Az HBO Max-on látható, A Szaddam-klán című négyrészes amerikai-brit filmsorozatot eredetileg 2009 nyarán, harminc évvel Szaddam Husszein hatalomra jutása és három évvel a kivégzése után mutattak be Londonban. Bár kissé megkésettnek tűnik most, 2025 végén írni erről a korabeli dokumentumfilm-részleteket is tartalmazó „mini-szériáról”, mégis vállalkozom rá. Azért, mert a történelmi események, melyeket a néző elé tár, bizonyos szempontból ma is vitatottak, és alkalmasak az arab világ alapvető problémáinak elemzésére. Az a regressziós jellegű, katasztrofális kimenetelű folyamat, ami a huszadik század utolsó évtizedeiben Irakban történt és napjainkban is tart, szinte kísértetiesen megismétlődött Líbiában és Szíriában, nem is szólva olyan „bukott államokról”, mint Szomália vagy Szudán. És persze Szaddam ámokfutása Iránra is erősen hatott: nem túlzás azt állítani, hogy ha Irak 1980 szeptemberében nem támadja meg a szomszédját, Kohemini ayatollah teokratikus rendszere nem stabilizálódott volna s állna fenn utódai vezetésével napjainkban is. (Azt, hogy a honvédő háborúk milyen hatással vannak az elnyomó, belső feszültségekkel küzdő rendszerekre, közelről megfigyelhettük az 1941-es Szovjetunió vagy a 2022-es Ukrajna esetében is.)
De maradjunk a továbbiakban Irakon belül, már amennyiben az 1916 májusában Nagy-Britannia és Franciaország között a befolyási övezetekről megkötött Sykes-Picot egyezményt legitimnek tekintjük. Az arab ország területét ugyanis ennek alapján szabták meg, eltekintve a Törökországgal közös határról, melynek egy szakaszának kijelölésében a Népszövetség megbízásából gróf Teleki Pál is közreműködött. A korabeli nagyhatalmak akkor tömérdek etnikai és vallási kisebbség területét osztották szét, mindenekelőtt a kurdokét; de valószínűleg ennél igazságosabban nem lehetett volna felosztani a Közel-Keletet. A nagy és napjainkban is aktuális kérdés ezek után az maradt: mennyiben azonosulnak újonnan létrehozott országaikkal a területükön élő arab népek? Más szóval: mennyiben tekintik irakinak, szíriainak stb. magukat? Mert ha az identitásukat nemzeti hovatartozásuk határozza meg, akkor a vallásukat, illetve a törzsi kötődésüket másodlagosnak tekintik. Ebben az esetben nem tagadhatják meg a területükön élő többi népcsoporttól sem, hogy integrálódjanak egy népképviseleti alapon létrejövő politikai rendszerbe, melyben a szunniták, síiták és keresztények, arabok, kurdok, asszírok stb. ugyanolyan jogokat élveznek.
Szaddam és Irak tragikus sorsa azt bizonyítja, hogy amikor megvolt a lehetősége annak, hogy meginduljon a nemzetté válás folyamata, a diktátoron erőt vett a hódítás vágya, mely még a világi jellegű iszlám országokban is többre tartja a katonai sikereket, mint a gazdasági prosperitást és a társadalmi békét. A huszadik század hetvenes éveiben Irak sok tekintetben az arab világ legfejlettebb részének tűnt: az 1969-es forradalom után egy fiatal, technokrata elit kormányzott. A gazdaság, hála a kitermelt kőolaj exportjának, gyorsan fejlődött, igen sok vendégmunkás dolgozott ott (köztük magyarok is). Amikor az addigi alelnök, Szaddam Husszein átvette a hatalmat, a prosperitást és stabilitást hamarosan felváltotta a háború. A térségben bekövetkezett változásoktól (az iráni sah rendszerének bukása, az afganisztáni szovjet intervenció) vérszemet kapva, az addig az „arab szocializmus” tanait hirdető iraki Baath párt elitje a dzsihad útjára lépett. Ez sodorta katasztrofális háborúkba Irakot, előbb Iránnal, aztán az első és a második Öböl-háborúban már az Egyesült Államokkal és koalíciós partnereivel is.
Nehéz felfogni, hogy Szaddam, akinek hódító csapatai Irántól vereséget szenvedtek, hogyan volt képes győzelemként eladni a népének a nyilvánvaló kudarcot, majd ugyanezzel a hadsereggel miként mert vállalkozni Kuwait lerohanására. A diktátor elméjét fokozatosan hatalmába kerítették a rögeszmék, miközben a hatalmi bázisa folyamatosan zsugorodott, nem kis mértékben azért, mert minden riválisát kivégeztette. Egyre inkább a családtagjaira, törzsi rokonaira támaszkodott, akik hozzá hasonlóan gátlástalan kegyetlenséggel hajtották végre a parancsait, és a lázadó kurdok ellen mérgesgáz-támadásokat is végrehajtottak.
Az amerikai intervenciós erők 1990 februárjában megsemmisítő vereséget mértek Szaddam Husszein hadseregére, azután, hogy Irak Scud rakétákat lőtt ki Izraelre. Március 2-án a harcoló felek tűzszünetben állapodtak meg, amit maga Szaddam nem írt alá. Azt, hogy az amerikaiak előnyomulása megállt Bagdad előtt és ő hatalmon maradt, „isteni gondviselésnek” tekintette. A Szaddam-klán című filmsorozat bemutatja, hogy ekkoriban már teljesen elborult az elméje, tudomást sem vett a tényleges erőviszonyokról: saját vérével másolta le a Koránt, abban a reményben, hogy Allah isteni erővel ruházza fel. Megelőzhette volna a második Öböl-háborút, ha az ENSZ ellenőrök előtt megnyitja az országát, győződjenek meg róla, hogy nem rejteget tömegpusztító fegyvereket. Erre azonban nem volt hajlandó, mert a valóságérzékelése már teljesen elhomályosult. Még akkor is Irak elnökének tekintette magát, amikor – ahogy ezt a film bemutatja – megtalálták a föld alá ásott rejtekhelyén, majd bíróság elé állították és felakasztották.
Sajnos, Szaddam végzete országának katasztrófája lett. Az iraki társadalom végletesen, talán egy újabb évszázadra széttöredezett, területe részekre bomlott. Különböző miliciák gyakorolják a fegyveres hatalmat, melyek külföldről kapnak támogatást. A legnagyobb erőt az amerikai katonák képviselik, melyek az Ain al-Aszad légi támaszponton és az Erbil mellett, a kurd autonómia területén rendezkedtek be. Vagyis többé-kevésbé ugyanott tartunk, mint az 1920 és 1948 közötti időszakban, amikor Nagy-Britannia mint mandátumi hatalom tartotta fenn az államot, miközben formális uralkodók váltották egymást.
Azt, hogy a történelem kereke visszafelé is képes forogni, Irak tragikus történelme példázza.
A szerző
