg a nyomozás végén történt. Ügynöki tevékenysége alól a fentiek nem adnak felmentést, pusztán érzékeltetik, hogy a „lelkes”, rosszindulatú ügynök mögött is állhatott összetett élettörténet, esetenként tragikus elemekkel. „Xavér” egyébként nem csak a belsőreakció-elhárítás terén volt aktív (BM III/III), de a hetvenes évek elején a BM III/II-4-a. alosztály is dolgoztatta (elhárítás közel-keleti országok hírszerzésével szemben), magyarán egy időben kémelhárító is volt.[7] (Ironikus módon kívánsága, hogy okítsák ki, mit jelent kémnek lenni, ilyen értelemben teljesült). Benoschofsky Ilona 1997. január 14-én hunyt el. Demeterné 1954. március 20-án szabadult, 2003 tavaszán hunyt el.
(Benoschofsky Ilona tevékenységéről ld. még: Toronyi Zsuzsanna: A múltat végképp eltörölni…)
[1] A továbbiakban minden idézett szöveg forrása, amennyiben nem jelöljük külön: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBSZTL), 2.1. VI/25 (V-105748).
[2] Többek között: Szalai Ágnes: A magyarországi kommunista diktatúra zsidó áldozatai (1949-1954). In: Tanulmányok a holokausztról. IV. köt. Szerk. Randolph L. Braham. Budapest, Presscon Kiadó, 2006. 217-267., itt 265., 107. sz. l. j.; Novák Attila: Elsötétítés. A zsidó intézmények állami kontrollja a Kádár-korszak első éveiben. Rubicon Online, 2017. https://old.rubicon.hu/magyar/nyomtathato_verzio/elsotetites/
[3] Zinner Tibor: Gyorstalpaló, elvtársaknak. A bírói és ügyészi akadémia, 1949–1954. Bp., NEB, 2023. 428, 453.
[4] https://www.szombat.org/hirek-lapszemle/az-elfeledett-magyar-embermento
[5] Benoschofsky Ilona: Serdülő leányok emlékezete. Bp., Légrády, 1936.
[6] Új Élet, 1953. május 1.
[7] ÁBSZTL, 3.1.5. O-17169/4. 271.
A szerző
