A világ mindig is jobban szerette a gyenge, alázatos, bocsánatkérő – vagy halott – zsidókat.
Gyászol minket, amikor lemészárolnak. Gyertyákat gyújt értünk a múzeumokban. Krokodilkönnyeket hullat a holokauszt emléknapján. De abban a pillanatban, amikor felkelünk, szerveződünk, visszavágunk – az empátia megvetéssé dermed.
A zsidó a gettóban „tragédia”.
A zsidó puskával a kezében „fenyegetés”.
Max Nordau – a 19. század egyik legelszántabb cionista elméje – több mint száz évvel ezelőtt világosan látta ezt.
Egy olyan világban, amely csodálta az erőt, a fegyelmet és a nemzeti büszkeséget, arra szólította fel a zsidókat, hogy vessék le az örök áldozat szerepét, és váljanak újfajta emberré: erős testében, egyértelmű identitáséban, határozott önvédelmében. Megalkotta az „izmos zsidóság” kifejezést, és kijelentette:
„Megújítjuk népünk testét, hogy képesek legyünk megújítani a szellemünket”.
Nem a testépítésről beszélt. A méltóságról beszélt. A szuverenitásról. Arról, hogy soha nem kell engedélyt kérni a világtól a létezésünkhöz.
Egy másik Nordau-sor még erősebben üt:
„Az emancipált zsidó már nem zsidó, de még nem is gój.”
Ez a sor végigvág a modern diaszpórán. Oly sok testvérünk és nővérünk még mindig „vágyiki a szeretetre” egy olyan világtól, amely soha nem fogja azt őszintén felajánlani. Összekeverik az erkölcsi pózolást a szolidaritással. Meghajolnak, magyarázkodnak, bocsánatot kérnek Izraelért, a cionizmusért, a saját feltételeink szerinti létezéshez való jogunkért.
De Izrael már más utat választott. Olyat, amely nem a világ kegyelmére, hanem a zsidó felelősségre épül. Kétezer év árulásából megtanultuk, hogy nem bízhatunk a nemzetek jóságában. A túlélésünkhöz semmiképpen.
Nincs szükségünk a védelmükre, jóváhagyásukra, engedélyükre.
Soha többé nem leszünk magatehetetlenek. Soha többé nem osonunk csendben. Ezt a leckét vérrel írták minden pogrommal, minden száműzetéssel, minden árulással, amit olyan emberek követtek el, akik civilizáltnak vallották magukat – amíg már nem voltak azok.
Az izraeli zsidó ezt már tudja. A zsidó, aki szolgált, aki harcol, aki épít, aki gyászolja a halottait és védi az élőket – a csontjaiban érzi ezt az igazságot.
De a diaszpóra még csak felzárkózik.
Túl sokan ragaszkodnak még ahhoz a tévhithez, hogy ha elég kedvesek, elég engedelmesek, elég progresszívek lennénk, akkor megkímélnének a gyűlölettől. Spoiler: nem fognak. Az antiszemita nem az értékeid ellenére gyűlöl – azért gyűlöl, mert zsidó vagy.
Az igazság egyszerű: az erős zsidó irritálja a világot, mert feltárja a képmutatását.
Többé már nem vagyunk áldozatok. Nem vagyunk mások bűntudatának kabalái. Nem vagyunk azok a képlékeny kis emberek, akik olyan szépen beleillenek a narratíváikba.
És soha többé nem is leszünk azok.
Tehát minden zsidónak, aki még mindig a világ megértésére vár: álljatok le.
Ők nem akarnak megérteni titeket…
Meg akarnak szelídíteni titeket.
Omlós ereklyévé akarnak formálni benneteket – nem pedig élő nemzetté.
Nordau megértette, hogy mi következik. Megadta nekünk a zsidó megújulás tervét. Nem az asszimiláción keresztül. Nem az áldozattá váláson keresztül. Hanem az erő, az egység és a nemzeti büszkeség révén.
Nem azok vagyunk, amilyennek ők akarnak minket látni. Azok vagyunk, aminek lennünk kell – magunkért, a jövőnkért.
Álljatok fel. A lehajtott fej korszaka lejárt.
A szerző
