Az egyházhoz közel álló Nemzeti Újság 1938. április 29-i száma közölte a katolikus papság állásfoglalását „a nemzeti, keresztény, szociális és alkotmányos Magyarország mellett”. A zsidótörvényt támogató memorandumot Pehm (később felvett nevén Mindszenty) József zalaegerszegi apát-plébános szövegezte meg, és az ország minden vármegyéjéből a fővárosba hívott, több mint száz pap véleményét foglalta össze. Teljes szövege a Magyar Kurir 1938 áprilisi-májusi számában olvasható, és május 3-án adta át a szerkesztőbizottság (Nyisztor Zoltán, Tóth Viktor Zoltán és Pehm József) Esztergomban Serédi Jusztinián hercegprímásnak. Az újság ismertetése szerint „a historizáló szempontokat is használó összefoglalás azt üzente, hogy a zsidóság bizonyos fokú társadalmi-gazdasági korlátozása a keresztények érdekében állt, de nem olyan »forradalmi« módon, ahogyan azt a szélsőjobboldal hirdette, hanem az irányított gazdaság és az államilag irányított szövetkezetiség eszközeivel.” A szöveg egyfajta reagálásnak tekinthető az Anschlussra, továbbá arra, hogy Szálasi Ferenc népszerűsége rohamosan növekedett, és pártja a legnagyobb ellenzéki erővé vált. A papi gyűlés mindenekelőtt leszögezte, hogy „a mi eszményeinket Prohászka Ottokár hirdette meg és teljesítette ki”. Majd így folytatta: „A zsidókérdést mi szociális, gazdasági és világnézeti kérdésnek tekintjük. Ötven éven át elődeink és mi, az uzsoravilág tetőpontja idején Istóczy és később a Néppárt oldalán álltunk akkor is, amikor úgyszólván mindenki liberális zsidóbarát volt az egész országban. Az általunk támogatott Kereszténypárt hozta az egyetlen fajvédő törvényt, a numerus clausust, viselve ennek ódiumát mind a mai napig. A fent említett mindegyik pártmozgalmat, továbbá a fogyasztási és hitelszövetkezeti hálózatot másokkal együtt elsősorban mi építettük ki.”
Az állásfoglás eljutott az egész magyar katolikus papsághoz, a Püspöki Kar tagjaihoz és a keresztény pártokhoz is. A későbbiekben, egészen 1944 szeptemberéig ez a memorandum határozta meg a magyar katolikus papság többségének álláspontját a „zsidókérdésben”, és maga Mindszenty is ehhez tartotta magát. Bár a katolikus egyházon belül, Apor Vilmos győri püspök vezetésével jelen volt egy csoport, mely sürgette az egyház kiállását legalább a megkeresztelkedett zsidó származású hívek mellett, a főpapok többségének az volt a felfogása, hogy a „zsidókérdés” megoldása az államra tartozik, a hatóságok dolga, az egyháznak ebbe nincs beleszólása. Ez az álláspont 1944. március 19-e, Magyarország német megszállása, majd a vidéki zsidóság deportálása után egyre tarthatatlanabbá vált. Mindszenty 1944. június végére kritikus helyzetbe került: a szövetségesek normandiai partraszállása és XII. Pius pápa Horthyhoz intézett üzenete után már távol tartotta volna a katolikus egyházat a zsidóellenes politika támogatásától, de az antiszemitizmussal átitatott korabeli társadalmat és a paptársait, illetve a közvéleményt nem volt képes befolyásolni.
Arról, hogy 1944 nyarán pontosan mit tudtak a kortársak Magyarországon a deportált zsidók sorsáról, csak találgatni lehet. Állíthatjuk, hogy még a legtájékozottabbak, a politikai elit kiváltságos helyzetben lévő tagjai sem ismerték a „zsidókérdés végleges megoldásának” minden részletét. Ugyanakkor a politika iránt kevéssé érdeklődő parasztok és kétkezi munkások is tisztában voltak vele, hogy „a zsidókkal valami borzalmas történt”. Ezt az ellentmondást tükrözi a Veszprémben, 1944. június 19-én végrehajtott deportálás után hat nappal, a ferences templomban megtartott hálaadó Te Deum története. Erről már 1945-46-ban vita bontakozott ki, tekintettel arra, hogy a veszprémi megyés püspök az 1944. március 4-én felszentelt Mindszenty József volt.
Randolph L. Braham a következőképpen írja le a történteket. „Az egyik olyan püspök, akinek a magatartása körül nagy vita kerekedett a háború után, a veszprémi püspök, Mindszenty József volt, aki később Serédi bíboros utódja lett a prímási székben. A veszprémi zsidók deportálását követően dr. Schiberna Ferenc, a nyilas párt helyi vezetője, egyébként SS-Obersturmführer, állítólag arra kérte fel a ferenceseket, hogy tartsanak ünnepi hálaadó szentmisét annak tiszteletére, hogy a városban a zsidókérdés megoldódott. A püspök tiltakozott a terv ellen, arra hivatkozva, hogy a deportáltak között áttértek is voltak, de a nyilas vezető fenyegetésére engedett. Végül engedélyt adott a misére, azzal a megszorítással, hogy az nem végződhet Te Deummal, és a részt vevő nyilasok nem viselhetnek egyenruhát. Július 25-én megtartották a misét; a templom dugig volt hívekkel, és a misét egy ünnepélyes zöld ornátusba öltözött szerzetes celebrálta. (A nyilasok egyenruhában jelentek meg.)”
Balogh Margit, a Mindszentyről szóló monográfia szerzője állítja, hogy a megyés püspök hatáskörénél fogva nem utasíthatta Pulyai Lambert ferences házfőnököt, arra, hogy a meghirdetett misét ne tartsa meg. Csak azt kérte Pulyaitól, hogy a nyilasok ne jelenjenek meg egyenruhában a templomban, és a végén ne énekeljék el a hálaadó Te Deumot azért, hogy „a zsidókérdés megoldódott”. Tény, hogy nem a megyés püspök celebrálta a szertartást, a városból is elutazott a mise napján. Mindszenty később az emlékirataiban azt írta, hogy megtiltotta a mise megtartását. Ezt azonban cáfolja Edmund Veesenmayer, a magyarországi német teljhatalmú megbízott 1944. július 20-i távirata. Ebben azt írta, hogy Mindszenty engedélyezte a misét, csaka Te Deum elmondására nem adott engedélyt. (A háladó imát azonban mégis elmondták, és ezért Mindszenty senkit sem vont felelősségre.)
Braham hozzáfűzi: „Ez a veszprémi eset egyedi volt; nincs semmi arra utaló jel, hogy más városban is celebráltak volna ilyen különleges misét. Másrészt annak sem maradt nyoma, hogy Apor, Hamvas és Márton püspök bátor állásfoglalása bármi hatással lett volna egyházmegyéjük híveinek tömegeire. A zsidóellenes cselekmények e területen is éppoly akadálytalanul, a lakosság közönye mellett zajlottak, mint bárhol másutt az országban.”
A szerző
